Napló 2 - Az év második felének naplózata
A blogon az utóbbi időben eléggé a háttérbe szorultak a sorozatkritikák, a kedvcsináló írások, és ennek nem csak az az oka, hogy a rengeteg - számomra - érdekes hír mellett nem jut a szériákra, műsorokra elegendő hely, hanem az is közrejátszott ebben, hogy megváltozott a sorozatfogyasztási szokásom. Régebben sokkal többet "daráltam", sokkal többször csúszott le egymás után 3-5-7 epizód, míg manapság csak nagyon ritkán tudok ehhez szabadidőt és hangulatot(!) találni. Így pedig beérem egy szériából heti egy-két résszel, köszönhetően annak is, hogy csak ennyi áll a többségből rendelkezésre.
Emiatt sem tudok hétről hétre, vagy akár napról napra újabb sorozatokról újabb írásokat megjelentetni, nem mintha kötelezne erre valaki, csak sokszor lenne mit elmondanom, viszont egy-egy részről ma már nem szeretnék külön kritikát írni, így mire egy évad, netán sorozat végére érek, jó hosszú idő telik el. Nem szólva arról sem, hogy amikor anno - a saját magam adta - vezényszóra próbáltam meg írni, akkor nem igazán ment a fogalmazás sem, így az erőltetett kritikák alacsony minősége és a kitűzött bejegyzésszám görcsös elérése miatt ma már nem stresszelem magam.
Azonban a kritikák, kedvcsinálók ilyen szintű lefokozása nem azt jelenti, hogy nem nézek semmit, vagy hogy nincs véleményem a látottakról, egyszerűen csak nem mindig tudom a gondolataimat úgy szavakba önteni, hogy a végeredménnyel teljesen elégedett legyek. Ezért úgy döntöttem, hogy egy könnyebb módját, egy sok helyen már régóta használt technikáját választom a nézett sorozatok (és filmek, valamint olvasott könyvek) leltározásának, gyors(abb) véleményezésének, a naplót. Ebben a Naplóban fogom számom tartani és röviden értékelni amit láttam, vagy olvastam. Nektek - drága olvasók - pedig ha van kedvetek, nyugodtan írjátok meg hozzászólásban, hogy ti mit néztetek, vagy olvastatok. A cikket a blogon felül, a Kapcsolatok mellett, A Naplóra kattintva tudjátok majd később is elérni.
JÚNIUS:
Sorozat:
Trónok harca (a 6. évad)
A Trónok harca hatodik szezonja igazi hullámvasút volt, tele fantasztikus izgalmakkal és közepes, néha kínos jelenetekkel. Az utolsó két rész viszont mindenért kárpótolt. A csata lélegzetelállító volt, a finálé pedig olyan fordulatokat hozott, hogy nem tudtam, hova kapkodjam a fejem.
Aki szerint Ramsay a sorozat legnagyobb szemétládája, az nézze meg a hatodik évad záró részét, ugyanis a Bolton fattyú Cersei nyomában sincs. Mennyire gyűlölöm ezt a karaktert. Jonnál, Ariával, a Frey-ékkel és Daenerys-szel olyan események történtek, hogy az utolsó pár jeleneten sírva fakadtam, mostanában ez elég gyakran előfordul, de amilyen látványt és cliffhangert kaptunk, szerintem nincs olyan néző, akinek ne párásodott volna be a tekintete. A legjobb részt hozták, a legjobbat.
Graceland (a 2. évad)
Aki esetleg olvasta a májusban megnézett sorozataim listáját, annak feltűnhet, hogy a Graceland mögött most nem szerepel a magyar alcím. Ennek egyszerű oka van; a sorozat második etapján ugyanis nem szinkronnal, hanem eredeti nyelven, magyar felirattal néztem, mivel a hazai folytatásra elvileg csak jövő évben kerül sor, én pedig bármennyire is próbáltam, nem tudtam várni a második szezonnal.
A Graceland egy nagyon csalóka sorozat. Az első pár része egy kicsit feel good, dramedy jellegű epizodikus krimit mutat, amiben nem is annyira a gyilkosságok, mint az akció van előtérben. Az évad felétől viszont bejön egy olyan átívelő történetszál, ami teker egy izmosat a fordulatszálon, eltűnik az epizodikus jelleg, az alapfelállás felborul és sorra jönnek a durvább akciók, a titkolózások, és a beépített műveletek is elérik a tetőpontjukat. A finálé nagyon izgalmas lett, ezért sem tudtam várni a folytatásra.
A második évad pedig valami olyat hozott, amit tényleg nem nagyon láttam még sorozattól. A Graceland ugyanis ismét arcot és stílust váltott, és közel sem az a feel good krimi, aminek az elején indult. Kőkemény akció beépített ügynökökkel, akik az álca fenntartásáért bármit megtesznek, erős szerelmi szálakkal, brutális mennyiségű érzelemmel, önmagukból kifordított és levetkőztetett karakterekkel és nem utolsó sorban egymásba érő és több szálon is remekül futó történettel.
Az írók valami fantasztikus munkát végeztek, több irányt is lefedtek, és mindegyik működött, érdekes volt, és mindegyik karakter megkapta a maga pár epizódos "főszerepét", ahol újrapozícionálták őket, mélyítették a róluk kialakult képet és a karakterizáció valami hihetetlenül jó volt, és enélkül szerintem a zárás sem lett volna ennyire hatásos. Az utolsó részben ugyanis kicsúcsosodott Mike Warren kálváriája. Az írók eléggé megnehezítették ennek a karakternek az életét, és ritkán látni ennyi kudarcot, szenvedést megélt figurát a tévében, akinek sorba buknak be a tervei, egyre veszíti el a lelkesedését, egyre jobban kételkedik saját magában, a döntéseiben, és olyan dolgokra, magánakciókra vetemedik, amelyekért lenézett, megvetett korábban másokat.
Mike 180 fokos fordulatot tett az első részekhez képest, és a második évadban a sok bukás, és a sikertelenség, valamint a morális "válsága" miatt is, de egyre többször érzékenyült el, és sírt, a végén pedig ami történt vele, nem hiszem, hogy volt olyan néző, aki ne sajnálta volna meg. Bevallom, kicsit belesajdult a szívem a zárásba, mert a legjobb barátja árulta el, és hagyta hogy az az ember, akit az évad fele óta üldözött, pont a legkiszolgáltatottabb pillanatában kapja el. A szezonális nemezisét a CSI: New York-i helyszínelőkből "érkező" Carmine Giovinazzo alakítja, aki elképesztően jól játssza a korrupt zsarut, és bármennyire is akarták a készítők, hogy ismerjük meg a motivációját, miért és kikért tette, amit tett, egy percig nem tudtam vele sorsközösséget vállalni, és régen éreztem gyűlöletet fiktív karakter iránt.
Jobban mondva nem is olyan régen, ugyanis a Daniel Sunjata által megformált Briggs nem egyszerű figura. Az egyik pillanatban megvetettem és gyűlöltem, mert kiszúrt a társaival, akár ki is iktatta őket, persze nem véglegesen, de mindent azért tett, hogy saját magát mentse, és amikor tényleg a börtönbe vetnéd a tetteiért, és azt várnád, hogy most megfizet mindenért, akkor megmenti az egyik bajba jutott gracelandi lakót, amivel visszatornázza a renoméját. Amit viszont az Aaron Tveit alakította Mike-kal tett és tenni akart, az azért nagy szemétség volt, de ez is kellett ahhoz, hogy érzelmileg is fel legyen építve a zárás, mert ha az, ami az utolsó epizódban történik, mondjuk a szezon elején esik meg, akkor nem ütött volna ekkorát. Nem érzelmes volt, hanem szívfájdító. Zseniális sorozat, kár hogy sokan az első részek alapján ítélik meg, és nem látják azt, amivé ebben a szezonban vált, igazi drámává.
A férjem védelmében (a 7. évad) - kritika
Egészen elképesztő, hogy ez is véget ért. A férjem védelmében-nel komolyabban csak tavaly hozott össze a sors, és egyből beleszerettem. Az egyből talán picit ferdít az igazságon, ugyanis pár éve már megismerkedtem Alicia Florrick történetével, de akkor azt hiszem, hogy nem voltam elég érett a sorozathoz, és ezért sem jutottam tovább három-négy résznél. Tavaly viszont pont jókor, pont jó hangulatomban és lelkiállapotomban jött ez a széria, és lett a nyár egyik meghatározó pontja A férjem védelmében-dara.
Most már kicsit nyugodtabban mondok véleményt, ha a fenti kritikára kattintotok, akkor ott azt olvashatjátok, sokat elégedetlenkedem, de utólag többször is átrágtam magam a finálén, meghallgattam a készítők nyilatkozatát, és olvastam véleményeket, és valóban, bizonyos fokon ez az utolsó epizód nagyon is bele illett A férjem védelmében világába, és pont olyan zárást hozott, amilyent érdemes volt.
Mindörökké (a sorozat)
Amikor anno a kasza hírénél olvastam azt a rengeteg dühös hangvételű hozzászólást, akkor nem is tudtam elképzelni - pedig átéltem már fájó sorozatbefejezéseket - hogy miért is siratják ennyien ezt az első évados sorozatot, amelynek bemutatkozó évada lett az egyetlen etapja. Azt sem értettem teljesen, hogy miért indult petíció, és miért akarták minden áron az ABC után másnak is eladni a produkciót, hiszen csak egy epizodikus krimiről van szó. Gondoltam akkor.
Idén az AXN bemutatta a szériát, parádés szinkront gyártatva hozzá, én pedig megkönnyeztem az első rész végét, és beleszerettem a Mindörökkébe. Ahogyan haladtunk előre a szezonban egyre inkább a szívemhez nőttek a karakterek, akik között az első pillanattól fogva megvolt az a kémia, ami máshol évadok alatt sem alakul ki. A heti ügyek érdekesek, izgalmasak voltak, az ahogyan Henry megfejtette a jeleket A mentalista fénykorát idézte, a stílusa, és a karakter körüli misztikum pedig olyan ízt kölcsönzött a szériának, hogy ha egy közepes nyomozást hoztak is, akkor sem lehetett unatkozni. Az írók azonban végig briliánsak voltak, és nem csak a krimi, hanem az átívelő történetszál, a visszatekintések, a különféle korszakok, a szereplők interakciói és persze az érzelmek, minden a helyén voltak.
A szezonzáró, amely sajnos egyben sorozatzáró is volt, szerencsére nem hagyott kérdések között minket és kerek lett a történet, de benne hagytak annyi potenciált (a fő rejtély megoldását!), hogy még el lehetett volna nézni Henry-ék történetét több éven keresztül is. Ritkán látni ennyire szép, elegáns és finom sorozatot, amiben tényleg benne van a készítők (az írók, a színészek...) lelke. Nagyon kár, hogy csak egy évad, de ez az egy legalább klasszis.
Megtört szívek (1. évad)
Török sorozatot szerintem soha nem néztem még ilyen hosszú ideig, rendszeresen. Egy ideig követtem a Szulejmánt, még régebben az Ezelt, de valahogy egyik sem lett - még az újbóli visszatéréseim ellenére sem - állandó néznivaló. Ez persze nem a törökségük miatt alakult ki, egyszerűen mindig volt valami érdekesebb. A Megtört szívek azonban habár néha idegtépően repetitív, és már nem is tudom, hányszor futjuk újra ugyanazokat a köröket egyes karaktereknél, mégis a képernyő elé tud ültetni, ugyanis ilyen pazar magyar szinkront nem gyakran hallani.
Ha nem ezekkel a színészekkel készült volna a magyar változat, akkor nem is nézném? Lehet, sőt, nagyon sanszos, mivel bár az évad eleje és még a vége is roppant izgalmas, szórakoztató és feszültséggel telített volt, most a második szezon valami olyan mélyen szántja a minőség termőtalaját, hogy rossz nézni. Az egy dolog, hogy az új rendező stílusa, beállításai nem tetszenek, ezen még túl tudom tenni magam, de azon már kevésbé, hogy az egész színvilágot újraalkották és valami cukorkás, habos, pasztelles szűrőt tettek a felvett anyagra, amelyet még két-három rész után sem tudok igazán megszokni. A legnagyobb probléma azonban a történet és az írás ilyen mértékű fordulatával van, ugyanis ég és föld a különbség az első szezon és a második eleje között.
Volt, hogy szidtam az első évadot, de még a gyengébb részei is jobbak voltak, mint most a második évad. Egyszerűen élvezhetetlen számomra a sok üres jelenet, a fecsegés, szócséplés, direkt a végletekig kiélezett konfliktus és az, hogy a karakterek saját magukat kergetik őrületbe, mert vagy nem mondják ki, mit is gondolnak és magukba fordulnak, vagy sokadszorra játsszák el azt, amiért már eddig is megütötték a bokájukat. Az, hogy a szereplők nem tanulnak a hibájukból még megbocsájtható lenne, hiszen a való életben sem mindenki szokott ezekből okulni, de hogy mindenki ugyanazt a pár saját körét fussa húsz részenként újra, az idegesítő.
Az első évad nagyon jó élmény volt, tényleg, a másodikat majd meglátjuk, mire lesz képes, egyelőre szkeptikus vagyok és csalódott, mert 40-50 percnyi szórakozás helyett csak a vérnyomásomat emeli meg és az idegeimet tépázza, de persze ez is egyfajta reakció.
Law & Order: Special Victims Unit (17. évad) - kritika
Az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály munkáját eleinte csak a crossover részeknél, azaz azokban az epizódokban láttam, amikor valamilyen ügy miatt Bensonék vagy a Bűnös, vagy a Lángoló Chicagoba látogattak. Ekkor keltették fel az érdeklődésemet, és akkor még inkább felcsigáztak, mikor egy hármas cross miatt megnéztünk egy részt a L&O:SVU-ból. Azonban nem egyből, hanem kis spéttel álltam csak neki a legfrissebb szezonnak, viszont nem bántam meg, és a kritikában leírtam, miért nem.
Melissa és Joey (4. évad)
Erre a szitkomra még januárban találtam rá, ha lejjebb görgettek el is olvashatjátok, hogy mit írtam az egymás után, sorban megnézett szezonokkal kapcsolatban. A Melissa és Joey szinte közel pontosan ugyanúgy járt, mint anno A férjem védelmében. Megnéztem belőle 1-4 részt, utána pedig kukáztam vagy azért, mert közbejött valami más sorozat, vagy mert a hangulatom nem volt olyan, már nem is emlékszem, a lényeg, hogy félretettem. Ha a Petőfi TV-n nem futok bele az egyik epizódba, akkor lehet még most sem folytatnám, sőt, lehet eszembe se jutna, hogy megnézzem.
A véletlen, a sors (?) tehát megint az utamba sodort egy sorozatot, és hálás is vagyok érte, mivel a Melissa és Joey 104 epizódja nagyon kellemes élmény volt. Bár hozott néha egy-két laposabb részt a sorozat, de az olyanok, mint amilyen a harmadik szezon fináléja, vagy a komplett sorozatot lezáró 4x22 egészen elképesztőre sikeredtek. A kihegyezett, jól felépített poénok mellett kaptunk rengeteg apró, suttyomban odadobott gag-et, amelyek néha jobban ütöttek, mint a megkínált helyzetek. Példákat hirtelen nem tudnék mondani, kell idő hogy leülepedjenek, de azt kell, mondjam, a negyedik évad, és egyben a sorozat befejező epizódja feltette a koronát az egész történetre. Igaz, hogy nagyon sok kaput megnyitottak, és benne hagyták a lehetőséget erősen a folytatásra, de talán pont azért is történt ennyi minden a szereplőkkel, hogy ne sírás, hanem nevetés legyen a zárásban.
A Melissa és Joey nem egy világmegváltó sorozat, még a szitkomok közül sem emelkedik ki olyan magasan, de a baráti, családi hangulata, a sok, poénok közé rejtett életigazsága és tanács miatt hiányozni fog, főleg Kovács Patrícia és Schmied Zoltán hangja ebből a környezetből.
11.22.63. (a sorozat) - kritika
Nem sok mindent szeretnék ide írni, ugyanis a kritikában, ha úgy tetszik, akkor kedvcsinálóban mindent leírtam, amit a sorozattal kapcsolatban szerintem le szerettem volna. Talán csak azt emelném ki még egyszer, hogy érzelmileg milyen hatással volt rám a széria, és az, hogy sírtam a végén nagyon jó érzés volt. Nézzétek meg, mert ilyen nem sok kerül évente képernyőre.
Könyv:
Szvetlana Alekszijevics - Elhordott múltjaink
Az írónőre azután figyeltem fel, hogy Nobel-díjat nyert nem csak ezért a történetgyűjteményéért, hanem vélhetően a Szovjetúnióról szóló több kötetes könyvciklusa miatt is. Valamikor tavaly év végén, talán karácsony előtt - a szokásos könyvvásár-körutamon - miután beszereztem a kiszemelt példányokat, úgy voltam vele, hogy még egy kötetet elbír a pénztárcám és egy félig-meddig hirtelen döntésnek köszönhetően ez a kötet landolt a pénztár után a szatyromban.
Nem kezdtem egyből neki, el kellett telnie jó pár hónapnak mire rávettem magam, hogy a több száz oldalas elbeszélés-gyűjteménynek nekiálljak, de mikor belekezdtem rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehet egy ültő helyben elolvasni, mivel egy roppant nehéz, és az ember lelkét megviselő olvasmány. Az Elhordott múltjaink-ban felsorakoztatott emberi történetek, sorsok ugyanis valósak és olyan képet mutatnak a szovjet emberekről, a mindennapjaikról régen és most, hogy nem lehet egy-két kis szemelvénynél többet befogadni és feldolgozni egyszerre.
A könyv utolsó száz oldalát két nap alatt olvastam el, és éreztem is, hogy kicsit összemosódnak a történetek, de nem viselt meg annyira, amennyire vártam. Lehet, hogy a kötet végére hozzászoktam a szörnyűségekhez, az embereket ért megpróbáltatásokhoz. Azt nem mondom, hogy nem volt rám hatással egyik sem, de amíg a könyv elején egy-egy sztorin sokat tudtam rágódni, addig a vége felé már könnyebben haladtam velük, nem is mélyedtem annyira bele az egyes eseményekbe, nem képzeltem már olyan sokszor magamat a történetek szereplőinek bőrébe. Volt persze a zárásban is egy-két erős, megrázó történet azért. Az Elhordott múltjaink kiszélesítette a látómezőmet és olyan oldalát is megmutatta a Szovjetúniónak, a kommunizmusnak, valamint a felbomlása utáni időknek, amelyek egy részét a saját környezetemben is el tudtam helyezni, és amely bizony néha elég erősen elgondolkodtatott, és amelyek miatt átértékeltem saját, mostani helyzetemet, minden szempontból.
MÁJUS:
Sorozat:
Graceland - Ügynökjátszma (1. évad)
Egy kicsit most csaltam, ugyanis a havi zárás után írom csak fel a listára ezt a sorozatot, mivel eredetileg úgy terveztem, hogy külön kritikát szentelek a Graceland-nek, de miután csak pár bekezdésre futotta és az élmény sem volt már a finálé után egy héttel olyan friss, ezért letettem róla.
A Graceland nagy meglepetés volt, amikor olvastam róla, és átfutottam egy-egy kritikát, valahogy nem kaptam rá az ízére, és a sok napfény, a tengerpart és a narancsos, sárgás szín miatt egy ideig a Minden lében négy kanálra emlékeztetett, amit valamiért ki nem állhatok, bár ez erős megfogalmazás, de picit taszít a hangulata, a főszereplője és az egész nyárias légköre. Azonban megint kiderült, hogy sorozatok terén mennyire előítéletes és bolond tudok lenni, mivel a Graceland személyében, vagyis képében egy igazi kedvencet kerülgettem eddig.
Ahhoz persze, hogy ennyire megtetsszen kellett a fantasztikus magyar szinkron, amelyben mindenki egytől egyik zseniálisan el lett találva. A sorozat pedig az első részek után olyan irányt váltott, hogy csak ámultam, és egyszerűnek tűnő, guilty pleasure krimiből egy átívelő történetszálú, igazi akcióval megtoldott, kőkemény dráma lett, amelyet jó szívvel merek ajánlani mindenkinek, főleg a baráti társaság, a remek hangulat és a tényleg akciódús történet miatt.
Mammon (cseh, 1. évad)
A cseh HBO saját gyártású sorozata, a norvég alapokkal rendelkező Mammon nagyon kellemes meglepetés volt. Az HBO úgy látszik minden olyan országban, ahol jelen van, és belevág a sorozatbizniszbe, bizony ugyanazt a magas minőséget tudja hozni. Elég csak megnézni A falkát (Lengyelország), Az Árnyakat (Románia), vagy hogy mást ne mondjak, a hazai produkciókat.
A norvég eredet miatt lehetett kicsit az a benyomásom a Mammonról, mintha egy tipikus skandináv sztorit látnék, a női főszerepben A tetovált lányhoz hasonló karakterrel. Igen, tudom hogy ez svéd, és nem is keverem a skandinávokat, de van egy elég jól megfogható északi stílus, amiről könnyen beazonosíthatóak mind a filmek, mind a könyvek. Ez pedig inkább előnyére vált a cseh verziónak, mint hátrányára, de ami a legnagyobb pozitívum, hogy meg tudtak állni hat epizódnál, nem nyújtották tovább a történetet, nem csapták össze, végig ki volt gondolva, fel volt építve és régen láttam ennyire érdekes thrillerszériát.
Az is igaz ugyan, hogy voltak apróbb bakik, számomra csettintésre történő események (pl.: az elsőre főgonosz ügyésznő "hirtelen" megváltozik), de a hangulat lehengerlő volt, a történet érdekfeszítő, és nagyon jó volt látni magyar helyszíneket is. A Mammonról eredetileg egy komolyabb cikket szerettem volna írni, de valamiért akárhányszor is futottam neki, nem jutottam tovább az első bekezdésnél, pedig ha valamiről, akkor erről a szériáról lenne mit mesélni. Kiváltképp a remekbe szabott magyar változatról, amiben egytől egyik fantasztikus színészi alakításokat hallhatunk, élen Götz Annával, és Murányi Tündével, akit nagyon, de nagyon jó volt újra hallani. A Mammon hat rész, tegyetek vele egy próbát.
Gyertek át szombat este! (2. évad) - kritika
Az RTL Klub celebes gameshow-ja az egyik legszórakoztatóbb jelenleg a hazai piacon. A Magyarország, szeretlek! habár más koncepció mentén készül, és más is az a cél, amelyet el szeretne érni, sokáig nálam első helyen állt a kedvencek listáján. Az új csapatkapitányokkal azonban már nem nézem, mert unalmas és "öreges" lett, pedig fiatalodott a műsor, legalábbis csökkent az átlagéletkor. Sebestyén Balázs show-ja viszont azt hozza amit ígér, kellemes kikapcsolódást 40-50 percre. Az évadzáró különkiadás pedig parádés lett.
Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? (2. évad)
A sorozat első szezonjának külön bejegyzést, kritikát szenteltem és annyira odavoltam a látottakért, hogy bepárásodott tekintettel fogalmaztam a mondatokat, és fűztem azokat egymás után. A második évad viszont a féltáv után már nem tudott annyira lekötni, volt hogy untatott, de ami a legnagyobb probléma, hogy már nem tudtam lelkesedni a történtekért, és bár az írók tisztességesen dolgoztak, rengeteg mindent belepakoltak ebbe az újabb 15 epizódba, valahogy engem mint nézőt elvesztettek.
Nem tudott érdekelni, hogy megússzák-e a szereplők, vagy hogy ki az erre az etapra szánt főbűnös, azaz ki az első epizódban behozott új gyilkosság elkövetője. Ez főként azért történt, mert a féltáv után már nem is lehetett követni, mi is történik. Annyi flashback, szerelmi szál, családi dráma és egyéb mellékvágány nyílt meg, hogy se idő, se a nézők részéről figyelem nem jutott már arra az ügyre, amit a fináléra előrántottak és sebtében le is zártak. Nem tudott meghökkenteni a gyilkos kiléte, és azt hiszem, bárkit tettek volna meg tettesnek, senki se érdekelt volna igazán. A jogi szálak, a heti ügyek szinte kikerültek a sorozatból, amiért nagy kár, mivel ebben kifejezetten újszerű és jó volt. Nyomozást se nagyon láttunk, és hogy őszinte legyek, nem sok mindent tudnék elmesélni erről az évadról, mivel többnyire csak egy helyben toporogtunk, miután beértük a JELEN-t, azaz az évad felét.
Az első 7-8 résszel szinte semmi problémám nem volt, okosan szerkesztették és építették, de ami utána jött az annyira langyos, vontatott és néha érdektelen volt, hogy rányomta a bélyegét a teljes évadra, pedig drámát kaptunk, erős, megható eseményeket, de én nem ezt vártam a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?-tól.
Film:
Egészséges erotika
Nincs kellemes apropója annak, hogy újranéztem ezt a filmet. Már korábban is terveztem, hogy leporolom Tímár Péter filmjét, és "felnőtt" fejjel újranézem azokat a jeleneteket, amelyeket nagyon fiatalon láttam először, és amelyeket talán nem is értettem igazán. Rajhona Ádám - Isten nyugosztalja - elképesztőt alakít az Egészséges erotikában, ami néhány elemében még ma is hatásos, szórakoztató, de valahogy nem azt az élményt nyújtotta, amire vártam. Ez a film ugyanis mint az egyik legviccesebb élt az emlékeim között, de ebből is látszik, hogy mennyit számít az idő, és az, hogy egyes poénokat ma már értek.
Azt nem mondom, hogy rossz film, mert ha minden rossz film ilyen lenne, akkor itt lenne a filmes kánaán, de sok tekintetben talán annyira nem kortalan alkotás. Azonban semmit se von le az értékéből, a szórakoztató mivoltából sem az, hogy fekete-fehér, sem az, hogy vagy húsz évvel régebben játszódik. A szándékosan csorbított magyar nyelv ('kotmányunk ünnepére, 'gusztus 20, Tess'...) mind nevetésre fakasztottak, és érdekes volt látni, hogy Tímár Péter itt kezdte azt, amit a Zimmer Feriben vitt tökélyre, a visszafelé felvett, és előre leadott jeleneteket, a különféle "manipulációk" használatát. Az Egészséges erotika gyaníthatóan a nálam idősebbek számára alapmű - nem is véletlenül, viszont maradéktalanul csak azok tudják élvezni, akik éltek abban az időben, amikor a film játszódik. Ettől függetlenül élmény volt újranézni.
ÁPRILIS:
Sorozat:
Volt egyszer két Németország (1. évad) - kritika
Erről a német kémdrámáról azt hiszem, majdnem mindent elmondtam a kritikában, és itt nem is szeretném tovább szaporítani a szót, ezt érdemes megnézni.
Film:
Női szervek
Nem is tudom, filmen vagy akármin mikor is nevettünk utoljára ilyen intenzíven és ilyen sokat. A Női szervek első félóráját többször is meg kellett állítanunk, mert szinte fuldokoltunk a röhögéstől, és nem tudnám megmondani, hogy mi is volt ezen most ennyire különösen vicces, de iszonyatosan jókat röhögtünk rajta itthon. Ez azért is lepett meg engem nagyon, mert Melissa McCarthy nem tartozik a kedvenc színésznőim, komikáim közé, és eddig nem is találtam talán sohasem viccesnek, erre most, a Női szervekben ha nem is kedveltem meg, de egy lépést tettünk egymás felé. Ahhoz persze, hogy ennyire bejöjjön a film kellett Sandra Bullock is, akit viszont imádok, bár minden filmjét azért nem nézem meg, de eddig nem nagyon okozott még csalódást.
A Női szervek viszont a fergeteges, iszonyatosan erős poénokat hozó első egy órája után más irányba tolta el a hangsúlyt és a film egyik központi eleme, maga a drogügy került a fókuszba, kiszorítva ezzel a poénokat, a két nyomozószerv megismerkedésével hozott elborult, sírva röhögős humort. A Női szervek eleje zseniális, a vége pedig sajnos közepes lett, és ettől olyan volt az egész, mintha a filmre szánt poénok rossz egyensúlyban lettek volna elosztva, és ahelyett, hogy végig, egyenletesen szórakoztat, inkább letámadott, a földre küldött és a szuszt is kinevettette belőled, hogy aztán egy már sokszor látott történettel picit elaltasson. Emiatt egy kicsit csalódott vagyok, de a film első egy órája mindenért kárpótolt és most nem tudták a kliséhalmokkal sem elrontani az összképet.
Könyv:
Kondor Vilmos - Bűnös Budapest
Az elmúlt pár hónapban három könyvbe olvastam bele, de nyugodtan írhatom azt is, hogy három könyvbe vetettem bele magam nagy elánnal, majd csak egyből, a Bűnös Budapestből tudtam kiverekedni magam a végén. Frei Tamás Agrárbárók című regénye nem tetszett, lehet hogy a főszereplő előismerete nélkül nem tudtam élvezni a sztorit, de valahogy túlságosan is elrugaszkodottnak, önmagára licitálónak éreztem a történetet már az elején, így nem is folytattam, mert nem olvastatta magát. A második könyv Leslie L. Lawrence-től A kukorica istennő énekel volt, és bár régen odavoltam az író krimijeiért, és egyesek mai napig a kedvenceim, ez sajnálatomra nagyon klisés, vontatott, előre kiszámítható volt.
Így két sikertelen próbálkozás után vágtam bele egy újabb regény kiolvasásába, és már az elején magával is ragadott Kondor Vilmos noir-krimije, a fantasztikusan élethű, remek hangulatú helyszínleírások, a szürke, cseppet sem vidám, de pont a komorsága, egyszerűsége és a régi korok szelleme miatt rendkívül izgalmas Budapest pedig ámulatba ejtett. A Bűnös Budapest az író regényfolyamának második kötete, és azért ezzel kezdtem, mert nem volt a boltban egy példány sem a Budapest Noir-ból.
Azt pedig, hogy a második kötettel kezdtem, egy cseppet sem bántam meg, mert imádtam minden oldalát, fejezetét, és régen olvastam ennyire szépen leírt, megteremtett hangulatú regényt, és ilyen jó krimit. A két főszereplő a regény nagy részében külön úton, de ugyanarra tartott, és nagyon élvezetes volt ezt a két, eltérő, de mégis hasonló világot, életszínvonalat, szokásrendszert megismerni. A nagy találkozás után hamar pont került az ügy végére, de meglepő módon ez a zárás nem nevezhető kielégítőnek a karakterek nagy része számára, az olvasó azonban szembesült azzal, hogy hiába oldották meg az ügyet, a bűnösöket akkoriban, főleg ha befolyásosak voltak, nem igazán lehetett felelősségre vonni. Nagyon izgalmas és jóízű olvasmány, csak ajánlani tudom.
MÁRCIUS:
Sorozat:
Megdönthetetlen (2. évad)
Nagyon ambivalensek az érzéseim a második évaddal kapcsolatban; egyfelől hozott jó néhány elképesztően ütős poént, másfelől viszont a sok üdítő pillanat ellenére is rengeteget unatkoztam, a karakterek dinamikája megtört, a korábban megszokott, leosztott köröket újraírták és érdemben nem kaptunk mást, csak a már az első szezonban is látott ökörségeket és bolond körítést, de tartalom nélkül.
A sorozat ugyanis amellett, hogy néha nagyon is elvetemült tudott lenni, és olyan helyzetkomikumok kerekednek ki az egyes jelenetekből, amelyeket máshol nem nagyon látni, mégis tudott érett és okos humort is mutatni, nem utolsó sorban pedig valós érzelmekről, problémákról is beszélt, nem csak a levegőbe köpködött. A második évad viszont üres lett, valahogy azt éreztem, hogy eltelt a 20 perces adásidő, de lényegében újat nem mutattak a készítők, egyes figurákat a háttérbe löktek és a poénok sem voltak a régiek. Nem gyakori, hogy ennyire felemásak legyenek az érzéseim egy sorozattal kapcsolatban, de a Megdönthetetlen elérte, hogy ne kedveljem az első pár epizódját, majd beleszeressek, utána pedig - mivel már elcsábított - megmutatta a szürke valóját, és már nem törte magát, hogy mindenáron szórakoztasson.
A második évad kapcsán azért ki kell emelnem az élő epizódokat, melyek valóban üde színfoltjait jelentették a szezonnak, de koránt sem voltak annyira viccesek, mint azt a korábbi kritikák alapján elvártam volna. Ha nem lenne a teljes harmadik évad élő, akkor nem is játszanék el a gondolattal, hogy folytassam a sorozatot, mert már ezt a második etapot is csak nagy nehezen néztem végig, egyszerűen annyira nem tudott már érdekleni, mi lesz a szereplőkkel.
Megdönthetetlen (1. évad)
A Megdönthetetlen első részébe már jó régen belenéztem, de annyira sok volt benne a számomra kínos éneklős jelenet, hogy inkább kikapcsoltam, és végig sem néztem a bemutatkozó epizódot. Aztán valamelyik nap, nem is tudom, hogy miért, de újra belenéztem a pilotba és bár hanyatt nem dobtam magam az élvezettől, áttekerve az énekléseket, kellemes szórakozás volt. A második részt is hasonlóan néztem végig, egyszerűen a falat tudnám kaparni az ilyen dalolászós betétektől, de azt kell, mondjam, megérte áttekergetni az első két részt, mert a harmadiktól kezdve beleszerettem a sorozatba, a bolond karaktereibe és humorába, a jól időzített eszeveszett poénjaiba és a remek magyar szinkronjába. Az első évad rövidsége miatt gyorsan lecsúszott, és már el is kezdtem a másodikat, ajánlom figyelmetekbe.
Angie Tribeca (1. évad)
A pusztító páros (A Touch of Cloth) és a Brooklyn 99 - Nemszázas körzet után nagyon vártam már egy újabb rendőrös paródiát, amely nem csak magát a bűnüldözést, hanem az arról szóló sorozatokat is kifigurázza. Az Angie Tribeca első része bejött, nem azt mondom, hogy egetrengetően vicces volt, vagy hogy elérte volna teszem azt A pusztító páros első évadának színvonalát, de korrekt kezdést láttam. A folytatás ellenben nagyon nagy csalódást okozott, és lehettek bármennyire is zseniálisak a magyar hangok (Németh Borbála, Zámbori Soma, Csankó Zoltán), ugorhatott be akárhány neves hang (Tahi-Tóth László, Kautzky Armand) és írhatott poénos fordítást Boros Karina, a sok számomra kínos, értelmetlen, abszolút nem humoros jelenet inkább zavaró volt, mint vicces.
Az első évad tíz része azért ezek ellenére is okozott néhány kellemes pillanatot, de egyik sem volt önmagában annyira erős poén, hogy azt merjem nyugodt szívvel mondani, hogy érdemes belenéznetek ebben a sorozatba. A karaktereken nem dolgoztak szinte semmit a készítők, nem is igazán volt idő rájuk, így csak a sablonokat láttam, hiába szerették volna őket tartalommal megtölteni, nem lettek számomra háromdimenziósak, élettel telik. Ami az elején vicces volt, az a fináléra unalmas lett, és egy-két tényleg jó helyzetkomikumot, ötletes szójátékot leszámítva nem hozta a sorozat azt, amit az ajánló alapján vártam. A Brooklyn 99 - Nemszázas körzet továbbra is a legény a gáton.
Kegyetlen tánc (minisorozat)
Sokat gondolkoztam azon, hogy erről a sorozatról írjak-e külön cikkben kritikát, van-e annyi mondanivalóm, hogy sablonos körmondatok egymásra halmozásán felül érdemi tartalommal tudjak feltölteni egy kedvcsinálót. Azért is döntöttem úgy, hogy most nem írok a Totál szívás egyik producerének, Moira Walley-Beckett sorozatáról külön bejegyzést, mert habár bőven lenne mit mesélni arról, hogy mit hoztak össze a készítők ebben a nyolc részben, valahogy a finálé olyan árnyékot vetett az előtte levő hét epizódra, hogy nem tudnék miatta normálisan véleményt formálni.
Az ugyanis a helyzet, hogy nem vagyok elégedett ezzel a zárással, amely ha tervezett volt, ha nem, nem szimpla évad, hanem sorozatfinálé volt. Így, ennyi nyitva hagyott történetszál mellett, csak kavarognak a gondolatok a fejemben, mert pont az a fajta katartikus élmény hiányzott, amit egy ilyen tartalmas, komoly és félelmetes témákat boncolgató történet végére én kívántam volna. A balett világába elkalauzoló Kegyetlen tánc egy fantaszikus sorozat, remek színészi alakításokkal, fantasztikus látvánnyal és hangulattal, ütemre kitalált történettel, izgalmas, fordulatos, meghökkentő és elborzasztó eseményekkel, és egy olyan fináléval, amely szerintem minden néző szemében másfajta árnyalattal festi össze a teljes évadot. Lesz, akinek bejön majd a rejtélyes, meglepően szűkszavú, a táncra fókuszáló zárás, és lesz olyan is, aki hozzám hasonlóan zavartam mered a képernyőre a záró jelenet után.
Miközben néztem az évadot az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy ha én egyszer sorozatot készítenék, akkor szinte pont ugyanilyen durva, nyers, őszinte, nem szégyenlős történetet írnék, és a karakterek ugyanennyire lennének igaziak, félelmetesek és "betegek". A legszívesebben elmesélném, mi történt ebben a nyolc részben, de jobban jártok, ha ezt nem elolvassátok, hanem megnézitek, átélitek, a saját bőrötökön tapasztaljátok meg, milyen mini katarzisokat okoz a széria. A finálé nagy durranását sajnos nem kaptam meg, de csak ennyi "gond" van a Kegyetlen tánccal. A szinkron parádés lett, Dezsőffy Rajz Katalin elképesztő érzékkel választotta ki a szereplők magyar hangjait és beemelt olyan színészeket is a stábba, akiknek a hangját keveset, vagy talán egyáltalán nem is hallani manapság.
Ash vs. Evil Dead (1. évad) - kritika
A Gonosz halott-filmek folytatásának szánt sorozat első évada elképesztően zseniális. A szezon vége felé több lett a horror, mint a komédia, ezt picit sajnáltam, de ilyen magyar változattal és összességében ilyen minőséggel, azt hiszem, egy rossz szavam sem lehet. Nézzétek, mert érdemes.
Film:
Dumapárbaj
Megmondom őszintén, ettől a filmtől nem sok mindent vártam. Egyrészt nem tudtam, hogy milyen lesz színészként Hadházi László és Kiss Ádám, másrészt nem tudtam, hogy az ilyen insider-film a magyar környezetben mennyire lesz elnagyolt, gicces, és persze mennyire lesznek a poénok erőltetettek, a történet pedig egysíkú. A végeredményben viszont nagyon kellemesen csalódtam. Kiss Ádám színészként nem olyan jó, mint humoristaként, Hadházi László ellenben meglepett, mert nem csak, hogy hiteles, de őszinte is volt a játéka. Nem egyszer megsajnáltam, főleg amikor a saját tervét fordították ellene, akkor együtt tudtam érezni a karakterével.
Eszenyi Enikő volt a másik nagy meglepetés, ugyanis nem csak, hogy egy nagyon jó karaktert kapott, de én ilyen figurában még nem láttam őt, és abszolút kellemes perceket okozott ezzel az elmaszkírozott, túlságosan karikírozott szerepével. A történettel sem volt különösebben problémám, szórakoztató film lett a Dumapárbaj, megszórva néhány nagyon is jó poénnal, helyzetkomikummal, és nem is lenne rossz, ha ilyen dumapárbajt adna valamelyik hazai tévéadó, teszem azt az RTL Klub, én vevő lennék rá. A Dumapárbaj nem az utóbbi évek legjobb magyar filmje, de tökéletes esti kikapcsolódás volt, és azt hiszem ennél nem is kell több, ha valaki csak szórakozni szeretne.
A kezdő
A mozis vetítésről lecsúsztam, pedig nagyon érdekelt volna nagyvásznon Nancy Meyers legújabb filmje, ugyanis már az Egyszerűen bonyolultért is oda voltam. A szép, okos stílus, az érett karakterek és humor, a nem papírmasé, hanem hús-vér szereplők, a valós, hétköznapi problémák és a mégis kicsit a földtől elrugaszkodott környezet ugyanúgy jellemző A kezdőre, ahogyan a Meryl Streep főszereplésével készült, szerintem zseniálisan jó filmre.
Az írónő ismét nem csak a forgatókönyvet készítette el, hanem meg is rendezte a filmet és telitalálat volt Anne Hathaway és Robert de Niro is. A két karakter révén két kor, két világszemlélet, két egymástól eltérő viselkedési kultúra és munkához, vagy úgy általában a dolgokhoz való hozzáállás találkozott, és rávilágott a film arra, még ha nem is ez volt az egyik központi üzenet, bár lehet, hogy mégis, hogy mennyire nem törődnek az emberek az idősebbekkel, azzal, hogy mennyire lehagyja őket a technikai fejlődés, és hogy emiatt milyen sok helyzetből automatikusan ki is szorulnak.
A kezdő nem rágja a néző szájába az élet nagy igazságait, és nem is úgy mond társadalomkritikát, hogy amiatt mint néző rögtön érezd is magad rosszul, hogy uhh, ilyen vagyok, uhh, ezt miért így csináltam, miért nem figyelek jobban oda másokra. A film szépen rávezet arra a maga humoros, élvezetesen szappanos módján, hogy mennyire megváltozott az emberek prioritása, mennyi minden ment ki a divatból, mennyire nem figyelünk már oda a másikra, és mennyire önzők is lettünk. Aki egy nagyon aranyos, kedves, szerethető és vicces filmet szeretne megnézni, annak ajánlom A kezdőt, mert szerintem minden korosztály megtalálja benne a maga szórakozását, és elgondolkodtató alkotás, az pedig nem árt.
Keleti nyugalom - A második Marigold Hotel
Az első film sem volt rossz, csak inkább éreztem több, összevágott sorozatepizódnak, mint egy egészestés mozifilmnek, de ettől még az élmény rendben volt, tetszett amit láttam. A második rész is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Igazából ez volt a Marigold Hotel nevű "sorozat" második évada zanzásítva. Nem tudok rájönni arra, miért érzem ezt sorozatnak, de talán a történet folyása, az hogy az egész egy lelassított világban, idillikus környezetben játszódik teszi számomra az egészet nem moziélménnyé. A sorozatok szoktak ennyire kimértek, lassan hömpölygők lenni, hogy legyen idő a karakterizációra, és ne csak elhadarva tudjál meg információkat a szereplőkről, hanem éld meg az eseményeket és így építsd fel magadban az adott figurát.
A brit szériákra nagyon is jellemző az ilyesfajta lassúság és engem ez speciel nem zavart, éppen ellenkezőleg, nézném még tovább ezeket a karaktereket, mert szimpatikusak és érdekel a történetük. A hangulat megfogott, Indiát egyébként is kedvelem, és bár személyesen megtapasztalva biztosan furcsa és ijesztő lenne elsőre az a szín- és hangkavalkád, ami így képernyőn nézve elvarázsolt. A szinkront pedig meg kell dicsérnem, bár Bill Nighy-ra elsőre furcsa volt Fazekas István, de a hölgyeknél nem hiszem, hogy lehetett volna jobb szereposztást összehozni.
Keleti nyugalom - Marigold Hotel
A kapcsolgatás, már megint. A tévében nem sok mindent nézek élőben, sőt, szerintem nincs most olyan műsor, vagy sorozat, amit tudatosan, az első adásperctől az utolsóig ma ne felvételről néznék. Legyen akár sorozat, akár saját gyártású, hazai produkció, itthon átszoktunk a felvételekre. Az HBO-n tegnap előtt este futottam bele a Keleti nyugalom második részébe, annak is az elejébe és megtetszett, amit láttam.
Az első rész viszont nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeimet, mert annak ellenére, hogy könnyen eltelt a film két órás játékideje, valahogy azt éreztem, hogy ezt egy kicsit jobban is meg lehetett volna csinálni. A színészek rendben voltak, a humor is tetszett, a drámaibb epizódok is jók voltak, és a történet iránya, valamint az apróbb események is tetszetősek voltak, viszont az egész olyan volt, mint egy minisorozat, amelyet mozifilmmé vágtak össze. A karakterekkel kapcsolatban kaptunk apró fejlődéstörténetet, remekül árnyalták a képüket, és közben volt egy fő történetív is, valamint lefestettek nekünk egy olyan Indiát, amely az egész eseménysornak álomszerű, kissé varázslatos környezetet biztosít.
Ami nem tetszett, hogy mire beindulhattak volna a szerintem lényegi események, amikre kíváncsi lettem volna, addig vége is lett a filmnek. A Keleti nyugalom - Marigold Hotel ugyanis számomra egy alapozásnak, felvezetésnek tűnt, és akár nevezhetném egy sorozat pilot, azaz bemutató epizódjának, vagy egy sorozat első évadának, amely csak ízelítőt adott abból, hogy mi is fog következni a folytatásban. A több mint 120 perces játékidő miatt tudom, hogy pilotnak nevezni kicsit túlzás, de a legjobban mégis így tudnám leírni, ugyanis megágyaztak a karakterek későbbi cselekedeteinek, felvázoltak egy kellemes hangulatot, és ha nagyon le szeretném sarkítani, akkor azt is írhatnám, hogy cliffhangerrel zárult a film. Érdemes szerintem megnézni, mivel fontos témáról szól, és pozitív a végkicsengése, de filmként szerintem nem annyira hatásos, mint amilyen sorozatként lehetett volna.
FEBRUÁR:
Sorozat:
X-akták (10. évad)
Az X-akták az egyik olyan legendás széria, amely engem teljesen elkerült, ha pedig régen mégis néztem, vagy el-el kaptam egy részt, arra nem igazán emlékszem. Így csak hallomásból, itt-ott olvasva összeszedett információk alapján álltam, jobban mondva ültem neki ennek a minisorozatnak és azt kell, mondjam, igazán kellemes meglepetés volt. Az évad magasan legjobb epizódja a 10x03 volt, amely meghozta a kedvem ahhoz, hogy belenézzek a régebbi részekbe és jelentem, elég szépen haladok az első évaddal.
A 10. szezon viszont a harmadik és az ötödik részt leszámítva nem igazán hozott izgalomba, még a negyedik epizód is ötletes volt, tetszett, de valamiért az első és az utolsó, azaz a keretet adó részek hozták pont azt, amiért kevésbé tudtam rajongani. A fináléban ráadásul nem is annyira a cliffhanger, mintsem a kapkodás, az egész évad eseményeitől való marginális eltérés zavart a legjobban. Nem egy hat részen keresztül zajló történetet, hanem apró diákcsemegedarabokat kaptunk, melyek közül volt, amelyik elképesztően finom volt, és volt, amely sajnos kellemetlen szájízt hagyott maga után. Ez a minisorozat viszont arra jó volt, hogy meghozza a kedvem a régi részekhez, és már ezért is megérte nézni.
Csak színház és más semmi (1. évad) - kritika
A köztévé legújabb sorozatáról szerintem mindent leírtam. A történet nagyon bejött, a karaktereket imádtam, a színészek fantasztikusak, és kellemes, feel good a hangulata. a téli, hideg estékben ez tökéletes kikapcsolódás volt.
Kiválasztva (1. évad)
A Kiválasztva szerintem az első, nem tévécsatornára gyártott sorozat, amelyet végignéztem. A Crackle akciósorozata hoz mindent, ami felkeltheti a nézők figyelmét, a főszerepben pedig egy átlagos életet élő főszereplővel, akinek egy csapásra megváltozik az élete és ehhez az új helyzethez a lehető leggyorsabban kell alkalmazkodnia, mivel az élete múlik rajta. Főszereplőnk ugyanis egyik nap kap egy csomagot, benne egy pisztollyal, egy férfi fényképével és azzal az utasítással, hogy vagy megöli a határidőn belül, vagy a családjával történik valami.
Pont ilyen történetet ha még nem is, de hasonlót már láthattunk. A sorozat forgatókönyvével helyenként voltak kis problémáim, néha értelmetlen, néha túlságosan is kiszámítható volt, de a látvány annak ellenére rendben volt, hogy a hat, nagyjából 25 perces epizódot nézve az volt az érzésem, hogy ez egy websorozat, egy lelkes rajongók, ám profik által összerakott tartalom. Nem tudom, hogy tudatos volt-e vagy sem, de végig "üres" térben játszódtak az események és csak ritkán találkozhattunk "más emberekkel". Jobban belegondolva a történet megkövetelte azt, hogy a főhős teljesen magára maradjon, hiszen ezzel ki lehetett hangsúlyozni, hogy nem bízhat senkiben, hogy bárkihez is fordul, az beépített ember. A Kiválasztva ugyanis az akción felül egy thrillersorozat is, és bár nem a legjobb, de egy nézhető változata és 20-25 perces epizódokkal ez teljesen élvezhető.
Film:
Szemekbe zárt titkok (2009)
Ahogyan januárban, most is van egy olyan film, amelybe a Duna TV-n futottam bele, és bármennyire is érdekelt korábban a Szemekbe zárt titkok, előbb néztem volna bele az amerikai feldolgozásába mint az eredeti, argentín változatba. Ez pedig nem kis hiba lett volna a részemről, és ha nem maradtam volna fent azért, hogy élőben nézzem az Oscar-díj átadóját, akkor nem futok bele ebbe az alkotásba, és egy maradandó filmélménytől fosztottam volna meg magam.
A Szemekbe zárt titkok ugyanis olyan hatást gyakorolt rám, mint mostanában nagyon egy film sem. Belenéztem és egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy leállítsam, hogy felkeljek a képernyő elől. Annyira szuggesztív, emberi és rémisztően valóságos a történet, a játék és a felvonultatott érzelmek, hogy még most is azon rágódom, amit láttam ebben a közel két órában. A film középpontjában egy gyilkossági ügy áll, amelyben az áldozatot mielőtt megölték volna, meg is erőszakolták, a nyomozás pedig nem igazán úgy halad, ahogyan az elvárható lenne. Az események az 1970-es években játszódnak, és mivel sok mindent a főszereplő visszaemlékezéséből tudunk meg, néha észrevétlenül ugrálunk a 2000-res évek jelene és a szörnyű események múltja között.
A film nem csak azt mutatja be, hogy milyen kegyetlen, szívtelen és korrupt tud lenni a jogrendszer, és hogy a benne dolgozók akár személyes ellentétek miatt szabadlábra is engednek bűnözőket, hanem megmutatja azt is, hogy mi is a való világ, milyen szörnyű dolgokra képesek az emberek, és az igazságszolgáltatásért néha neked is azzá kell válnod, akit egész életedben megvetettél. Rengeteg morális, erkölcsi és emberi kérdést feszeget, és erősen ajánlom mindenkinek, mert elgondolkodtató, vicces és szomorú film is egyben.
Agymanók
Az utóbbi időben elég kevés animációs tartalmat néztem, pedig régen az első helyen szerepeltek nálam a rajzolt, animált produkciók a kedvencek listáján. Úgy látszik, ahogyan nő az ember és ahogyan változik az ízlése, úgy távolodik el egyik-másik stílustól, műfajtól. Az animációs sorozatokat és filmeket pedig nem lenne szabad lealacsonyítanom a gyerekmesék szintjére, mivel rengeteg okos, érett, felnőtteket is szórakoztató alkotás készül. Az Agymanók iránti lelkesedés engem messzire elkerült és ha nem futok bele a tévében, vagy az interneten - már nem emlékszem hol - az ajánlójába, akkor most se nézném szerintem meg, és milyen rosszul tenném.
Az Agymanók ugyanis egy rendkívül aranyos, végtelenül szerethető, frappáns, ötletes és irgalmatlanul részletesen kidolgozott és felépített animációs film. Ez utóbbira érzékletes példa, ahogyan a szereplők a lábukkal, a lábfejükkel, a kezükkel és a testükkel játszanak, ahogyan a legapróbb gesztusukból is süt az adott érzelem és az, hogy bár animált figurák, megtévesztésig élethűen viselkednek. Egyrészt ez, másrészt a remek humor adja a film báját. Az ember testében játszódó animációk, a testünkben valamilyen fontos szerepet betöltő, néha megfoghatatlan elemeket a középpontba állító történeteket kisgyerekként is imádtam. A nagy kedvenc Ozzy és Drix volt és az Agymanók is hasonló, csak nem sejtekről, hanem érzelmekről szól.
Azt mutatja be, hogy az érzelmeink hogyan dolgoznak bennünk, hogyan irányítanak minket a fejhadiszállásból és egyes tetteink, egyes megélt szituációk hogyan és merre befolyásolják jellemünket. A tipikus történeten felül az Agymanók egy rendkívül élvezetes és jól átgondolt film, nem kell mondanom, hogy remek szinkronnal. Azt az egy dolgot sajnáltam csak, hogy a főszereplő kislány érzelmei ennyire eluralták a filmet és nem kaptunk többet anyából és apából, azonban csak ennyi negatívumot tudok hozni. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze meg ezt a filmet, mert érdemes.
Drive - Gázt!
Ezzel a filmmel kapcsolatban nem sok előismeretem volt, a tartalmat is csak átfutottam, az ajánlókat pedig szerintem meg sem néztem. Az első húsz perc után úgy voltam vele, hogy hiába a zseniálisan összeválogatott zenelista, az elektronikus dallamokkal megalapozott atmoszféra, a folyamatos sötétség, a szép színek és a gyönyörűen fényképezett képek, ha nem lesz több mint egy lassan eljátszott művészfilm, akkor kikapcsolom. Erre úgy az első fél óra után egyre másra jöttek a jobbnál jobb lépések és húzások, az egész pedig egy nagyon kellemes csalódásnál is több lett.
Az elején kicsit tartottam attól, hogy a sztorit majd arra futtatják ki, hogy a hős megnyeri a "roncs" autóval a futamot, a pénzt és a nőt, de amikor látványosan irányt váltott a film, akkor kezdtem egyre jobban élvezni azt, amit mutatnak és azt, amit az egyes jelenetek alá kevernek háttérzeneként. Elképesztően zseniálisan választották ki és komponálták meg a dalokat (most is azokat hallgatom). A sztorit jól vezették, nem mondom, hogy tökéletes volt, de miközben nézed teljesen magával ragad és nem azon gondolkozol, hogy ezt miért így csinálták, az nem biztos, hogy így "hiteles". A hirtelen bekövetkező, elemi erejű események, cselekedetek és az ehhez párosuló látvány miatt azt mondom, ezt nem érdemes kihagyni, annak pedig főleg nem, aki hozzám hasonlóan imádja az ilyen zenéket, a kicsit europopos, elektronikus dalokat és persze azt, ha valaminek nem csak jó a története, de szépen is van fényképezve.
A színészekről sem tudok rosszat mondani, a főszereplő Ryan Goslingot szerintem most láttam először úgy, hogy nem csak beletekertem, hanem végig is néztem valamelyik filmjét. A Drive kifejezetten megtetszett és túl azon, hogy tényleg érzékkel nyúltak a látványhoz és a zenékhez, sikerült nézőként meglepnie nem is egy húzásával. Legfőképpen az utolsó jelenetet felvezető kép ütött, amikor azt hiszed, megtörtént valami, erre kiderül, hogy közel sem.
Mentőexpedíció
Ezzel a filmmel kapcsolatban eleinte sokat töprengtem azon, hogy a mozit vagy a könyvet válasszam. Mivel a regénylistám az utóbbi időben finoman szólva sem apadt úgy, ahogyan a könyvekre szánt pénzem, így az előbbit választottam és letettem arról, hogy én magam, a regényt olvasva teremtsem meg ezt a marsi világot. Azonban a készen kapott látvány nem okozott csalódást. Matt Damon meglepően jó volt és nem azért, mert máskor rosszul játszana, hanem mert nem nagyon nézem a filmjeit, így meglepetésként ért, hogy jó színész. A látványra nem lehet panasz, a történet habár lassan haladt előre, mégsem éreztem unalmasnak, vagy érdektelennek.
A poénok nagyon jók voltak, a zenebetétek is tetszettek (naná, ABBA!), jó volt magyar épületeket látni és rájönni arra, hogy a mozi, és úgy általában a film hogyan is teremt helyszíneket. A Mentőexpedíció egy közepes szintnél bőven jobb és annak ellenére, hogy megterhelő volt picit ez a közel két és fél óra, nem érzem azt, hogy bármi is felesleges lett volna. Erre a filmre érdemes volt benevezni.
JANUÁR:
Sorozat:
Melissa és Joey (3. évad)
A Melissa és Joey - nem cifrázom - könnyen lecsúszott. A három évad 82 részt takart és a tavaly nyári A férjem védelmében-dara óta nem néztem egyhuzamban ennyi epizódot egymás után. Ehhez persze az is kellett, hogy a sorozat jó legyen, mert egy közepes széria vagy szezon nem tud rávenni az ilyen darára, viszont azzal, hogy nem osztottam be a részeket és mohón faltam, sajnos beértem a magyar szinkronos vetítést. Ezzel önmagában nem is lenne gond, csak sajnos a köztévé pont az utolsó, negyedik évad előtt döntött úgy, hogy ismét szünetre küldi Melissát és Joey-t. A harmadik évad színvonalából ez azonban semmit sem von le; roppant szórakoztató, helyenként őrülten vicces és kellemes kikapcsolódás volt. Ajánlom tényleg mindenki figyelmébe.
Válótársak (1. évad) - kritika
A magyar sorozatok az utóbbi időben hatalmas léptekkel haladtak előre a minőségi szórakoztatás útján és már nem csak közel jó, elfogadható, hanem nagyon is élvezetes, szórakoztató tartalmakat gyártottak a hazai tévécsatornák. Nem is húznám tovább is a szót, a kritikában szerintem mindent leírtam arról, szerintem miért is lett annyira zseniális a Válótársak.
Melissa és Joey (2. évad)
A második évad fele olyan hosszú volt, mint az első, talán emiatt sem éreztem a minőségében hullámvölgyeket. A történettel szépen haladtak előre, bár kiszámítható volt az, hogy essen meg bármi is a szereplőkkel, a végén vagy helyre áll a rend, vagy visszaáll az egyensúly. A második évad vége nagy csavart ígért, de mégsem lett belőle semmi, viszont a két főszereplő apró lépésenként közelít egymás felé. Nem csak pillantásokat, hanem többértelmű kijelentéseket is kaptunk (lásd a szezonzáró, ajtó előtti jelenetét). A sorozat humora továbbra is kellemes.
