Amikor kiderült, hogy Hugh Laurie-t nem Kulka János fogja szinkronizálni, akkor bizony csalódott lettem. Örültem volna, ha a színész Laurie hangjaként tér vissza a szinkron vérkeringésébe, de igazából pusztán annak is örültem volna, ha új sorozatban hallhatom a hangját. Erre azonban egyelőre még nem kerül sor.
A Dr. Chance magyar változatát rendező Nikas Dániel előtt több lehetőség is kínálkozott. Egyrészt hívhatott olyan színészt, aki egy vagy már több ízben is kölcsönözte Laurie-nak a hangját, másrészt választhatott olyan kollégát is, akivel még sosem hallhattuk együtt. Ismerve Nikas korábbi szereposztásait nem meglepő, hogy ez utóbbi felé húzta a szíve. Az viszont már kivételes módon meglepett, hogy a jellegzetes szinkronalakításait komédiákban nyújtó Schnell Ádámot választotta erre a feladatra.
Az már nem egyszer bebizonyosodott, hogy egy csere, legyen szándékos vagy a kényszer szülte, bizony fel tud érni a megszokott, fülnek ismerősen csengő párosításhoz. Sőt - és itt köveznek meg majd jó páran - néha egy-egy újító elgondolás bizony jobbá is teszi a magyar változatot, mint az korábban volt. Hogy itt az előbbi vagy utóbbi eset áll-e fenn? Egy epizód alapján nehéz megmondani. Az viszont bizonyos, hogy a Dr. Chance magyar változatán dolgozó színészek és stábtagok előtt térdre kell, hogy boruljak.
Schnell Ádám játékára, és a hangjából áradó alázatra a fantasztikus sem elég kifejező. Úgy illeszkedik és úgy követi a brit színész játékát, mintha több évtizedes munkakapcsolat lenne közöttük és Laurie vígjátékait, valamint a nagy ismertséget meghozó Doktor House-t is ő csinálta volna végig. Schnell Ádám hangja együtt él Laurie arcának minden rezdülésével. A belső monológok, hangjegyzetek és az első részben egyszer kiszakadt, elcsukló végű káromkodás annyira tökéletesen a helyén volt, mintha csak a régi nagy, klasszikus filmszinkronok egyik kiragadott pillanatát hallottam volna. Schnell Ádám jó pár éve, a Dilizsaruknál is megmutatta, hogy bár nem ő volt és azóta se lett Rowan Atkinson állandó magyar hangja, a beugrásokat (de csúnya szó ez) mindenki másnál tökéletesebben teljesíti.
Bár csak pár másodpercnyi szerepe van az első részben, ez pont elég volt arra, hogy teljesen a székhez szegezzen Kiss Virág játéka. A gyönyörűen csengő hangú színésznő itt hangjának egészen mély tartományait szólaltatja meg, és a díszítésmentes, egyenes játékának köszönhetően csak még antipatikusabb, még számítóbb lett a Laurie által játszott doktor felesége. Kiss Virágnak egy kevésbé szimpatikus, de talán annál hálásabb szerepben kell helyt állnia, mindezt pedig remekül teszi. Bár a testbeszéd is árulkodó, a szinkron is kellett ahhoz, hogy pontosan megértsük, Eldon Chance felesége nem fogja megkönnyíteni a válást, és ahol és amivel csak tud, a férje idegeire fog menni.
Kiss Virág mellett az egyik kiemelt fontosságú pácienst megszólaltató Horváth Lili is lejjebb helyezte a hangját, visszavett a Megtört szívekben is hallható lendületéből, érzelmi kitöréseiből és színeiből. Emiatt pedig elsőre fel sem ismertem. Ez a fakóbb, lecsupaszított hang remek rendezői ötlet volt, hiszen az első részben, mikor a szereplő másodjára, immár kivirulva, színes öltözetben tér vissza, akkor Horváth Lili a hangjába a korábban hallottnál több vidámságot és életet csempészett. Ezzel nagyon jó kontrasztot adott a kettős személyiséggel rendelkező hölgynek, akit a magyar szinkronnak köszönhetően olyan rejtélyes, bájos és vonzó illatfelhő vesz körül, amibe újra és újra beleszagolnék.
Ethan Suplee-t A nevem: Earlből sokan ismerhetjük, ezúttal azonban jócskán megváltozva talán a megszokott párosok elkötelezett híveinek is megbocsájtható módon indokolt is volt a csere. Ifj. Jászai Lászlót mostanában viszonylag ritkán hallhatjuk, ami a Dr. Chance első része után egészen érthetetlen. Bár Suplee-t nem ilyen erős és erőszakos szerepben ismertem meg, és kellett pár jelenet, amíg megszoktam, Jászai László az első tekercsei alatt elkapta a tetovált kovács karakterét, és ráérzett annak lelki világára. Olyan plusz réteggel ruházta fel a figuráját, hogy nem csak nem kezdenék ki vele, de még hozzá se nagyon mernék szólni.
Az antikvárium vezetőjét Melis Gábor szólaltatja meg, akinek jellegzetesen erős, mély tónusú hangját szintén nem hallani elégszer sorozatszinkronban. Ugyan az utóbbi időben többségében színes bőrű szereplőkhöz hívják, tagadhatatlan hogy nem ok nélkül, hiszen remekül illik hozzájuk és ez most sincsen másképp. Melis pont annyit finomít és lazít a hangján, hogy az könnyen körbelengje a figurát, a lassú, már-már mesemondókat idéző tempójú és dallam nélküli beszéd miatt pedig megszólalásaiban is érzékeljük azt a fajta különcséget és eleganciát, ami a szereplő öltözetéből fakad. Öröm nézni és hallgatni, ahogy eggyé válik Clarke Peters teste és mozgása Melis Gábor hangjának kissé játékos árnyalataival.
Nikas Dániel korábbi rendezéseinél, A fátyolos hölgynél vagy például a Végtelen szerelemnél már mutatott olyan párosításokat, amelyek szokatlanok, újak, frissek voltak, és a nézők többségénél azonnal ki is csapták a biztosítékot. Azonban bárkit is hívott, naponta dolgozó vagy már jó ideje nem szinkronizáló színészt, mindenkinél el tudta érni, hogy az átlagtól eltérőt, rutintól mentes játékot hozzon. És ez az, amire mindenki felkapja a fejét. Lehet szeretni, lehet meghallgatás nélkül szidni, de ez az a kreativitás, amit a hazai szinkronszakmában kevesen képviselnek, és ez az, amiért én személy szerint odáig vagyok.
