A Botrány az egyik kedvenc drámám, amit nem csak a történet, hanem a körítés és a tálalás miatt is nagyon imádok. A sorozat rendkívül hangulatos díszletek között játszódik szerintem nagyon jó színészekkel, ügyes vizuális megoldásokkal és persze nem utolsó sorban remek zenékkel megspékelve. A készítők (Shonda Rhimes és Betsy Beers) stílusjegyei pedig a legutóbbi új munkájukon, a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? című sorozaton is megmutatkoznak, habár nem kimondottan ők alkották meg a történetet, de a Botrányon és A Grace klinikán, azaz házon belül edződött írót (Peter Nowalk) szakmailag támogatták, aminek az eredménye olyan tizenöt epizód lett, amire ha visszagondolok libabőrös leszek.
Igen, ilyen szempontból egyszerű vagyok, mert egy közepesnél jobb történetet is el lehet adni korrekt, de túlzásba nem vitt effektekkel, vágási megoldásokkal, zenével és brutálisan jól mutató díszlet+jelmez kombóval. A Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? első évadának azonban nem csak közepesnél jobb, hanem egyenesen zseniálisan élvezetes és remekül felépített története van. Érdekes belegondolnom, hogy az első részt nagyjából negyed óra után leállítottam, mondván ez nem kell, majd egy néznivaló nélküli délutánon előkapva rögtön le is daráltunk a családdal belőle minden magyarul leadott epizódot.
Nem ez az első olyan sorozat, amit elsőre félreismertem (szevasz Boston Legal! Broadchurch!) és megnézve az első évadot kijelenthetem, hogy ezt tényleg vétek lett volna nem megismerni, mert minden benne volt és pont olyan mennyiségben, ami miatt hétről hétre várni tudtam a sorozatot. Az elején ugyan picit döcögősen indult a történet, zavaró volt a sok visszautalás, a múltban és a jelenben zajló események közti váltások dinamikája, de ahogy haladtunk az évad közepe fele úgy lett egyre izgalmasabb, érdekesebb és feszesebb a tempó, úgy kedveltem meg a visszatekintéseket. A tizenöt epizód pedig egyszerre kevés, mivel nézném tovább azokat a helyzeteket, amikbe az írók sodorták a szereplőket és egyszerre pont elég, mivel így szép ívet kapott a történet felesleges helykitöltő elemek sokasága nélkül.
A sorozatot nem ismerőknek röviden annyit kell tudniuk, hogy egy olyan jogi drámáról van szó, amiben van krimi, thriller és szappanos elem, de mindegyik olyan szépen adagolva, hogy ennél jobban a tökéletes középutat megrajzolni sem nagyon lehet. A jogi témájú részekben társadalmi problémákat vetettek fel az írók, érdekesebbnél érdekesebb ügyeket kaptunk úgy, hogy azok nem vonták el a figyelmet a fő csapásirányról, a sorozat központi elemét adó gyilkossági ügyről.
A szappanos részekben a karaktereket árnyalták, akiket én egytől egyig megkedveltem, ha nem is kaptak mindig sok játékidőt, de mindenkivel kezdtek valamit a készítők és folyamatosan a tűz, a főszereplő közelében tartották őket. Annak a főszereplőnek a közelében, akit Viola Davis alakít valami zseniálisan jól és az ő karakterénél ki kell emelnem a magyar hangot, Bognár Gyöngyvért is, mert egyszerűen nem lehetett nem rajongani a párosukért, annyira passzolnak.
A sorozat többi szinkronhangját adó színészeket is dicséret illeti, de főképp a szinkronrendezőt, Dezsőffy Rajz Katalint, aki ismét kitett magáért és olyan gárdát hozott össze, akiknek a munkáját élvezet volt hallgatni. A sorozatról direkt nem szeretnék semmi konkrétumot elmondani, mivel a tizenöt epizód amúgy sem sok, emiatt pedig az események is sűrűbbek, így pedig nehéz a történetről úgy beszélni, hogy ne áruljak el semmit se.
A történet mellett a körítés is telitalálat, az egész megkomponáltsága, a zene és a látvány valami olyan vizuális keveréket alkot, amitől az egésznek különleges, néha már-már szürreális hangulata lesz, a színészek játéka pedig csak felhúzza az egész minőségét. A Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? az izgalmas és csavaros drámasorozatok kedvelőinek szerintem kihagyhatatlan szórakozás.
