Pápai Erika hangját habár nincs olyan év, hogy ne hallanánk minimum egy mozifilmben, nagyobb lélegzetvételű tévésorozatban az elmúlt években vagy nem volt hozzá illő karakter, vagy színházi és egyéb munkái miatt nem tudott több szezonos szériákat vállalni. Idén azonban nem csak, hogy folytatta a pár éve megkezdett zseniális játékát Normaként a Bates Motel - Psycho a kezdetektől című sorozatban, hanem el is vállalta a hazánkban bemutatkozó egyik legújabb napi vetítésű török produkció, a Megtört szívek női szinkronfőszerepét, Gülserent.
A két, látszólag eltérő szereplő azonban nem csak abban hasonlít egymásra, hogy ha kell, erejükön felül védelmezik a gyermekeiket, hanem, hogy Pápai Erika hangjával olyan szinten kelnek életre és töltődnek fel plusz érzésekkel, hogy egy-egy felfokozott, drámai jelenet alatt én bizony meghatódva, kissé könnyes szemmel ültem a képernyő előtt.
A művésznő hangja mondhatni összeforrt Nicole Kidmannal, a Szívek szállodájából megismert Lauren Grahammal, de Pápai Erika szinkronizálta a Született feleségekben és még számos filmjében Eva Longoriát, ő szólaltatta meg magyarul eddig legtöbb alkalommal Jennifer Lopezt és vele is hallhattuk sorozatban, valamint filmben egyaránt még Vanessa Williamst is, hogy tényleg csak pár nevet soroljak fel az általa szinkronizált színésznők listájáról.
Pápai Erika a Klotild néni című előadásban
Pápai Erikával szinkronos pályájának indulásáról, a korai évekről, a szinkron nehézségeiről, sorozatos és filmes szinkronjairól, az újraszinkronizálásról, valamint arról is beszélgettünk, hogy a saját színészi elképzeléseket háttérbe kell-e szorítani, és hogy milyen mélységeiben is kell megismerni a szinkronizálandó szereplőt. A művésznővel egyik előadása szünetében volt szerencsém beszélgetni, ezért külön szeretném még egyszer megköszönni az interjút, amelyet a TOVÁBB-ra kattintva tudtok elolvasni.
A főiskolán kezdett szinkronizálni?
Igen, azt hiszem hogy harmadéves korunktól rendszeresen szinkronos tanóráink is voltak. A Szentkirályi utcába, a Színművészeti filmes tanszékének stúdiójába jártunk át, és Vas János szinkronrendező tanár úr – aki sajnos már nem él - tanított minket. Abban a stúdióban egyébként rendes szinkronok is készültek, nem csak tanításra volt jó, professzionális körülmények között tudtunk dolgozni. De ez még abban az időben volt, amikor be kellett fűzni a filmet, a szinkronizálandó kis jeleneteket, a tekercseket.
Mi okozta a legnagyobb nehézséget az elején?
A szinkron a színészmesterség része, aminek vannak művészi és gyakorlati elemei, és mi ezeket tanultuk. A főiskolán nagyon sok mindent oktattak az akrobatikától kezdve a lovagláson át a vívásig, de voltak rádiós és filmes óráink is.
A szinkron technikai részének nagyon sok összetevője van; meg kell tanulni a helyes hangképzést, a szép beszédet, játszani kell a hangszínnel, hangerővel, kell hozzá fantázia, elengedhetetlen az improvizáció-képesség, a blattolás művészete, a ritmus megtalálása. Hihetetlenül erős koncentrációt igényel, és ezeknek a megtanulása hosszas folyamat volt.
Szinkronizálás közben Ön eljátssza azt a mikrofon előtt, amit lát a képernyőn? Testből szinkronizál?
Persze. Ha a karakter lehajol és felemel valamit, erőlködik, zokog vagy üt, akkor ezeket a különféle mozdulatokat, fizikai állapotokat úgy tudjuk hitelesen visszaadni, ha nem csak hangban, de a testünkkel is lekövetjük. A mikrofon ugyan egy helyben van, és hozzá képest nem lehet olyan nagyon elmozdulni, de van elég mozgástér ezeket eljátszani.
Már a főiskolán megtalálta az első nagyobb szinkronos munka, vagy csak utána?
Azt hiszem, hogy a főiskolán. Nagyon hamar hívtak, először néhány tekercsre, de szerintem már negyedévesen rendszeresen szinkronizáltam. Annyira sok időnk persze nem volt, de amikor tudtunk, kimentünk a Pannóniába, és remekül jött az embernek főiskolásként az ott keresett pénz.
Első szinkronmunkáim egyike a Kevin Costneres Robin Hood, amiben én voltam Marian. Miután végeztünk a felvétellel azt hittem, hogy nagyon jól sikerült. Boldog voltam és elmentem a moziba, hogy megnézzem. De az én szereplőm hangja szinte hallhatatlan volt, olyan halkan motyogtam a filmben. Ez aztán borzasztóan megviselt, és tizenöt évig hurcoltam magammal azt a terhet, hogy milyen tehetségtelen voltam.
Sok évvel később, amikor otthon pihentem és bekapcsoltam a tévét, pont ezt a Robin Hoodot adták. Gondoltam, most megnézem, mit ronthattam el? Egy újrakevert változatot vetítettek, ami szinte tökéletes volt, és azóta is ezt adják. Tizenöt éven keresztül bántott és erre kiderült, hogy egyszerűen rosszul keverték.
A színház mellett mennyire fér bele az idejébe a szinkronizálás?
Most jobban, de ez mindig attól függ, hogy mennyi munkám van. Ha új színházi szerepre készülök, akkor délelőtt próbálunk és az el szokott húzódni délutánra, este pedig a futó előadásokat játsszuk, így nem nagyon tudok szinkronra járni. Ha viszont nem próbálok, és jó munkára hívnak, akkor boldogan elvállalom.
Vera Farmiga (Norma - Bates Motel) balra, Nurgül Yeşilçay (Gülseren - Megtört szívek) jobbra, és középen magyar hangjuk, Pápai Erika
A Megtört szívek – ami az egyik legújabb szinkronja, egy nagyon sok részes sorozat.
Igen, most délelőttönként nem próbálok, így nyugodtan el tudtam vállalni. A gyártásvezetők nagyon ügyesen oldják meg az egyeztetéseket. Vannak prioritások, ha „kiemelt szerepet” játszunk, akkor ehhez alkalmazkodnak és igyekeznek segíteni. Persze én is mindent megteszek, hogy el tudjam végezni az adott munkákat.
Nincs meg a veszélye egy hosszú sorozatnál annak, hogy egy idő után beleun a karakterbe?
A Padlást 850-szer játszottam, ahhoz képest egy sorozatszinkron elég rövidke. Egyébként pedig sosem csináltam még török sorozatot, és meg kell mondjam, szerintem sokkal igényesebb mint az átlag szappanoperák, és a szerepem ráadásul még jó és izgalmas is, van mit játszani rajta. Kicsit olyan egyébként ez a sorozat mint egy görög sorstragédia, egy Kaukázusi krétakör ha úgy tetszik. Jó munka, jó csapattal - Hornyák Misiékkel dolgozom, nagyon szeretem őket.
A török nyelv nehezít a munkán?
Angolul beszélek valamennyire, van pár olasz és francia szó, amit megértek, de a török nyelv teljesen idegen számomra. Nem zavar, semmi baj nincs vele, csak nagyon gyorsan kell dolgozni, és néha, amikor a fordítás nem kifogástalan, akkor elég sok időt kell eltölteni a javítással, mert egyikünk sem beszéli a nyelvet.
Mennyire lehet, mennyire kell azonosulni egy szereplővel szinkron közben?
Mint a színházban. Ugyanúgy át kell élni, és ugyanúgy bele kell helyezkedni. Meg kell ismerni a gesztusait, a tempóját, a hangját és a hangszínét, a beszédstílusát, a ritmusát és a színészi habitusát. Ezekre kell teljesen ráállni, és lehetőségek szerint ezeket kell a legjobban visszaadni.
Ilyenkor a saját színészi elképzeléseket vissza kell fojtani, nem?
Természetesen az az elsődleges, ahogyan a képernyőn látható színész csinálja, de nagyon sokat lehet rajta változtatni. A személyiségem pedig maximálisan ott van minden szinkronomban, nem csak a hangomat adom hozzá, ugyanúgy benne vagyok én is.
Ha egy nagyon jó színésznőről, például Nicole Kidmanről van szó, akkor nekem könnyű a dolgom, és a könnyűséget most a szó legjobb értelmében használom. De említhetném még Vanessa Williamst is, akit nem is olyan régen a 666 Park Avenue-ban és A férjem védelmében című sorozatban is szinkronizáltam. Nagyon érzem őket, a gesztusaikat, a játékukat. Rájuk tudok simulni, és ez nem csak hangszín kérdése.
Ha egy rossz szituációról, egy rosszul felvett jelenetről, ügyetlenkedésről, vagy gyenge színészről van szó, akkor nehéz tud lenni a munka. De az az igazság, hogy a szinkronrendezők a szerepeket eleve úgy osztják ki, hogy tudják, melyik színész milyen kvalitású, ki milyen munkát tud megcsinálni. Ők pontosan érzik, hogy kinek melyik szerepet lehet odaadni.
Szilágyi Tibor és Pápai Erika a Második nekifutás című előadásban
A Bates Motelben például elképesztően jó színészek játszanak.
Vera Farmiga hatalmas felfedezés számomra. Sokszínű és különleges színésznő. A sorozat is nagyon jó, de vannak olyan részek, amelyek megterhelőek, megrázóak és lelkileg is igénybe vesznek, főleg amikor sírni, zokogni kell. Viszont pont a nehézsége miatt szeretem, mert a Bates Motel - azt is mondhatom, hogy művészi munkát igényel.
Aprics Lacival egyébként is imádok együtt dolgozni, ő kiváló szinkronrendező, tényleg egyike a legjobbaknak Magyarországon. Legutóbb a Marguerite, avagy a tökéletlen hang című filmet csináltuk együtt. Nagyon sokféle hangszínen kellett beszélnem, és elég megrázó és nehéz munka volt. Énekelnem viszont nem kellett sajnos, mert meghagyták az eredeti hangsávot.
A Szívek szállodája talán az egyik legemlékezetesebb Aprics Lászlóval közös munkája.
Nagyon sokat dolgoztam és dolgozom Aprics Lacival, és érdekes, hogy egy tévésorozat a közbeszéd részévé válik, miközben engem színészként nem az minősít.
Aprics Lacival évtizedek óta ismerjük egymást, a Szívek szállodája előtt rengeteg francia újhullámos és angol filmet, nagyjátékfilmet csináltunk és világsztárokat is szinkronizáltam nála. Amikor a Szívek szállodáját forgattuk, már megszületett a fiam és szerintem körülbelül húsz éve a pályán voltam. Most már kevesebbet dolgozunk együtt, de nagyon sok közös szinkron van a hátunk mögött.
Ő volt egyébként az, aki olyan női szinkronszerepeket adott nekem, amelyekről nem is gondoltam, hogy hozzám illenek. Nála csináltam például egy nagyon karakteres angol színésznőt, akit amikor először megláttam meg is kérdeztem Lacitól, hogy biztos én vagyok rá a megfelelő? Ő pedig azt mondta, hogy igen. És tényleg valami zseniális munka lett belőle. Olyan hangokat csikart ki belőlem, amin magam is meglepődtem. Laci nagyon ismeri a színészeket, tudja, hogy kiből mi fog megszólalni, kiből mit lehet előbányászni. Ő egy igazi művész.
Szinkron közben meg kell keresni a szereplő igazát, azt hogy miért csinálja azt, amit? Egyáltalán bele kell mélyen ásnia magát egy-egy figurába?
A szinkron ilyen szempontból más mint a színház, hiszen már kész van, leforgatták. A színészek, a stáb már megharcolták a maguk igazát, és amiket mi a képernyőn látunk azok már kiérlelt alakítások, a legjobb pillanatok nagyon pontosan összevágva. Így az embernek egy adott helyzetet kell a lehetőségéhez mérten maximálisan visszaadnia, arról pedig szó sincs, hogy véleményezzük azt bármilyen formában. Persze ha munka közben látjuk, hogy nem olyan erős a produkció, akkor valamit lehet rajta változtatni, picit másképpen csinálni, de például Vera Farmigánál ilyesmiről szó sincs. Azt csinálom, amit ő, ugyanazzal a színészi intenzitással, átéléssel.
Pápai Erika a Második nekifutás című előadásban
Nem is kell vele egyetérteni?
Nem. Ha az ember eljátszik egy gyilkost, egy Lady Machbeth-et, egy nem pozitív, vagy szélsőséges karaktert, akkor az a legfontosabb, hogy a szerepet, a személyiségét, és a helyzetet tökéletesen megértse és előhozza magából a lehető legőszintébben ezeket az érzéseket. Nem lehet úgy játszani, hogy megkérdőjelezem azt a szerepet, a személyt, akit alakítok. Az előadásban átlényegülök, és magamból hozom elő az érzéseket. Ehhez meg kell értenem a motivációját és azt, hogy miért lett ilyen.
Ez pedig a szinkronban is így van. Tévedés azt képzelni, hogy a szinkron nem kíván ilyesfajta színészi átlényegülést. Az igazi szinkronban is meg kell ismerni ezeket a mélységeket, de nyilván sokkal könnyebb, ha az ember valamit készen lát, mint amikor neki kell az egész karaktert hosszú próbafolyamatok alatt összeraknia.
Egy színházi vagy filmes munka az igazi, de a szinkron is nagyon komoly ecsetvonás a pályámon. Ugyanúgy kell csinálni, mint egy színházi alakítást. A lényeg ugyanaz, belülről kell dolgozni, és nem csak hangokat adok, nem csak hangicsálok.
Hogyan szeret a mikrofon előtt dolgozni, partnerrel vagy egyedül?
Régen együtt szinkronizáltunk, de most már nem kell minden színésznek ott állnia a mikrofon előtt. A felvétel közben rajtam van a fejhallgató, és én azzal a partnerrel beszélgetek, akit a képernyőn látok. Nem zavar, hogy ő más nyelvet beszél, és én magyarul válaszolok. Anno azt hittük, hogy csak úgy lehet egy dialógust hitelesen eljátszani, ha ott van mellettünk a színészpartnerünk.
Én viszont azt gondolom, hogy nem a szinkronizáló partneremre, hanem a képen látható színészre reagálok, vele beszélgetek. És ő sem velem Pápai Erikával beszél, hanem azzal a színésznővel, akit szinkronizálok. A fülemben hallom az eredeti hangsávot, látom a képet, és teljesen benne vagyok a szituációban.
Válaszolva a kérdésre, most már jobban szeretek egyedül dolgozni, mivel nagyon gyors a tempó, és így az ember a saját ütemében haladhat. Van tere a játékra, a gesztikulálásra, és gyorsabban megy a munka. Persze ha ott áll mellettem egy jó partner, akkor az az igazi.
Pápai Erika (j) az Aranyélet évadzáró epizódjában
A munka mellett van ideje, kedve sorozatokat, filmeket nézni?
Nagyon szeretek filmeket nézni és moziba járni. Általában magyarul, szinkronnal, de ha valamit angolul nézünk, akkor nagy segítség, ha látom az angol feliratot is, mert csak hallás után nem mindig értem meg, miről beszélnek. Ennyire jól sajnos nem tudok angolul.
Sorozatokat este, lefekvés előtt szoktam nézni, amikor nem tudok elaludni. Kedvencem például a Sherlock és Watson, amit sajnos lehet, hogy le fognak venni, mert nincs olyan jó nézettsége. Szerintem kitűnő sorozat, nagyon szeretem.
Azokat a filmeket magyarul nézi, amelyekben szinkronizál?
Persze, hiszen kíváncsi vagyok rá.
Van olyan szinkronos munka, ami valamilyen szempontból mindent visz, amire azt mondja, hogy ez sikerült a legjobban?
Nincs ilyen. Egy idő után el is felejtem őket, és nagyon jó újra felfedezni a filmeket. Amit például nagyon szerettem csinálni, csak kár, hogy nem én énekelhettem benne, az a Moulin Rouge volt Nicole Kidmannal. Isteni jó munka volt. A filmgyárban csináltuk, és kétszer kellett felvennünk; egyszer mozi, egyszer pedig DVD-változatot, ugyanazzal a csapattal. Újra megcsináltatták a szinkront, ahelyett hogy megvették volna a már kész filmet. Olyan érthetetlen dolgok történnek néha, hogy az hihetetlen.
Nehéz újracsinálni egy szinkront?
Ez nagyon jó kérdés. Az ember belülről érzi, hogy hogyan sikerült egy munka: és pont a Mouline Rouge volt az, ahol a mozis változat, amit először csináltunk, szerintem sokkal jobban sikerült, mint az, amit másodjára vettünk fel. Az első szinkronnak ugyanis mindig van egyfajta frissessége, spontaneitása. De érdekes a kérdés, mert a színház is reprodukál, viszont egy előadást, egy karaktert azért tudunk eljátszani többször nagyon hasonló színvonalon, mert az az első pillanattól kezdve a mi megszenvedett munkánk.
Sokat számít, ha ugyanazt a munkát másodszorra egy új stúdióban, másik stábbal, más mikrofonnal vesszük fel. Ezek jelentősen befolyásolhatják a minőséget. Előfordul, hogy az ember érzi, hogy fáradt, hogy nem elég rugalmas a hangja, vagy éppen meg van fázva, becsúszik egy-két oda nem illő hangzó, de egy bizonyos minőségi szint alá egy profi színész sohasem megy.
A képek forrása: veol.hu, vigszinhaz.hu, karinthyszinhaz.hu, watchesinmovies.info, TV2 Sajtószoba
