Az RTL Klub tavaly próbálkozott meg a három rész után elkaszált Casino óta először egy újabb saját gyártású, heti fikciós sorozattal és az esetleges kudarc elkerülése végett most biztosra mentek és egy máshol sikeresnek mondható, sokadik évadánál járó formátumot vettek meg, nem pedig egy teljesen új, kipróbálatlan saját ötlettel vágtak bele újra a sorozatbizniszbe. Ez abszolút nem megvetendő lépés, az HBO is ezt csinálja és igazuk is van, így lehet kitaposni az utat egy teljesen saját, heti sorozat előtt és kitermelni hozzá a forgatókönyvírókat.
Azonban a jó, más országban sikeres és népszerű alap nem garancia arra, hogy a leforgatott, kész produkció itthon is kelendő lesz. Kell hozzá egy profi stáb, okos és rutinos író és nem utolsó sorban remek színészek. A Válótársak már az első két rész után elnyerte a tetszésemet és szerencsére az évad vége után sem mondhatok mást; Aranyélet ide, Egynyári kaland oda, szerintem ez az utóbbi idők legjobb hazai sorozata.
Nem csak a külföldi, de a hazai filmes piacra is egyre inkább az a jellemző - persze a kivételektől eltekintve -, hogy egyre több komor, borús, szürke képi világú, néha nagyon is elvont, a nézőket depressziós hangulatba sodró alkotások készülnek. Azt nem mondom, hogy ezeket nem lehet élvezni és az sem igaz, hogy rosszak lennének, csak már viszketek attól, hogy ez az irány jó ideje meghatározza a mozifilmeket és a tévébe kerülő alkotásokat.
A Válótársak ennek a stílusnak közel a szöges ellentéte; habár rengeteg komolyabb témát érintettek a készítők az első résztől kezdve a szezonzáróig és néha tényleg jó sok érzelmet pakoltak a jelenetekbe, a sorozat valahogy mégis pozitív tudott maradni, legalábbis nem látszott, hogy a szereplők minden megpróbáltatás ellenére annyira magukba zuhantak volna, hogy ne tudnának kikászálódni és majd talpra állni.
Az első epizód picit döcögősen indult, rá kellett hangolódni a történetre, meg kellett ismerni az új karaktereket, a többnyire nem ilyen szerepben látott színészeket és persze szokni kellett a szerintem roppant jól, de nagyon is idillire fényképezett képi világot. A második résztől kezdve - amikor is egy hullámhosszra kerültél a sorozattal - viszont már nem volt szerintem semmi probléma.
A színészek közül szinte kivétel nélkül mindenki nagyon jó volt, de egy valaki - számomra legalábbis - felfelé kilógott a sorból. Scherer Péter ugyanis olyan természetességgel játszott, olyan könnyedén, hogy el is feledkeztem arról, hogy ő színészként egy szerepet alakít és nem saját magát adja. A három főszereplő mellett a hölgyek kissé a háttérbe szorultak, de ez semmit sem von le az alakításukból, mindenki kapott szerintem lehetőséget arra, hogy megmutathassa tehetségét és ki is hozták belőle a legjobbat. Az évadzáróban okozta például Földes Eszter az egyik legsokkolóbb pillanatot, Gubás Gabi és Balsai Móni pedig évad közben mutatták ki a foguk fehérjét.
A mellékszereplők közül Börcsök Enikőt, Kulka Jánost és a távolságtartó nőt roppant érzékien játszó Kovács Patríciát emelném ki, de tényleg mindenkinek jár a dicséret, szerencsére az utóbbi időben hazai, heti sorozatban rossz színészi alakítást egyre kevésbé, jót viszont annál többet látni.
A Válótársak egy olyan dramedy, ami az évad során fokozatosan egyre kevesebb vicces jelenetet, szituációt mutat és az évadzáróra nem csak a karakterek hangulata, hanem velük együtt a színek is komorabbak, komolyabbak lettek. Igen, tudom hogy pár sorral fentebb mit írtam, de ez nem az a fajta mély depressziós hangulat, ami a legtöbb manapság készült dráma sajátja, hanem egy olyan történeti elem, ami segít jobban megismertetni, egy másik oldaluk miatt is megkedveltetni a szereplőket.
A sorozat fináléja számomra nagyon nagy meglepetéssel zárul. Anélkül, hogy bármit is elárulnék, nem pont az fog történni, amire szerintem nézőként sokan számítottunk az évad közben morzsánként adagolt információk és jelek alapján. A finálé utolsó jeleneteire ugyan menet közben lehettek utalások, de valahogy az volt az érzésem, hogy itt tényleg minden jóra fog fordulni, mindenki összejön azzal, aki hozzá passzol és boldog véget ér a szezon. Erre kaptunk egy olyan zárást, ami mintha arra szolgált volna, hogy felrázzon és kijózanítson minket a sorozat által megteremtett, túlságosan is szép, költői álomvilágból.
Az első évadot legjobban egy olyan festővászonhoz tudnám hasonlítani, amit az első részben feszítettek keretre, majd alaposan összefestették, jól megdolgozták a szövetet, szinte már karcolták az ecsettel a feszesre húzott anyagot. A tíz rész alatt tovább húzták, maszatolták és fel-fel sértették a vásznat, ami néhol már annyira elvékonyodott, hogy felsejlett a mögötte levő világ, de teljesen csak a fináléban szakadt el, megmutatva azt a rideg valóságot, amit addig el szerettek volna rejteni, amit ki szerettek volna színezni.
A Válótársak fináléja sok kérdést hagyott megválaszolatlanul és ugyan lezártnak látszik egy-két történetszál, nem gondolom, hogy ez a zárás, legyen akár jó, akár rossz, bármelyik szereplő életében végleges lenne.
