Nem is olyan rég ért véget az Agatha Christie's Poirot című sorozat, amely kis híján az összes regényt és novellát képernyőre vitte, amelyben szerepel a mindig kifogástalan megjelenésű, szürke agysejtjeit állandóan megdolgoztató belga detektív. Habár nem voltam mindig nagy rajongója és pláne nem hűséges nézője a szériának, az első évadokat és az utolsó kettőt-hármat figyelemmel követtem és nem bántam meg.
A 13. és egyben záró szezon után pedig elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen is lehet regényként egy-egy izgalmas, sokat hallott történet, mitől lehet mind a mai napig ennyire népszerű és szinte megkerülhetetlen az irodalomban és filmművészetben Agatha Christie munkássága. Valamint talán a legfőbb kérdés az volt, hogy mennyire dolgoztatja meg az olvasót egy-egy történet, mennyire készteti arra, hogy együtt nyomozzon a főszereplővel, mennyire tudja észrevenni azokat az apró jeleket, amelyekből Poirot vagy bármelyik másik Christie-figura a végén összerakja a képet.
Azt nem tudnám most megmondani, hogy melyik történet volt az első, amit olvastam, de hogy a legnagyobb hatással Az Ackroyd-gyilkosság volt rám, az biztos. Ennél jobb, feszesebb, izgalmasabb és meglepőbb végű krimit még nem olvastam. Egyszerűen minden ízében tökéletes; nem csak a bűnügy, de a megoldásig, a leleplezésig tartó út is elképesztően hatásos és szó szerint letehetetlen. A karakterek színesek, élettel telik, a lezárás és a csavar pedig egyenesen fenomenális. Aki nem olvasott még az írónőtől semmit, az szerintem ezzel kezdje, mert az egyik, ha nem a legtökéletesebb krimije.
Azért nem "A" legtökéletesebb, mert hangulattól függ, hogy ez, vagy az eddig még nem olvasott, csak filmen és most már sorozatként is látott Tíz kicsi néger is hasonlóan zseniálisan jó, lebilincselő történet. A BBC, a brit közszolgálati televízió tavaly karácsonykor három nap alatt levetítette az eredeti címén And Then There Were None című Agatha Christie-regényből készült feldolgozást, amely olyan minőséget képvisel, hogy habár ismertem a végkifejletet, az első másodperctől kezdve bele tudtam merülni a sorozatba, a remekül megteremtett atmoszférába és a briliáns színészi játékba.
Az And Then There Were None történetét szerintem sokan ismerik; adott tíz, zömében egymás számára is ismeretlen ember, akiket egy bizonyos Mr. és Mrs. Lucky (vagy eredetileg Owen) hív meg egy lakatlan szigetre. A megérkezésük után azonban szépen sorban, egyesével, valaki elteszi az embereket láb alól, pont abban a sorrendben és pont azzal a módszerrel, ahogyan a versben is meg van írva.
A sorozat és a regény címe a történetben szereplő vers, gyermekek rémisztgetésére szolgáló versecske utolsó mondatából lett kiemelve. A Tíz kicsi néger, vagy Tíz kicsi indián pedig maga a vers címe és egyben maguk a történet főszereplői is, ugyanis egy-két mellékalaktól eltekintve csak tíz ember játszik ebben a három részben. A világtól elzárt helyszín, a sokszor csendes, háttérzene nélküli jelenetek és a játékidő haladtával egyre kevesebb szereplő miatt az lehet a néző érzése, hogy egy színdarabot, egy színpadon játszódó történetet néz, nem pedig a képernyőt.
Ehhez persze nem csak a remekül megalkotott hangulatnak, hanem a színészi játéknak is sok köze van; a főszereplőket többek között Miranda Richardson (Fekete vipera), Charles Dance (Trónok harca), Sam Neill, Toby Stephens (Fekete vitorlák) és Aidan Turner (Poldark) alakítják, de a számomra ismeretlen mellékszereplők is elképesztően jól játszottak. A színészi teljesítményt azért is emelem ki ilyen hosszasan, mert ezt helyezték a készítők a középpontba. Nem tereli el a figyelmünket az egyébként nagyon is jó látványvilág, nincsenek felesleges akciók, túlzásba vitt, trükkös kameramozgások, ami jelen van az pedig csak asszisztál a történethez és az ehhez párosuló színészi alakításokhoz.
Az angol sorozatoknál sokszor meglepődöm azon, hogy mennyire bensőséges, mennyire érzelemdús szinte minden jelenet és mennyire nem a külsőségekre, a technikai különlegességekre helyezik a hangsúlyt. Az And Then There Were None pedig remek iskolapéldája annak, hogy egy jól ismert történetet okos rendezéssel, pazar színészekkel és persze remek forgatókönyvvel milyen újszerűvé, frissé lehet varázsolni.
A sorozat pedig annak ellenére, hogy korhű, egy másodpercre nem hat avíttnak. Aki nem ismeri esetleg ezt a történetet, az szerintem ezzel a három részes minisorozattal kezdje, mert számomra úgy is elképesztő élményt nyújtott, hogy ismertem a "megoldást". Az odáig vezető út ugyanis olyan élvezetes és magával ragadó, amilyent mostanában nagyon ritkán látni, amerikai sorozatoktól pedig főleg. Nem fair persze a két ország eltérő nézői szokásai miatt is kialakult eltérő dramaturgiát összehasonlítani, de minőségi drámát, díszítések, felesleges és hatásvadász elemek nélküli, igazi érzelmeket jó pár kivételtől eltekintve, de szerintem többségében csak angol sorozattól kapunk.
Az And Then There Were None egyszerű krimiként indul, a közepén átcsap kemény thrillerbe, a végén pedig olyan, már-már hallucinációs, flashback-kel teletűzdelt álomképek sorozata, aminek szédítéséből egy csapásra józanít ki minket a megoldás és a végkifejlet.
