Napló - a második rész

 Amikor belevágtam a naplós bejegyzésbe, akkor úgy gondoltam, hogy egy, év végére jó hosszúra nyúló posztban lehet majd végigkövetni a nézett filmjeimet, sorozataimat és olvasott könyveimet. Június végéig minden a tervek szerint is haladt, majd ahogyan nekikezdtem a júliusnak, és bővítettem a bejegyzést, úgy tűnt el apránként a cikk legalja, azaz a legrégebben írt pár sor, karakter. Az ideg finoman szólva is a plafonra vágott, ugyanis saját káromon tanultam meg, hogy bizony itt is, a blog.hu-n is van karakterkorlát.

 Emiatt két részre kell szednem a naplós bejegyzést, viszont nagy mákom van, hiszen pont belefért egy cikkbe az év első hat hónapja, ezért úgy néz ki, mintha szándékosan, eleve így terveztem volna. A cikkből, ami kvázi egy csordultig töltött vizespohár volt, bizony kifolyt pár karaktert, így a gondolatok, melyeket a januárban megnézett Sicarioról vagy a Saul fiáról írtam elfolytak, de szerencsére ezeken felül nem sok minden tűnt el, talán semmi sem, szóval éppen, de megúsztam. Ebben a második bejegyzésben tehát júliustól gyűjtöm a sorozatokat - továbbra is csak a teljes évadok kerülnek fel -, a filmeket és a könyveket. Lehet, hogy nem ártana, ha rövidebben fogalmaznék, mert egy-két vélemény már kritikai hosszúságba csúszott. Ha ti is láttatok valami szuper jót, olvastatok valami érdekeset, akkor kommenteljetek nyugodtan.

Az első hat hónap naplózata.

DECEMBER

Sorozat:

Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? (a 3. évad első fele) - kritika
A kritikában mindent leírtam, itt csak annyit emelnék ki, hogy aki hozzám hasonlóan csalódott a második szezonban, az adjon még egy esélyt a sorozatnak, mert ez a 9 rész valami pompás.

Westworld (1. évad)
Mit ne mondjak, elég vegyesek az érzéseim. A Westworld az évad végére teljesen más arcát mutatta, mint amit a kezdéskor megismertünk és előtérbe kerültek olyan filozófiai kérdések, amelyek ilyen mennyiségben nekem nehezen voltak értelmezhetőek. Nem arról van szó, hogy ne értettem volna a mélységét a témáknak, csak amikor percenként a számba rágták ezeket a gondolatokat, és sokszor a fun-faktor hiányzott a sorozatból, akkor nem tudtam annyira örömködni. Kisebb adagokban szerintem nagyobbat ütött volna, mert most túl volt húzva minden.

Ennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, mert a színészek, a látvány és a magyar szinkron fantasztikus, csak a nagy csavarok, a meglepetéske nem tudtak rám annyira hatni, mint azt szerettem volna. A több idősík és Dolores álom-emlékképeinek keveredése a végére annyira összezavart, hogy ugyan megkaptuk rá a választ, és logikus is, hogy az útvesztőt így ábrázolták, csak menet közben sokszor elvette a kedvemet a Westworldtől ez a túlzott kuszaság és a nézőt minden áron összezavarni akaró narratíva.

The Walking Dead (a 7. évad első fele)
Nem egészen erre számítottam. Az első három rész korrekt volt, de utána a negyedikre, az ötödikre és a hatodikra semmi szükség nem volt. Nem szoktam keményen fogalmazni, de most tömör leszek. Időpocsékolás volt, a karaktereket fele ennyi időben is lehetett volna mélyíteni, és nem kellett volna több hetet várnunk a hetedik és a nyolcadik részekre. Ez utóbbinak végén majdnem megállt bennem az ütő és Negan reakciójától felállt a szőr a hátamon, úgy megijedtem, mi lesz most. Bárcsak minden epizód ilyen lenne.

Pusztaság (1. évad)
A cseh sorozatok most jobban tetszenek, mind a magyarok. A norvég alappal rendelkező Mammon után a Pusztaság is bejött, és imádtam mind a nyolc részét. A történet, és a stílus maga kicsit hasonlított a Gyilkosságra, a főszereplőnő sminktelensége is rájátszott erre, viszont a környezet, a szinte szó szerinti pusztaság nagyon deprimáló volt. Igazi kelet-európai életérzés - kis túlzással. A végét picit összecsapottnak éreztem, hiányoltam a javítóintézetis szál lezárását, és a nagyobb katarzist, de így sincs okom a panaszra. A szinkron pompás lett, Náray Erikának az ilyen egyszerűre vett nők is nagyon jól állnak.

Bates Motel - Psycho a kezdetektől (4. évad)
A harmadik picit csalódást okozott, hiszen nem hozta az első kettőtől megszokott borzongást, és bár ez a negyedik sem volt teljesen ínyemre ilyen téren, mégis szórakoztatóbb, élvezetesebb volt. A diliházas történetszál is érdekesre sikeredett, ahogyan Dylan-ék élete, valamint Romero lefülelése is. Hiányoltam a nagy csattantót, a nagy katarzist, és bár egy-két kisebb patront eldurrogtattak a készítők, még a finálé előtti meglepő húzás sem ütött annyira. Bár az évadzáró azért bizonyos szinten hatott rám, ezzel is álmodtam.

Film:

A kis kedvencek titkos élete
Az ajánló megvett kilóra. Ezért is féltem a filmtől, jobban mondva attól, hogy nem lesz majd több, mint az, amit az előzetes mutatott. Szerencsére nem jutott a Minyonok sorsára és egy olyan kedves, humoros és szerethető film kerekedett ki belőle, amelyet öröm volt - a házi kedvenccel együtt - nézni. Mivel jó pár állatunk volt már az évek során, így külön élveztem, ahogy a készítők levették az apró rezdüléseiket. A kis kedvencek titkos élete elképesztő animációt mutat, a humora pedig fenomenális, Speier Dávid olyan magyar szöveget írt, hogy magam sem gondoltam volna, olyan hangosan nevettem rajta. A konklúzió: Széles Tamás kiskutyaként is zseniális.

Könyv:

Kondor Vilmos - Budapesti kém
A regénysorozatot ugyan nem az első, hanem a második kötettel kezdtem, de így is elmondhatom, hogy fantasztikus világot teremtett (vagyis fantasztikusan fogta meg a korszakot) Kondor Vilmos. A Budapesti kém érdekes regény, nincs igazán bevezetője, középső része és tetőpontja sem, bár rá lehet húzni egyes momentumokra ilyesfajta skatulyákat, mégis az egyenletes minőség és a folyton jelen levő feszültség dominált. A Budapesti kém egy izgalmas, csavaros, tényleg letehetetlen kémsztori, elképesztő atmoszférával. Csak azt a rettenetes szedést, helyesírási hibákat tudnám feledni.

NOVEMBER

Sorozat:

The Walking Dead (6. évad)
A dara egyik átka, hogy nem igazán lehet a részeket, de már az évadokat sem elkülöníteni egymástól. Az biztos viszont, hogy az alexandriai események nagyon jók voltak, picit sajnáltam, hogy ilyen hamar lerendezték a várost, bár még nem pusztult el, azért elég szépen megcsappant a lakók száma. Neganék jelenléte nagyon jól fel lett építve, meglepően sok részre elnyújtották, de tetszett, viszont mivel ismertem, mire fut ki a játék, és kik halnak meg a 7x01-ben, így annyira nem tudott sokkolni, bár úgy felkavarta a kissé unalmassá váló állóvizet, hogy ha ezért megérte bekerülnie a történetbe.

The Walking Dead (5. évad)
Rendületlenül haladunk Negan felé, és mivel daráljuk a részeket, nem igazán tudom már megmondani, hogy mi volt az ötödik évadban, mi a negyedikben és mi az, amit már a hatodikban láttunk. Az viszont biztos, hogy sokakkal ellentétben roppant élveztem a lassabb, vándorló-epizódokat, és mindig képesek meglepni az írók. Azt pedig elérték, hogy lassan már mindegyik helyzetet, jelenetet, kamerabeállást látva azon jár az agyam, mikor nyúl be egy kóborló a képbe, mikor szúrják meg vagy lövik le éppen aktuálisan kedvenc karakteremet. Aki úgy egy ideje már Carol, akiben Jack Bauer veszett el.

A kis kutyafülű (a sorozat)
Nem igen szoktam francia sorozatot nézni, bár pár éve előszeretettel követtem a Párizsi helyszínelők kalandjait, azt azért nem mondanám, hogy mélyrehatóan ismerem a sorozatvilágukat. Ezért is üthetett most ekkorát ez a 2014-es produkció, amit kétféle verzióban, filmként és sorozatként is lehet kezelni. Én az utóbbit, a négy részesre vágott változatot láttam és egyszerre sokkolt, gondolkodtatott el és nevettetett meg, és okozott olyan élményt, amire egyáltalán nem számítottam.

A sorozat egy rejtélyes sorozatgyilkos utáni nyomozásról szól, de nem a hagyományos krimisztorit kapjuk, hiszen az idillikus helyszín lakói egyszerű (gondolkodású) falusi emberek, közülük néhány pedig egészen bolond, nagyon fura figura. A kis kutyafülű fölfogható karikatúrának, krimi- és társadalomparódiának, ugyanis mindent kapunk, amiről manapság divatos beszélni. Ezzel nem azt mondom, hogy üres lenne a sorozat, mert van mondandója, csak a végén fennhagyott hangsúly, lezárás nélküli, vagy legalábbis konkrét lezárást nem kapó történet miatt egy picit érdekes íz maradt a számban. Azonban elvitathatatlan érdeme a sorozatnak, hogy újszerű, szórakoztató, és remek színészi játék jellemzi, a magyar szinkronja pedig bámulatos lett.

The Walking Dead (4. évad)
Nem gondoltam volna, hogy azt a Kormányzót, akit ha megláttam ökölbe szorult a kezem, a végén meg tudom sajnálni, vagyis szánni fogom. Szemétláda, ez nem is kérdés, de ha belegondoltok, ő nem csupán gonosz, hanem egy megtört, beteg elme, akiben folyamatosan munkált szeretteinek elvesztése és ezt nem tudta feldolgozni. Az évad azonban nem csak erről szólt, rengeteg minden történt, váltottunk is az utolsó pár epizódra és esküszöm, a vége nagyon tetszett. Az út a lassúsága ellenére is feszült, végig izgalmas maradt. Nem is tudtunk várni, meglestük az ötödik évad első részét és kegyetlen jó volt.

The Walking Dead (3. évad)
Most mindent félretettünk, és csak a The Walking Dead megy. Ez a sorozat addiktív, és még a lassú, drámásabb részei is érdekesek tudnak lenni. Bár darában ez jobban kiütközik, és várom, mikor sokkolnak minket, de a Kormányzó nagyon jó gonosz lett, viszont a sok szemétkedése egyre jobban kezdi csökkenteni az iránta érzett gyűlöletemet. Oké, kegyetlen, szemétláda és takarodjon, de ezt akkor éreztem igazán erősen, amikor szó nélkül lövöldözni kezdett a börtönnél, az út végi aratás viszont nem tudott rám nagy hatást gyakorolni. Kár, mert a karakter, a színész és Kárpáti Levente zseniális. Zágoni Zsolt Merle-jéről nem is beszélve.

The Walking Dead (2. évad)
Igen, darálunk. Az első évad után ismét megállt egy helyen a csapat, de most nem egy erdőszéli táborban, hanem egy farmon, ahol egy nagyon jól megalkotott, vallásos, igazi amerikai idős férfi volt a vezető, akinek elég sajátos, de meglepően érthető elvei voltak. Az egész szezont áthatotta a Rick-Shane párharc előszele, nem is volt tehát meglepő a zárás. Féltem a lassú évadtól, de nagyon jó volt, néha egészen sokkoló és sajnáltam, hogy el kellett búcsúznunk egy-két alapszereplőtől.

Gyilkos ügyek (1. évad)
Kicsit tartottam attól, milyen lesz majd a főnök nélkül A főnök, de pozitívan csalódtam. Raydor, akit sokáig nagyon antipatikus karakterként ábrázoltak az írók, most hogy főszereplő lett megváltozott, más arcát mutatja - vagy csak megismertük a motivációit - és teljesen kedvelhető. Megkockáztatom, hogy ki is tölti a Brenda hagyta űrt, bár az elején nagyon hiányzott Götz Anna orgánuma. A csapat, az ügyek megoldása és a hangulat viszont a "régi", emiatt is tetszik talán a Gyilkos ügyek - no meg azért, mert kellemes kikapcsolódást nyújt a kiszámíthatóság ellenére frappáns heti eseteivel.

The Walking Dead (1. évad)
Pár éve már láttam, de most újranéztem, és bár nem volt olyan félelmetes, még egyszer látva is lenyűgözött a képi világa, és hogy mennyire erős atmoszférát és karaktereket teremtettek a készítők. Mivel újranéztem, ezért nem is tudnám értékelni.

Agatha Raisin (1. évad)
Nem teljesen jó helyre írom most ezt, hiszen csak a finálét néztem meg novemberben, de ha már egyszer ezt a "szabályt" hoztam, akkor tartom magam hozzá.

Az Agatha Raisin sajnos azon sorozatok sorát erősíti, melyek lehettek volna sokkal jobbak is, hiszen minden adott volt a színészektől, a karaktereken át az atmoszféráig, de nem tudtak élni a lehetőséggel. Nem tudom, hogy a forgatókönyvírók, vagy az alapul szolgáló regények hibája, de egyes bűnesetek keszekuszák és érdektelenek voltak, melyekben az indítékot se lehet nagyon megalapozottnak nevezni. Szerencsére a színészi játék, a szereplők közt működő kémia és a briliáns magyar szinkron elvitte a hátán a sorozatot. Igazi élvezet volt nézni az Agatha Raisin első évadát, amely mindig képes volt jókedvre deríteni. Györgyi Anna fantasztikus, Czető Rolandot itt (is) imádtam, Szabó Sipos Barnabás hangja pedig hiányzott már a sorozatok világából.

Film:

Deadpool
Az év eleji filmek, de úgy általában - a filmek - engem többnyire jóval a premier után találnak meg. A Deadpool is így járt, és igazából nem is bántam, hogy csak most néztem meg, mert bekuckózva, teljesen át tudtam magam adni ennek a mozinak, amiről elég vegyesek lettek az érzéseim. Egyfelől baromira élveztem és mind látványban (az a főcím!), mind rendezésileg lenyűgözött, és Ryan Reynolds is nagyot nőtt a szememben. Másfelől viszont az volt az érzésem, mintha az ötletelés során minden poént, gag-et és "baromságot" felírtak volna egy lapra, a szavak, mondatok közti helyet pedig kitöltötték volna egy szuperhősös történettel.

Szó se róla, klassz film a Deadpool, csak nem sok hiányzott volna ahhoz, hogy tökéletes legyen. A poénok nagy részét nem nekem, hanem a képregény(filmek)rajongóinak szánták, de egy-két drámai pillanatban benyögött kapitális ökörség azért hangos nevetést váltott ki belőlem, de a történeten lett volna mit csiszolni. Humoros, látványos, tényleg vicces, és több nézői réteget is meg tud szólítani, ebben talán nincs vita, de ilyenkor mindig haragszom, hiszen csak egy lökés kellett volna ahhoz, hogy az utóbbi évek legjobb filmélménye legyen. Így továbbra is a Kingsman áll az élen nálam.

Azt viszont meg kell említenem, hogy a magyar szinkron valami fantasztikus lett. Nagy Ervin, Fenyő Iván, Törköly Levente egytől egyig brillíroztak, és Ónodi Eszter is korrekt választás volt, bár egyáltalán nem jöttem rá a film alatt arra, hogy őt hallom.

Könyv:

Janne Teller - Semmi
Bábszínházas látogatás során találkoztam először a Semmivel, majd a Könyvhéten be is szereztem magamnak - és dedikáltattam is - a dán botrány-sikerkönyvet. A Semmi főszereplői általános iskolás, nyolcadik osztályos gyerekek, akik az egyik társuk hatására elkezdik megkeresni az élet értelmét. Mindezt azért teszik, hogy bebizonyítsák osztálytársuknak, igenis van értelme tanulni, dolgozni, tenni, valamit elérni az életben. Kezdetben csak "jelentéktelen" tárgyakat gyűjtenek össze, majd egyre súlyosabb dolgokra veszik rá magukat és ha akarnának, se tudnának kiszállni a hitté váló akcióból. A történet néhány pontján igazán borzasztó és elgondolkodtató, de sokkalta sokkolóbb, megrázóbb alkotásra számítottam. Érdemes elolvasni, rövid és velős, és egy-két kulcsmomentuma bármeny korosztály tagját gondolkodóba ejti.

OKTÓBER

Sorozat:

Titkok és hazugságok (2. évad)
A Titkok és hazugságok volt a tavalyi év legnagyobb meglepetése - mind a történetet, mind a szinkront tekintve, és nagy kár, hogy az első évad hangulatát, feszes tempóját nem tudták átmenteni az új szezonra. Az viszont mindenképpen dicsérendő, hogy Dezsőffy Rajz Katalin a szinte teljesen megújult szereplőgárdához újfent okosan és kreatívan nyúlt hozzá.

Bár az első két részt még döcögősnek éreztem, utána már megkapta az olajat a gépezet és rendesen forogtak a fogaskerekek, csak kár, hogy az utolsó előtti résszel egyértelművé tették, ki is a gyilkos. Hiányzott tavalyról a kissé bolond, szórakoztató karakter, de cserébe egy egészen szépen összekuszált, és a végére korrekten letisztázott sztorit kaptunk, csak a cliffhangert feledném. Egyrészt nagyon semmilyen volt, másrészt nem érzem az írókban és magamban sem az erőt a folytatásra, még egy új színészcsapattal se. A második évadot ettől függetlenül megérte megnézni.

Kib*zgatóhelyettesek (1. évad)
 Az HBO nyár közepén indult komédiájával kapcsolatban nem köntörfalazok és kijelentem, hogy ez az idei év legjobb vígjátéksorozata. Talán nem is láttam még soha ennyire összetett, skatulyákba nehezen beilleszthető, rengeteg színt felvonultató, igazi hullámvasút-élményt nyújtó drámai, elgondolkodtató pillanatokat okozó felszabadult nevetést kiváltó sorozatot.

 Az alapötletet, miszerint két egymást megvető és gyűlölő igazgatóhelyettes összefog, hogy kitúrják a kívülről érkező új dirit, olyan szintre sikerült felpörgetniük az íróknak és persze a színészeknek, hogy a végeredmény több, mint egyszerű szitkom, több mint egyszerűen csak nevetést kiváltó produkció. A Kib*zgatóhelyettesek az év Élménye, így, nagy kezdőbetűvel, mert nem tudok máshogy vélekedni róla, hiszen a végén úgy arcon vágtak, hogy még most sem tértem magamhoz. A Dezsőffy Rajz Katalin által rendezett magyar változattól pedig egyik ámulatomból a másikba estem; Mészáros Máté, Kaszás Gergő, Kovács Nóra és Andrusko Marcella olyan fantasztikusak voltak, hogy nálam elvitathatatlan érdemük van abban, hogy ennyire imádtam ezt a sorozatot.

Alkalmi (2. évad)
 Az Alkalmi egy szemét sorozat. Nem gondoltam, hogy így kezdem majd a röpkritikát, de ez a helyzet; az Alkalmi egy szemét sorozat. Ebbe azonban semmi rosszat, negatívumot nem kell belelátni, egyszerűen annyira jó, annyira szép és emberi minden pillanata, hogy szemétség a készítők részéről a klasszikus évadív kvázi sutba dobása, és úgy befejezni a szezont, mintha a legjobb barátainktól szakítanának el minket egy évre. Az Alkalmi ugyanis több mint egy sorozat, ez már egy olyan lélekmelengető, pozitív erővel feltöltő és lágyan, karban ringató éteri állapot, amit ha megvonnak, nem kérdés, hogy elvonási tüneteim lesznek. A történetről érdemben nem is tudok nyilatkozni, egyszerűen annyira patent minden, és annyira, de annyira imádom a magyar változatát, hogy a falat fogom kaparni a harmadik évadig.

A család (a sorozat)
 Ez tipikusan az a sorozat, amely egy jó ötletet viszonylag jó fordulatokkal operálva mesél el, viszont pont amiatt marad végig a középszer kategóriában, hogy a történetvezetés során felhasznált eszközeit már nagyon sok helyen láttuk. A család összességében megérte a rá fordított 12 epizódot, de sajnos azt kell mondanom, hogy ha nem készült volna el, nem igazán veszítettünk volna semmit. Kemény szavak, de a családi vonalon hozott egy-két érzelmesebb és elgondolkodtató pillanaton felül nem igazán tudott maradandót alkotni.

 A történetvezetés, a fordulatok időzítése és kiszámíthatósága, a karakterek fejlődésíve és a végecsattanók egy része azok számára, akik sok sorozatot láttak már, bizony kisakkozhatóak volt. Ennek ellenére kellemes szórakozás volt, bár sok helyen idegesített, viszont a fináléban mutatott cliffhanger azért csak felcsigázott annyira, hogy bármennyire is közepes volt, nézném a folytatást. Az amerikai tévéadó azonban nem kért második szezont, így nyitva maradtak az ajtók, és talán jobb is így.

Film:

A szoba
 Ez egy nagyon felkavaró és megrázó film, amelynek egy mozzanatát sem szeretném leírni, de még nem is utalnék rá, olyan elementáris erővel hat ugyanis az, ahogyan az első húsz percben felfedezed magadnak - kissé tudatlanul -, mi is történik valójában. A vége picit, de tényleg csak kicsit középszerű lett, de az egész világa, hangzása, a színészi játék és a magyar szinkron csodálatos.

 Nikodém Zsigmond az egyik legjobb szinkronrendező, ezt szerintem mindenki tudja. A szoba viszont túlmutat az egyszerű rendezésen, ez már műalkotás. Szinetár Dóra nagyon finoman, díszítések nélkül, már-már civil hangon játszott, de mégis képes volt érzelmekkel megtölteni a játékát. Kadosa Patrik után szerintem kapkodni fognak, zseniálisan megcsinálta a filmet, amelyben szinte ő beszélt a legtöbbet. Básti Juli jelenléte pedig mosolyt csalt az arcomra és csak azt tudom kérdezni; miért nem szinkronizál többet?

Az órák
 Nem is én lennék, ha nem csúszna be néha egy olyan film vagy sorozat (vagy könyv, ugye) ide a listára, amit egyáltalán nem terveztem. Az órák ilyen. Nem új film, aki ismeri tudhatja, adták is már, de meglepően nem elcsépelt mozi, viszont engem többnyire elkerült, ha mégis találkoztam vele, csak odáig jutottam, hogy ámuljak a szereposztáson, majd tovább lapozzak. Most viszont, az HBO GO-n beleakadtam, és kezdem érteni, hogy a különféle streamszolgáltatásoknak, köztük a Netflix-nek miért is van akkora sikere; hiszen olyan filmek is szembejönnek az emberrel, amit magától nem igen vett volna elő.

 Az órák nehéz film és végig nyomás alatt tartott. Nem rossz értelemben, de a közel két órás játékidő alatt azt éreztem, hogy nagyon lassan peregnek a percek, és úgy követtünk végig három idősíkon egy napot, hogy bár nem tartott a film 24 órát, de annyinak éreztem. Úgy keltem fel utána, mint aki tényleg átélte a szereplőkkel azoknak egy napját. Hogy miről szólt? Ahogy a filmben is elhangzik, egy napról, egy olyan napról, amiben benne van (egy nő) egész élete. És tényleg. A történetvezetés, és ahogy az író és a rendező bánt a különféle történetfonalakkal nagyon kuszává, de a végére tökéletesen egyértelművé tette a filmet, bár rengeteg kérdésem akad, és nem is értek egy-két dolgot pontosan, de ez inkább a karakterek motivációját érinti. Az órák hasonló ízt hagyott a számban, mint a jó pár éve megnézett Egy egyedülálló férfi, és az egyik fő motívum, a halál utáni vágy és kíváncsiság (Julianne Moore mellett) mindkét moziban benne van.

Könyv:

Nick Cutter - Mélység
 Az elmúlt hónapokban igencsak rákaptam a TheVR nevű magyar YouTube-csatornára és a végigjátszásokra. Az egyik, amit megnéztem az a Soma-sorozat volt, amely az óceán mélyén játszódott és nagy meglepetésre rám hatást gyakorló filozófiai kérdésboncolgatással ért véget. Ez az egész bezárt, magányos hangulatvilág magával ragadott és ezért döntötten úgy, hogy most olvasom el Nick Cutter ezen regényét, amely elsőre magával is rántott, de valamikor kicsit félretettem és csak most október elején vettem újra elő, hogy legyűrjem a megmaradt közel száz oldalt. A történetet olvasva végig reménykedtem a happy endben, és hogy ez az egész horrorsztori valamiféle kísérlet, vagy nemes egyszerűséggel egy nagy átverés, egy beteges álom, de nem így alakult.

 Az író meglepett, ugyanis látszólag mindenfajta nehézség nélkül ölte meg azokat a szereplőket, akiknek az életét, annak egy kis részletét végigkövethettük, és olyan kegyetlen módon végezte ki őket, hogy M-ke, azaz a kutya elpusztulásakor a gyomrom, a szívem, minden összerándult és a torkom is elszorult. Egyszerre volt rémisztő, gusztustalan, mégis szép és megrendítő a Mélység, aminek a vége habár nem okozott csalódást, azért vártam volna valamiféle emberi, hétköznapi, nem scifikbe illő magyarázatot, de kétségtelen, hogy a történet zárásáig megtett út fantasztikus volt. Ennyire megrendíteni mostanában még King sem tudott, pedig még mindig ő a legnagyobb zseni a zsigerig ható horror műfajában.

SZEPTEMBER:

Sorozat:

Nyerő Páros (1 .évad) - kritika
 Az RTL Klub új műsora nagy meglepetéssel szolgált, és azt hiszem, mind a pilot-, mind az évadkritikában leírtam róla mindent, amit szerettem volna. Utólag már lehet, hogy annyira nem lenne izgalmas visszanézni, de ha nem láttatok belőle egy képkockát sem, az első részeknek adjatok egy esélyt, mert az első látszat csal, és ez egy roppant élvezetes formátum.

BrainDead (1. évad) - kritika
 A BrainDead mellé most akár azt is írhattam volna, hogy "a sorozat", hiszen a nézettsége semmiképpen nem indokolná a folytatást, és a történet lezártsága sem követelne meg egy újabb kört, bár tény, hogy belengették a folytatás irányát. Azt viszont elmondhatom, hogy aki felszáll erre a 13 részes erdei kisvasútra, az nem fog csalódni, és komplex élménnyel gazdagodhat.

Sherlock - A szörnyű menyasszony (különkiadás/tévéfilm)
 Először a filmek közé szerettem volna sorolni ezt a Sherlock-epizódot, de mivel az elején, a közepén és a végén is vannak utalások az előző és a következő évadra, így inkább sorozatrész, mint teljesen különálló film. Ennek ellenére A szörnyű menyasszony csak a trip és Sherlock Holmes elmepalotája miatt volt érdekes, hiszen megmutatták a készítők, milyen is a legendás és zseniális detektív gondolatai között kalandozni. Nagy szerencsénk egyébként, hogy nem az elmepalotában, hanem a normális valóságban játszódnak a Sherlock-évadok, mivel ez a mostani másfél óra sokszor vontatott, unalmas és érdektelen volt. Maga az ügy mondhatjuk, hogy jelentéktelen eleme a történetnek, és emiatt nyomozást is alig, vagy csak kis mértékben láttunk. Csalódás volt, ki kell ezt jelentenem. A szinkron viszont továbbra is remek, Simon Kornél ebben az erősebb, komolyabb és férfias hangjában is remek, sőt, zseniális. Görög László hangjáért és játékáért pedig rajongok, örülök, hogy idén ennyi szereppel megtalálták.

Film:

Eddie, a sas
 Taron Egerton és a Kingsman alkotói, ennyi nekem elég is volt ahhoz, hogy várjam és aztán meg is nézzem az Eddie Edwards életéről készült filmet. A sokak által ismert brit síugró története számomra inkább volt vicces és őszinte leszek, picit szánalmas is egészen addig, amíg nem láttam ezt a filmet. Az Eddie, a sas bizonyosan kiszínezett néhány szemet a történet láncolatán, és mivel végig törekedtek arra, hogy a kudarcok ellenére is a pozitív hangulat uralkodjon, valahogy így visszatekintve kevésbé érzem "valóságosnak". Ettől eltekintve viszont egy nagyon szép kis történet, amely szerint nem baj, sőt, kimondottan jó, ha nagyot álmodunk, csak tegyünk meg érte mindent, még akkor is, ha minden és mindenki hátráltat benne és csak kevesen támogatnak.

 Szép film volt, de ami magánál a történetnél is jobban tetszett, az a színészek alakítása volt. Taron Egerton nagyon jól megfogta Eddie gesztusait, mimikáját, esetlenségét. Másik részről pedig ki kell emelnem Fehér Tibort, akit szerintem nem hallottam még annyira jól játszani a hangjával, mint most, ebben a sutácska, nagy álmokkal és vágyakkal telt figurának a hangjaként. Ő volt már a Kingsmanben is a főszereplő srác magyar hangja, de hiába láttam és hallottam ugyanazt a párosítást, egy másodpercig nem jutott eszembe az a film, és imádom, amikor ilyen jól sikerül függetleníteni egymástól a szinkronokat.

AUGUSZTUS:

Sorozat:

Az élet csajos oldala (5. évad)
 Sokat vártam arra, hogy befejezhessem ezt a szezont, ugyanis a technika közbeszólt és nem tudtam felvenni az évad második felét. Most viszont megnéztem, és bár nem volt túl acélos az utolsó pár epizód, semmi sem csorbítja azt az élményt, amit az első pár rész okozott. Nagyon régen nevettem már annyira, hogy meg kelljen állítanom azt, amit nézek, olyan pedig talán nem is fordult még elő, hogy ne tudtam volna talpon maradni. Nem is tudom már, miért állva néztem az egyik részt, de Max pillantása és arcjátéka után kitört belőle a gurgulázó nevetés és térdre ereszkedtem, mert remegett a nevetéstől kezem-lábam. Felemás évad volt, sok unalmas résszel, de az ilyen durván jó pillanatokért még mindig megéri nézni.

Gyilkosság Reykjavíkban (1. évad)
 Az északi sorozatoknak imádom a hangulatát. Nem kell feltétlenül teljesen északinak lennie valaminek, elég ha csak ott játszódik, már előnnyel indul. Az utóbbi időben azonban egyre-másra készültek az olyan szériák, amelyek túl nagy teret engedtek a tájnak, a környezetnek, a nézőt eluraló nyomatszó, a végeláthatatlan szépség miatti kissé klausztrofób érzésnek. Emellett a szereplők gondosan, lassan mozogtak, megfontolták a szavak mennyiségét is, a történet pedig lassan csordogált előre. Ez már kevésbé tetszik, főleg huzamosabb időn keresztül.

 A Gyilkosság Reykjavíkban-nak is úgy vágtam neki, hogy lássuk, mutat-e újat ez a sorozat, és egyébként is, milyen szinkront kap egy újabb északi széria? Az első rész a tipikus skandináv jegyekkel indul; pasztellkék háttér, kitartott kép arról, ahogy a főhősnő haját fújja a szél, miközben a távolban sejtelmes szavakból értelmes mondatok alakulnak. A sorozat azonban a főcímecske után félig leveti ezt a skatulyát, és ugyan az érzelmek megjelenítésében (sírás, szó szerint kell érteni néha azt, hogy taknya-nyála összefolyt a szereplőknek), a puritán sminkekben és a karakterek megfontoltságában, lassúságában emlékeztet a skandináv krimikre, de mégis ott van az ellenpont, a gyorsabb történet és a humor.

 A történet egy öngyilkosság utáni nyomozással indul és elég kemény gyermekmolesztálásba torkollik. A főgonosz számomra a régi, klasszikus krimiket idézte, ami lehet hogy másokat pont taszítani fog, de mivel a kilenc részes évadban a hatodik részben kapjuk az első komolyabb utalást arra, ki is lehet a tettes, szerintem mire eljuttok odáig, ez fog legkevésbé foglalkoztatni titeket. A Gyilkosság Reykjavíkban roppant megnyerő és magával ragadó krimi, amit élveztem nézni, mert nem csak szép a fényképezése, de hihetetlenül jók a szereplői is. Ajánlom mindenki figyelmébe, mert ha megnézed az első részt, és figyelsz az apróságokra, akkor magával ragad a zseniális magyar szinkronja is.

Film:

Agatha Raisin - A spenótos halálpite (tévéfilm)
 Az Agatha Raisin-sorozat felvezető tévéfilmje habár a széria része, mégis különálló epizód, így a filmekhez soroltam, hiszen a maga másfél órájával, lezárt, kerek történetével igencsak mozifilmes élményt nyújt - bár kétségtelen, hogy nem a megszokott módon. A spenótos halálpite ugyanis a klasszikus pilotfunkciót tölti be; lefekteti az alapokat, bemutatja a karaktereket, az egymás közti dinamikát, felvázolja a helyszíneket, a hangulatot és megágyaz a későbbi eseményeknek, konfliktusoknak. Ennek a tévéfilmnek viszont nem volt mégsem szigorú filmes hangulata, és annak ellenére hogy másfél órán keresztül láttuk a történetet csordogálni, egy percig nem tűnt unalmasnak semmi, sőt, rendkívül aranyos, roppant vicces és hangulatos már most ez a krimi, remek karakterekkel, és parádés magyar változattal.

Rossz anyák
 Nem szabad filmelőzetest nézni. Ez az, amit a Minyonok után most is megtapasztalhattam. A pikantériája ennek a kijelentésnek az, hogy ha nem nézek bele valamelyik nap a Rossz anyák trailerébe, akkor el sem megyek megnézni és akkor egy kellemes élménnyel kevesebb lennék. A Másnaposok-filmeket is jegyző írók ugyanis egy szórakoztató, nyári limonádét szolgáltak fel a moziban, amelynek története ugyan a rutinos sorozat- és filmnéző közönség számára kisakkozható, de ez mégsem zavart annyira. A színészek, főleg a főszereplő hármas tökéleteset nyújt, a karakterek nagyon jók és a zeneválasztás minden pillanatban a film szórakoztató hangulatának hónalja alá nyúl és megpörgeti a levegőben. Aki szeretne egy kicsit leereszteni, kikapcsolni, az üljön be erre a filmre, már csak azért is, mert Bertalan Ágnes valami állat - többet nem is mondanék.

45 év
 A 45 évbe talán nem is néztem volna bele, ha a női főszerepet nem a Broadchurch-ben is zseniálisat alakító Charlotte Rampling játssza, és ha nem a Keresem...-et is készítő Andrew Haigh írta és rendezte volna. A film egy olyan párról szól, akik 45. házassági évfordulójukat készülnek megünnepelni, azonban az egyik reggelen a férj kap egy levelet, amiben az áll, hogy a közel fél évszázada eltűnt szerelme holtestét megtalálták a svájci hegyekben. Ez a hír rengeteg régi emléket hoz elő, sok titkok és olyan érzést, amiről azt gondolták már, hogy nem fogják soha érezni. A férjnek kellett egy kis idő, hogy rendezze magában a dolgokat, a feleség azonban már nem tud ugyanúgy nézni a szeretett férfira, akinek az a régi, talán első szerelem a mai napig olyan jelentőségteljes. A film végén tett pillantás nagyon sokatmondó és elszomorító.

JÚLIUS:

Sorozat:

Graceland (3. évad)
 Nem igazán tudtam, hogy mivel kezdjem majd a sorozatról a kis értékelőt, hiszen annyi élményt és felejthetetlen pillanatot okozott, mint sorozat mostanában egy sem. A legjobban a történetvezetés és a karakterizáció nyűgözött le; az írók ugyanis úgy halmozták egymásra az eseményeket, úgy csavarták, fonták a szálakat, hogy logikai bukfenc nélkül tudtak évadról évadra, de még részről részre is meglepni, meghökkenteni. Mind a három szezon fantasztikus volt, a karakterek közül pedig mindenki megkapta a maga főszerepét, és ez hihetetlenül jól állt a sorozatnak.

 A második évad "viselt meg" érzelmileg a legjobban, a harmadik viszont megközelítette azt az érzést, amelyet legutóbb a 24 nézése közben éreztem. Remek összeesküvés, alvilági szervezkedések, terrorizmus, leszámolások és senkit nem kímélő kegyetlenségek. A harmadik évadra lett talán a legellenszenvesebb Briggs karaktere, akire az utolsó két részig vérben forgó szemekkel néztem, annyira nem bírtam elviselni, és habár megismertük a motivációját, ez nem tette őt pozitív figurává, kedvelhetővé számomra pedig abszolút nem. Az évadzáró, amely egyben sorozatfinálé is, egy tényleg lényegi kérdéssel ért véget; vajon attól, hogy a "jó ügy" érdekében, az igazságot szolgálva cselekszenek, de ugyanolyan, ha nem nagyobb szörnyűségeket követnek el, mint a bűnözők, különbek-e náluk?

 Igazi érzelmi hullámvasút, igazi akció és dráma, remek karakterekkel, csavaros történettel, végig egyenletes minőséggel és feszültséggel, csak dicsérni tudom a Gracelandet, amelyet ugyan még elnéztem volna sokáig, de azzal, hogy nem tudják már túllicitálni magukat az írók, azzal, hogy nem nyújtják tovább a történetet, hogy nem futnak bele önismétlésbe, egy zseniális, három évados sorozatot hagynak maguk mögött.

Alkalmi (1. évad)
 Az Alkalmi hatalmas meglepetés. A Hulu úgy látszik talált valamit, mert a 11.22.63 után készíttettek még egy rendkívül emberi, hús-vér karaktereket hozó, teljesen átérezhető és átélhető szituációkkal dolgozó sorozatot. Ezen ugyan nem bőgtem úgy, mint a King-adaptáció végén, de megérintett és talán, sőt biztosan a szinkronnak is köszönhetően beleszerettem a karakterekbe. Elfuserált a személyiségük, az életük sem tökéletes, de szerethetőek, számomra ezekkel a magyar hangokkal nagyon is azok voltak. Imádtam, és kár, hogy a második évadra magyarul még várni kell, mert nézném azonnal.

Maigret - Maigret csapdát állít
 A brit ITV tavaly év végén nálunk forgatta le Rowan Atkinson főszereplésével az új Maigret-feldolgozást, amelybe őszintén szólva bármennyire is kíváncsi voltam, mit alakít a komikus szerepeiről elhíresült színész, nem néztem volna bele, ha az RTL Klub nem mutatja be az első részt magyarul. Így ugyanis már a szinkron miatt is hajtott a vágy, hogy tegyek egy próbát ezzel a detektívfigurával, és hatalmas meglepetésemre baromira bejött ez a világ, ez a stílus.

 A Maigret ugyanis nem a pörgős Sherlock-i vonalat, de nem is a vissza- és megfejtős, minden apró részletre odafigyelő és azokból a megoldást felépítő Poirot-os irányt viszi, hanem egy sokkal "civilebb", emberibb figurát állít a középpontba, aki ugyanúgy hibázik és ugyanolyan esendő, mint mások, és nem lóg ki a tömegből olyannyira, mint az előző két úriember. A stílus, a kor, és az egész nyugodtsága, a puritán egyszerűsége magával ragadott és úgy tudott érdekelni az eset, hogy sokáig csak egy gyilkosságot láttunk, magát a tettest még részletében sem, és igazán a fináléig csak apró morzsákat kaptunk a végső megoldást jelentő karéjból. Lehet, hogy 6-8 részben már nem tudna annyira lekötni, de így egy tévéfilmként azt kell, mondjam, még ilyen krimiket a tévébe.

Empire (2. évad)
 Az Empire első évada a humorával nyert meg magának, és drámához, dramedyhez képest hatalmasakat nevettünk itthon főként Cookie egysorosain. A második szezonra előtérbe került a dráma, és a humor nem is a háttérbe szorult, hanem szinte kikerült a képből, és bár volt egy-két viccesebb jelenet, azzal, hogy megbontották a Cookie-Porsha duót egyértelműen élét vesztette a sorozat. A sok drámázás, összeesküvés, ármánykodás, egymás szándékos megsértése, az hogy direkt keresztbe tettek egymásnak ilyen sok részen keresztül zavaró volt, főként hogy a legnagyobb szemétláda, Lucious semmilyen "büntetést" nem kapott tetteiért, legalábbis látványosat nem. A cliffhanger érdekes lett, de őszintén talán egyik karaktert sem tudnám sajnálni, mellékalakok lettek a történetben. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy idén nem volt egy olyan szám sem, amit újra és újrahallgatnék.

Modern család (7. évad)
 Az első rész hatalmas csalódás volt. Nem ezt a minőséget és humortalanságot szoktam meg a sorozattól, és annyira feldühített, hogy nem is akartam továbbnézni, és inkább a sarokba hajítottam a hetedik évadot pár hónapja, hogy most, egy beszélgetés miatt újra kedvet kapjak hozzá és villámgyorsan ledaráljam a teljes szezont. Így utólag nem volt jó döntés a korai kasza és sajnáltam volna, ha kimarad ez az élmény, de egyre inkább azt érezem a Modern családon, hogy fárad a humora, és a korábban csak odavetett poénok is erősebbek, izgalmasabbak, frissebbek voltak, mint a mostaniak. A Modern család most is ugyanolyan sebes és lendületes sorozat, mint régen, a karakterek szinte semmit sem változtak és hozza a kötelezőt, de már nem olyan erős és hangosan hahotázós, mint az első szezonjaiban, és emiatt már nem is heti nézős. Darának viszont tökéletes volt.

Lucifer (1. évad)
 Úgy látszik, hogy mostanában azok a sorozatok és filmek okozzák a legjobb élményt, amelyektől nem várok semmit. A Lucifernek ugyanis mindenféle elvárás nélkül ültem neki, és talán emiatt is ugrotta meg ilyen könnyen a lécet, de persze nem szabad mindent ennek a számlájára írnom, mivel ez a tizenhárom rész egy nagyon különleges, okos és roppant szórakoztató utazás volt. A karakterek remekek, az első epizódokon hangosan kacagtunk, és az elsőre furának tűnő szinkronba a második részre teljesen beleszerettem, Itt meg is kell köveznem magam, hiszen Kárpáti Levente Luciferként több volt, mint zseniális, és Morócz Adrienn az évad felétől úgy belerázódott a nyomozónő figurájába, hogy el is felejtettem, hogy a színésznőt már láttam korábban egy másik sorozatban, egy másik hanggal. A záró jelenet pedig, na, így kell felcsigázni az embert.

Bates Motel - Psycho a kezdetektől (3. évad)
 Nagyon vártam már, hogy magyarul is folytatódjon a jelenkor egyik legerősebb és legjobb alapfelállású drámasorozata, a Bates Motel, viszont talán pont a felfokozott érdeklődés miatt is, de laposabbnak éreztem ezt a szezont a korábbiakhoz képest. Nem volt rossz, amit mutattak és hoztak a készítők, de leszámítva egy-két durvább jelenetet, a záró képsoron kívül egyikre sem tudnám azt mondani, hogy hűha, ezt vártam.

 A karakterizáció sok időt elvett, ami jót tett bizonyos szinten a sorozatnak, de így a dráma "szappanosabb" oldala került előtérbe, és a psycho a háttérbe szorult, amit kicsit sajnáltam, hiszen a brutalitás adta, és adja még mindig a Bates Motel egyik húzó erejét. A szereplők már az első évadban is elképesztően intenzívek és valóságosak voltak, így picit soknak éreztem ezt a tíz részre elhúzott mélyítést és árnyalást, főleg hogy csak tíz epizód a szezon. A legjobban amiatt vagyok csalódott, hogy úgy kezelték az írók a harmadik évadot, mintha még lenne tíz epizódjuk a durvulásra, még lenne játékidejük a horror és thriller elemekre. Kétségtelen, hogy erős drámát kaptunk most is, fantasztikus színészi alakításokat, de hiányzott az őrület. Ettől még persze továbbra is mesteri, mind a sorozat, mind a szinkron.

Az alelnök (5. évad)
 Az alelnöknél azt hiszem, hogy tavaly váltottam angol nyelv+magyar felirat párosról magyar szinkronra, és bár eredetiben valami elképesztően zseniális a sorozat, egy másodpercre nem bántam meg, hogy a könnyebb utat választottam, mivel fantasztikus Az alelnök szinkronja. Az évadot viszont nem jó ütemben néztem, hagytam feltorlódni a részeket, nagy szüneteket iktattam be, így kicsit elveszett a varázsa a végére, de az elején így is kaptam olyan impulzusokat, amelyeket nehéz elfelejteni. Könnyesre nevettem magam egy-két poénon, és bár a finálé környéke nem volt valami humoros, történet terén elég sokat haladtunk előre, ami miatt nagyon is érdekes lehet a folytatás.

Film:

Looking: The Movie (tévéfilm)
 Az HBO ismét egy tévéfilmmel zárta le egyik sorozatát, ahogyan tette azt a Törtetők, vagy éppen a Hello Ladies esetében is, a Looking is egy közel másfél órás "epizóddal" fejeződött be, és hagyta a rajongókat egy megnyugtató, kellemes érzésben. A The Movie ugyanis három epizódnak megfelelő játékidő alatt rendet tett a sorozat világában, elvarrt szinte minden szálat és egy olyan békés, idilli pillanatban vettünk búcsút a karakterekről, ami miatt szerintem kevesen fognak bosszankodni. Nem mondom, hogy így, ezzel a felállással nem néztem volna tovább a szériát, de jobb ha már nem dúlják fel ezeket a párkapcsolatokat, és elhisszük, hogy így élik tovább az életüket. Nem emlékszem már arra, hogy anno miért is néztem bele a Keresem...-be, de egy percig nem bántam meg. Nem lett és szerintem nem is lesz sokak kedvence - már csak a téma miatt sem - de egy nagyon kellemes, baráti hangulatú dramedy lett, ami után az űrt az Alkalmi tökéletesen betölti.

Zootropolis
 Ennek a filmnek igazán nagy elvárásokkal ültem neki, hiszen nem volt olyan hozzászólás az interneten és olyan ember se nagyon akadt az ismerőseim között, aki bármi rosszat is mondott volna a Zootropolisról. Ilyenkor szokott általában csalódást okozni a film, és majdnem itt is ez történt. A sztori ugyanis nem ütött olyan nagyot, sőt, pár helyen bukdácsolt is, és tudom, hogy javarészt gyermekeknek készült filmről beszélünk, de azért nem ártott volna egy fokkal jobban gatyába rázni a forgatókönyvet.

 A Zootropolis azonban ettől függetlenül is egy jó kis film, habár nem a történet adja el, hanem az animáció, és a kis, ötletes poénok, ezek viszik nagyon is a hátán a filmet. Az utóbbi időben látott egész estés animációk közül az Agymanók vezet még mindig nálam, de ha a humort vizsgáljuk, akkor ennek a filmnek nincs párja, főként a lajhárok miatt, teljesen kész vagyok tőlük. Nagyon remélem, hogy lesz folytatása - lesz is, legalábbis amennyi pénzt hozott, biztos hogy nem fogják második rész nélkül hagyni - csak akkor ne járjon úgy mint a Gru, és egy picit szedjék jobban össze a történetet, mert lehet úgy is újat, frappánsat mutatni, hogy azt a kisebbek is megértik.

Könyv:

Stephen King - Aki kapja, marja
 A Mr. Mercedes, azaz az első rész zseniális volt. A könyv végig két szemszögből mesélte a történetet, a gyilkoséból és az ő utána nyomozó, nyugdíjas rendőréből. Nem is annyira a krimi, a nyomozás, a bűnös előkerítése volt az érdekes, hanem a két különböző, mégis számos dologban hasonlító karakter belső vívódása, az, hogy megismerhettük mit és miért tesz, tett. A második rész, az Aki kapja, marja pedig csavart egyet a dolgokon.

 Ebben a regényben ugyanis ugrálunk a múlt és a jelen, a két főszereplő, Morris Bellamy és Pete Saubers között, akik habár a regény zárásáig sosem találkoztak, mégis rengeteg ponton azonos az életük kezdve azzal, hogy ugyanabban a házban élnek - csak mintegy 30 év különbséggel. A történet a múltban indul, egy rablást és egy gyilkosságot "látunk", és fokozatosan tűnik fel előttünk egy fanatikus, az íróért nem, az általa megteremtett regényalakért annál inkább rajongó őrült figura. A Tortúrából már ismerhetjük ezt a fanatizmust, és bár az Aki kapja, marja nem tudja azt a szintet hozni, nem is volt feltétlenül szükséges azt elérnie, hiszen ez most egy krimi, nem pedig egy lélektani (és fizikai) thriller.

 A Mr. Mercedesből megismert karakterek (Hodges, Holly és Jerome) a regény második felében tűnnek fel, és King olyan olvasmányosan írta meg ezt a kötetet, mintha egy több részes minisorozatot néztem volna. Ez picit idegen is a stílusától, de tagadhatatlan, hogy ebben is mesteri, és bár a krimi megint a háttérbe szorult, de amilyen karakterizációt kaptunk, nem panaszkodhatunk szerintem.