Amikor olvastam arról, hogy A férjem védelmébent, a valaha készült talán legjobb jogi (és családi) drámát megalkotó King-házaspár új sorozata, a BrainDead politikai szatíra lesz, akkor már tudtam, hogy lesz mi kitöltse az Alicia Florrick története után maradt hatalmas űrt. Arra viszont nem számítottam, hogy az első részletek és előzetesek alapján nem lehet majd elhelyezni a szériát a komédiától drámáig terjedő skálán, arra pedig végképp nem voltam felkészülve, hogy az első epizódok alatt látott őrületet ilyen szintre tudják majd emelni a végjátékban.
A BrainDead röviden arról szól, hogy a Földre idegen életforma érkezik, ami jelen esetben nem kicsi, zöld űrlényeket, hanem apró bogarakat jelent, amik bemásznak az ember fülébe, átrágják magukat minden akadályon és felfalják az áldozat agyának felét, ezzel pedig átveszik fölötte az irányítást, felerősítve bizonyos érzéseket. A megfertőzött egyén legfőbb jellemzője, hogy félig megsüketül, egyensúlyzavarai lesznek, ezen felül agyának megmaradt része szépen lassan elkezd kifolyni a fülén keresztül, illetve állandóan a You Might Think című dalt hallgatja.
Az első évad tizenhárom részből áll, és nagyon úgy fest, hogy ezt a szezont kezelhetjük majd a komplett sorozatként is, hiszen a nézettsége alapján nem igazán lenne értelme berendelni a folytatást, legyenek bármennyire is zseniálisak a színészek és legyen bármennyire is ötletes és élvezetes a történet. Ugyan láttunk már példát arra, hogy a kritikai elismerés több évadon keresztül is képernyőn tartott alig nézett produkciókat (lásd Hannibal), de a BrainDead kapcsán nem érzem ehhez a kellő erőt az újságírók, bloggerek részéről. Szerencsénkre azonban a King-házaspár ebben a tizenhárom epizódban elmesélte mindazt, amit szeretett volna, a finálé lezárta az események láncolatát és az utolsó pár percben választ kaptunk arra, mi fog történni a szereplőkkel.
Nem is olyan rég, a Gracelandet darálva láttam nagyon is ékes példáját annak, amikor a készítők a sorozat első része után képesek többször is 90 fokos fordulatot tenni, és úgy megváltoztatni a történet irányát és az egész hangulatát, hogy rá se ismerjük a szériára, a szereplőire. Míg a Graceland két évad között váltott stílust, addig a BrainDead részről részre képes volt megújulni, jó ütemben váltani és hol a komédia, hol a dráma kancsójából öntött a nézők poharába. Nem lehet azt mondani, hogy egyensúlyban lettek volna a vicces és a komolyabb, komorabb jelenetek, hiszen kaptunk olyan részeket, ahol abszolút beszűkült térben, igazán az ember velejéig hatoló drámai történet nézhettünk, máskor pedig olyan elborult jelenetsort, hogy felfogni sem volt egyszerű.
A kritika folytatását a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.
Ahogyan azt A férjem védelmébentől is megszokhattuk, a King-házaspár imád az aktuálpolitikával foglalkozni, és van is véleményük arról, mi zajlik az Amerikai Egyesült Államokban, most viszont minden eddiginél több teret kapott a politika. Minden gondolatukat és kritikájukat egybesűrítették és szépen elosztották erre a tizenhárom epizódra. Láttuk, hogyan bénítja meg a folyamatos republikánus-demokrata ellentét az államapparátus működését, hogyan képesek a politikusok a legapróbb ügyekben (a kantin elnevezése) is vérre menő ideológiai vitákat folytatni, és hogyan manipulálják a közvéleményt, akár szívtelenül is kihasználva az esetleneket, csak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel a választók előtt.
Ebben a környezetben kellett boldogulnia a főszereplőnek, Laurel Healy-nek (Mary Elizabeth Winstead), aki dokumentumfilmesként, politikához szinte nem is értő emberként volt kénytelen szenátor bátyjának segíteni. Az elsőre unalmas irodai munkát azonban kicsit megbonyolította az, amikor a becsapódó meteorból kiszabadultak az űrlény bogarak és lassan, de biztosan az összes köztisztviselő agyába beették magukat. Bajban vagyok, és nem véletlenül nem írok sokat a történetről, ugyanis nem lehet ezt pár sorban úgy elmesélni, hogy ha valaki kedvet kap a sorozathoz, emiatt ne csorbuljon az élmény. Egyszerűen annyira pontosan és jól kidolgozott minden rezdülés, hogy vétek lenne bármit is ezeken felül elárulnom.
A pilotkritikánál is írtam, hogy a BrainDead le sem tagadhatná a készítőit, és azt, hogy mind a zeneválasztásban, mind a díszletekben és jelmezekben, mind pedig a rendezésben tetten érhető A férjem védelmében. Ez lehet, hogy sokaknál hátrány, de aki imádta hozzám hasonlóan Alicia-ékat, annak szerintem ez is be fog jönni, bár tény, hogy rá kell érezni az ízére, és el kell fogadni, hogy sok évnyi komoly dráma után az emberből néha kiszaladnak ilyen elborult, a valóságtól elrugaszkodó, de mégis a földön járó történetek. Karakterrajzolásban King-ék még mindig parádésak, és nem csak a főszereplőnőt alakító színésznőt, hanem mindenkit meg lehet dicsérni, legfőképp a Monkkal világhírűvé váló Tony Shalhoub-ot, aki az első perctől az utolsóig elképesztően zseniális játékot mutatott.
A BrainDead számomra a nyár meglepetése és legszórakoztatóbb sorozata egyben, amelyet öröm és élvezet volt nézni. A vallatásos rész megrázó és ijesztő volt, nem csak Laurel, hanem mi nézők is kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk. Imádtam Laurel és Gareth (Aaron Tveit) flörtjeit és téliszalámival megbolondított szexjelenetét, Wheatus szenátor (Tony Shalhoub) gusztustalan és undorító szokásait, mindenkin átgázoló tetteit és a rengeteg egy-két epizódra beugró olyan színészt, akiket A férjem védelmében részeiből ismerhettünk meg. Aki tizenhárom résznyi patent élményre vágyik, és úgy szeretne szórakozni, hogy közben minőségi drámát is nézne, az szerintem adjon egy esélyt a BrainDeadnek, mert ilyen sorozatból szökőévente ha adásba kerül egy.
