Hosszú kihagyás után tavaly ősszel tért vissza új adásokkal az egyik legkedveltebb vetélkedő, az Áll az alku, ma pedig kiderült, hogy február 5-én érkezik a vadonatúj évad, melynek felvételei januárban kezdődtek. A héten volt lehetőségem az egyik adást a stúdióban végignézni, a szünetben pedig beszélgetni a műsor legendás házigazdájával, Gundel Takács Gáborral.
Gundel Takács Gábor, az Igazgató irodája előtt (fotó: TV2)
Közel 15 éve indult az Áll az alku, és látva a tavaly őszi nézettséget, még mindig elképesztően népszerű. Mi lehet a siker titka?
Nagyon könnyű azt mondani az Áll az alkura, hogy ez csak „a táskás műsor”, de szerintem, ha szimplán csak táskanyitogatásból állna, akkor nagyon hamar ráuntak volna a nézők is és mi is, akik készítjük. Sokkal érdekesebbek az emberek, az élettörténeteik, a döntéseik. A nézők ráadásul szeretik beleképzelni magukat a játékosok helyébe. Én elfogadtam volna az ajánlatot? Elcseréltem volna a táskát?
Amikor elkezdjük, akkor a játék egy pontig tényleg a játékról szól, de előbb-utóbb eljön egy pillanat, amikor átvált életbe. Vannak, akik számára nincs akkora tétje annak, hogy mekkora összeget is visznek haza, de vannak akiknél előkerülnek szívszorító, nagyon megrázó történetek. Azt gondolom tehát, hogy ez a műsor valójában nem is a táskákról és nem a pénzről, hanem az emberekről szól, és emiatt nem lehet ráunni. Mindig hoz valami olyat, amire addig nem is gondoltunk volna.
Fotó: TV2
Mi dönti el, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor - ahogy fogalmaztál - a játékból élet lesz?
Amikor elérkezünk egy olyan ajánlathoz, amire a játékos hirtelen már azt mondja, hogy ez az az összeg, ami megoldaná a problémáimat, vagy amiből meg tudnám valósítani az álmomat. Amikor kézzel foghatóvá válik az, hogy az adott összeget akár haza is viheti és már fájna elveszíteni. Ehhez a ponthoz többnyire a játék utolsó harmadában érünk el. Az elején akár egy nagyobb összegre is nemet mondanak, mert sok lehetőség áll még nyitva előttük.
A játékosok ugyanis nem csak egyszerűen pénzt szeretnének hazavinni, hanem élményekkel is gazdagabban szeretnének távozni. Vagy ahogy az egyikük fogalmazott: „ez ugyan már jó pénz, de még nincs katarzis élményem”. Annak a pénznek, amit nálunk nyernek, nagyon hamar meg lesz a helye, de az élmények sokkal tovább megmaradnak. Azt mondják, annak az embernek vannak emlékei, akinek élményei vannak. Az pedig, hogy itt voltak egy televíziós műsorban, játszottak, részei lettek egy közösségnek, az örökké emlék marad.
Fotó: TV2
Nem sok vetélkedőben látni példát hasonlóan összetartó játékosokra.
Nagyon összetartó közösség alakult ki köztük. Az előző évad forgatását augusztus végén fejeztük be, az újat pedig január elején kezdtük, de a játékosok egy közös, zárt Facebook csoportban napi szinten tartották a kapcsolatot. Közös programokat szerveztek, elmentek például szemétgyűjtésre, különféle akciókra, és mindezt tőlünk teljesen függetlenül, saját maguk találták ki. Összejött a társaság, és van például egy pár, akik itt ismerkedtek meg.
Hívnak, elmész az ilyen közös programokra?
Nem feltétlenül. Van egy furcsa határ, ameddig jó, ha én is része vagyok ennek a közösségének, de azt már nem szerencsés átlépni.
Valamennyire szeretnél kívülálló maradni?
Igen, ezért is furcsa a helyzet. Igyekszem odafigyelni arra, hogy ne vádolhassanak elfogultsággal, és ne is legyek az. A forgatások alatt viszont mondhatni együtt élünk. Egy nap felveszünk három adást, itt vagyunk egy öltözőfolyosón reggeltől estig, kialakul mindenkivel valamiféle kontaktus. De például nem biztos, hogy nekem egy hajnalig tartó buliban is együtt kell lennem velük, mert akkor megváltoznának a viszonyok.
Ugyanez a helyzet a sportkommentátoroknál is.
Pontosan. Nem jó, ha túl közeli, baráti viszonyban vagy egy sportolóval, mert akkor sokkal nehezebben fogod megmondani azt, amit a néző lát, hogy valamit rosszul csinál. Kell egy pici távolság, és nagyon érdekes, hogy ezt hogyan tudod megoldani.
Fotó: TV2
Miután kisorsolnak egy játékost, akkor te már tudod róla a különféle érdekességeket, vagy játék közben kapod az információkat?
Addigra már tudom. Ez úgy történik, hogy amikor bekerül egy játékos, akkor kapok róla egy adatlapot. A kollégák állítják ezt össze miután beszélgettek vele. Ezt átolvasom, megismerkedem az információkkal és adásról adásra, ahogy zajlik a játék és beszélgetünk, kialakul egyfajta kapcsolat. Egyre több mindent megtudunk róla és amikor kijön játszani, akkor igazából már ismerősök vagyunk.
Azokkal a játékosokkal más a viszonyunk, akik nagyon sok adáson keresztül itt vannak velünk, mint azokkal, akik hamar kikerülnek játszani. Megtörtént, hogy valaki megérkezett a műsorba és azonnal kisorsolták játékosnak. Nekem abból a szempontból volt ez nehéz, hogy nem voltak még viszonyok, a többiek nem ismerték őt, nem voltak közös történeteik és nem igazán tudtak mit mesélni a táskanyitásokkor.
Ha jól tudom, ugyanazzal a csapattal csináljátok a műsort lassan 15 éve.
Nagyjából ugyanazokkal az emberekkel. Holló Györgyivel, Várhidy Zsófival, Kázsmér Kálmánnal és Bányai Gáborral. De a stáb jelentős részét ismerem, vagy az Áll az alku korábbi évadaiból, vagy más műsorokból.
Gábor az, akivel nagyon régóta, tényleg a műsor indulása óta együtt dolgozunk és kialakult közöttünk egy nagyon különleges munkakapcsolat. Nagyon jól ismerjük egymást, és Gábor pontosan tudja, hogy mit kérjen tőlem, milyen helyzetekbe hozhat. Állítom, hogy ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a szakmájában, kell egy olyan ember, aki őt kívülről figyeli, kontrollálja és ha valami nem jó, akkor azt megmondja.
Ezért, amikor fölkérnek egy munkára, akkor ragaszkodom ahhoz, hogy vele, és azokkal az emberekkel dolgozhassam, akik hozzátartoznak ehhez a csapathoz.
Ők akkor a biztos háttér.
Régen kézilabdáztam, kapus voltam. A kapus egyéni sportoló egy csapatjátékban. Sok-sok évvel később fogalmaztam meg magamban, hogy amit most csinálok, az pontosan ugyanez: egyéni sportoló vagyok egy csapatjátékban. Van egy stáb, amelyik előállít egy nagyon jó produktumot, jelen esetben egy televíziós műsort, de ezen belül nekem megvannak a magam egyéni feladatai, amiket csak én csinálok. Gábor engem ebben nagyon jól működtet és erősít. Folyamatosan kitalál új dolgokat, sokszor már fél szavakból is értjük egymást.
Vonalban az Igazgató úr (fotó: TV2)
Érdekes, hogy mind az Áll az alkuban, mind a Maradj talpon!-ban van egy-egy markáns rejtély-faktor.
Életem két visszatérő kérdésére tapintottál rá. Ki az Igazgató úr, és hova esnek a játékosok? (nevet) Úgy hívom, hogy ez a Columbo felesége-effektus. Sokszor kérdezik, hogy miért nem áruljuk el ezeket? Nyilván a Maradj talpon!-ban nem volt semmiféle olyan űrtechnika, amit még a NASA sem ismer, és itt az Áll az alkuban sincs semmilyen államtitok az Igazgató úr körül, amit nem szabadna kifecsegni. Egész egyszerűen ez olyan, mint a legegyszerűbb bűvésztrükk: ha leleplezik, akkor oda a varázsa. Ha elárulnánk a titkokat, akkor a nézőktől vennénk el az élményt, a csillogó szemet, amivel komoly, felnőtt emberek néznek rám, mikor megkérdezik, hogy „de mégis kicsoda az Igazgató?”.
Amikor 2004-ben elkezdtük az Áll az alkut, akkor ez egy licenc műsor volt, ami több országban sikerrel ment már. Ezekben a helyi verziókban viszont csak annyi történt, hogy megszólalt a telefon, a műsorvezető felvette, majd letette és megmondta az ajánlott összeget. A különféle vetélkedőműsorok úgy épülnek fel, hogy a játékosok vagy egymás, vagy a műsorvezető ellen játszanak. Itt viszont lényegében a bank, az igazgató az ellenfél, őt kell legyőzni és elkezdtünk gondolkozni azon, hogy akkor miért ne lehetne neki személyisége?
Az évek során pedig kiderült róla, hogy van titkárnője és több teknősbékája is, és ki-ki eldöntheti, hogy szereti őt vagy sem. Amikor pedig mi ezt először kipróbáltuk, és kiderült, hogy működik, akkor megmutattuk a jogtulajdonosnak, akik csak annyit mondtak, hogy „ez nekünk miért nem jutott eszünkbe?”.
Pár hete már dolgoztok az új évadon. Mennyit vesz ki belőled a forgatás?
Az, hogy itt vagyunk napokon keresztül reggeltől estig, és felveszünk egymás után három adást, az fizikailag és szellemileg is megterhelő. De erre vagyok szocializálva amióta televíziózom, lassan harmincöt éve, és bár lehet hogy fárasztó, de azt csinálhatom, amit őszintén szeretek.
Amikor megkérdezik, hogy szerintem nekem miért állnak jól a vetélkedők, akkor azt szoktam válaszolni, hogy nincs benne semmi titok, egyszerűen én is szeretek játszani, beszélgetni az emberekkel, néha csipkelődni és ezekben a műsorokban magamat adhatom. Meggyőződésem, hogy aki nem szeret játszani, nem kíváncsi az emberekre, a történetekre, az nem fog tudni jól vezetni egy vetélkedő típusú műsort.
Szóval azt mondhatom, hogy nem fáj a napi három forgatás. Már kitapasztaltam az évek során, hogy mikor és mit kell ennem, mikor kell pihennem, megvan ennek a technikája, amit még a sportkommentátori időszakomban tanultam meg. Amikor először kellett beülnöm a kommentátorállásba három órára, akkor jöttem rá, hogy nagyon nem mindegy, hogy ki tudok-e szaladni a mosdóba vagy sem.
