Január másodika van, tehát itt az ideje lezárni a tavalyi, és megnyitni az új Naplót. Továbbra is ide gyűjtöm majd a megnézett sorozatévadokat, filmeket és olvasott könyveket. Amelyikről pedig esetleg többet is szeretnék írni, mint két bekezdés, az ahogy eddig majdnem mindig, most is külön bejegyzést kap majd. Ha pedig ti is néztetek valami jót, vagy olvastatok egy remek könyvet, akkor nyugodtan kommenteljetek és vesézzük ki együtt.
JÚNIUS
Sorozat:
Modern család (8. évad)
Az előző két szezonnal kapcsolatban vegyesek voltak az érzéseim, de a nyolcadik első részei mindenért kárpótoltak. Sőt, nem csak az elsők, hanem úgy a féltávig minden rendben volt. Utána viszont érezhetően elfogyott a lendület és bár továbbra is hihetetlen módon pörög a sorozat, és hozza a humoros(nak vélt) és az emberi pillanatokat, érezhetően egyre több mindent bíznak a színészekre, ami nem feltétlenül jó döntés. A Modern család nézős marad, ez nem kérdés, csak sok ez a 22 rész.
Brooklyn 99 - Nemszázas körzet (3. évad)
Két részletben néztem meg ezt az évadot, így sajnos az elejére nem igazán emlékszem. Az azonban biztos, hogy a remek, friss első évadot, és az élvezetes, de talán laposabb második etapot nem tudta megismételni a harmadik. A karakterek remekül működnek, és van két-három részenként egy-egy nagyon jó poén, de sajnos több a kínos, és még több az unalmas epizód. Nagy kár érte, de amint jön az új szezon, nézem tovább.
Időutazók (1. évad)
Látva a finálét, nagyon is jó hír, hogy megmenekült a sorozat és lesz folytatása. Érdekes volt látni, ahogyan hangvételt és tempót váltottak, de szerencsére a heti ügyeket, utazásokat megtartották és ez az aspektusa nagyon emlékeztetett Az elveszett ereklyék fosztogatóira, ami az egyik kedvenc kalandoros sorozatom volt régen. Szépen bontogatták az átívelő szál részletcsomagjait, és azt kell mondjam, hogy az utolsó két epizód igencsak ütősre sikeredett. Könnyed, családi szórakozás, élveztem.
Fear the Walking Dead (1. évad)
Egyszer már nekiültem, de az első résznél nem jutottam tovább, és most se mentem volna tovább a harmadik-negyedik részt követően, ha a Homeland-űrt be tudtam volna mással tömni. Bár az első és az utolsó részt leszámítva igazán nem tudtam értékelni a többit, nem bántam meg, hogy végignéztem. Lehetett volna jobb is, de az anyasorozat se csapta szét a házat az első etapjában.
Film:
A martfűi rém
A mozivetítésről sajnos lecsúsztam, így nagyon vártam, hogy láthassam A martfűi rémet. A krimit, a thrillert nagyon szeretem, ha pedig igaz történet alapján készül és ráadásul Magyarországon játszódik, akkor a várási fokmérőt nálam kicsapják. Talán ezért is lett csalódás a film. Az időbeli ugrások, a fura vágások, és a nagyon lelassított tempó zavart és untatott is egyszerre.
A színészi játékkal nem volt gond, de egyik karaktert sem éreztem megalapozottnak. Sem az iszákos nyomozót, sem a törtető ügyészt, sem az ártatlanul elítélt embert, sem a fiatal, lelkes újoncot, sem magát a gyilkost. Egyikükkel sem tudtam együttérezni, vagy bármilyen "kapcsolatba" lépni. Néztem őket, de végig megmaradt az a távolság, ami számomra csak rosszat tesz az élménynek.
A végén kaptunk ugyan egy brutálisabb jelenetet, de ezt leszámítva a végig sötétben ténykedő, meztelen, halott nőket simogató gyilkos a néha megmutatott őrült tekintetétől eltekintve nem volt rém, pedig elolvasva az igazi sztorit, ebből egy nagyon kegyetlen filmet is lehetett volna forgatni. Kicsit az volt az érzésem, hogy nem tudták eldönteni, kire fókuszáljanak, és ez lett a vesztük. Ha kiválasztják mondjuk az ártatlanul elítélt férfit, az újonc nyomozót, vagy magát a gyilkost teszik meg főszereplőnek, akkor sokkal erősebb történetet is lehetett volna keríteni ebből a brutális, szörnyű bűneset-sorozatból.
Könyv:
MÁJUS
Sorozat:
Halálos fegyver (1. évad)
Az évad legkellemesebb meglepetése. Nekem nem csak a Blöff, hanem a Halálos fegyver-filmek is kimaradtak, így talán nem csoda, hogy a sorozatverziójuk ennyire megfogott. Már az első részben beleszerettem Riggs és Murtaugh párosába. Régen volt képernyőn ennyire jól működő duó, akiknek ráadásul még a magyar hangjaik is fenomenálisan dolgoztak együtt. Varga Gábort és Kálid Artúrt öröm volt hallgatni. A sorozatban voltak kis hullámvölgyek, de mindig kimásztak belőle, és Matt Miller, aki pár éve megcsinálta a Mindörökkét, megmutatta, hogy bármihez is nyúl, arany lesz belőle.
Homeland - A belső ellenség (4. évad)
Ez igen. Kérem szépen, ez igen. Nem volt rossz az első három évad sem, de a vége felé már a falat kapartam Brodytól, és azzal, hogy kiírták őt, és a családját, úgy fellélegzett a sorozat, hogy ide hallottam a sóhajtást. Bár az első rész döcögősen indult, végig se néztem, a második résztől úgy belendült az évad, hogy bár voltak jelenetek, amiket nem láttam, magasan ez a sorozat eddigi legjobb etapja.
A hetedik résztől olyan szintre vitték az akciót, a drámát, és olyan sokkoló, feszült hangulatot teremtettek és olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozták a szereplőket, hogy nem bírtam ülve nézni a jeleneteket. És őszintén? Jó, hogy nem kaptuk meg a nagy, katartikus pillanatot és nem győzött a jó, sőt, úgy tűnik, hogy Carrie-nek bevittek még két ütést is. Ez a lassú zárás bármennyire is fura volt, tökéletes fináléja lett az évadnak. Bravó. Persze, hogy az ötödikhez már nem készült, és nem is fog csinálni szinkront az RTL... Valaki vegye át. Úgy most.
Angie Tribeca (2. évad)
Már az első sem hozott egyenletes minőséget, és a remek kezdés után bizony leült a sorozat. Sajnos a második nem lett jobb, és a messziről kiszimatolható, már máshol is látott poénok néha elrontották az élményt. Nem lennék annyira csalódott, ha lett volna jó pár ütős poén, de sajnos az első részek után idén is esett a színvonal. Felkuncogtam, de nevetni, jóízűen kacagni nem tudtam. Egy valamiért néztem végig az évadot: a magyar szinkron miatt. Mert az fergeteges, kérdés nem fér hozzá.
Dr. Chance (1 .évad)
Az első részek után már áradoztam a sorozat szinkronjáról, most pedig azon a sor, hogy magáról a sorozatról is dicshimnuszokat zengjek. Olvastam pár kritikát, véleményt az első évadról, és igazat adok azoknak, akik szerint picit unalmas volt. Voltak epizódok, amikor féltávnál ránéztem az órára, de mindig tovább tudott lendülni a történet, és hozott egy-két olyan részt, amihez foghatót régen láttam.
Remek érzékkel váltott stílust a sorozat és került át a hangsúly a heti esetekről egy központi ügyre és azon belül is az emberi sorsokra, a két "főszereplő" párharcára. Az utolsó előtti rész kegyetlenül jó volt, és a záró pillanat! Tudják, hogyan kell befejezni egy részt, hogy megőrülj a következőig. Szerencsére darálva néztem, így azonnal indítottam a finálét, amiben pont az volt a jó szerintem, ami sokaknak nem tetszett, hogy megtörte a mesélés ritmusát.
Baromira élveztem, csak ajánlani tudom a sötét, kicsit pszichológiai thrillert kereső nézőknek Hugh Laurie sorozatát. Magyar szinkronnal, naná, Schnell Ádám brillírozott.
Homeland - A belső ellenség (3. évad)
Ahogy a példa is mutatja, daráljuk a Homelandet, de... őszinte leszek. Nem vagyok elragadtatva tőle. Látom, hogy kivételes sorozat, remek megvalósítással, parádés színészi játékokkal, és merész történetmeséléssel, de mégis vontatottnak, unalmasnak érzem, és nehéz nézni. Egyes karakterektől a hideg futkos a hátamon, és sajnos az egyikük a kvázi főszereplő volt.
Ezért sem tudtam könnyeket hullatni, vagy sajnálni, meglepődni, hogy feláldozták Brodyt. A megtörése, beismerése óta egyre érdektelenebb lett számomra, és bár nem volt rossz Carrie-vel közös kapcsolata, a harmadik évadra nyűg volt nézni őt és a családját. Ennek az évadnak a végére szerencsére megváltozott a felállás, a karakterek új pozícióba kerültek, és talán a történet íve is megváltozik, de bármennyire is minőségi, élményben nem éri el a néha butább történetvezetésű, de sokkal izgalmasabb, feszültebb 24-ét.
Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? (3. évad
Az első évadot imádtam, bár nem lett szerelem első látásra, de szerelem lett. A második szezon viszont nem hozta azt, amit vártam, reméltem, akartam, így őszintén megmondva, nem is érdekelt igazán ez az új etap. Belenéztem, hogy nyugodt szívvel kaszáljam, erre beszippantott és felidézte azt, amiért anno megkedveltem.
Sajnos a heti esetek teljesen háttérbe szorultak, de az írók továbbra is remekül keverték a kártyákat, megölték az egyik főszereplőt, és a végére egy feszült, izgalmas utazást hoztak össze. A gyilkos leleplezése pedig ütött, persze még nagyobbat szólhatott volna, ha alap szereplő lett volna a tettes, de így is öröm volt nézni, ahogy összeáll a puzzle, és egy hatalmas kérdőjel képe sejlik fel rajta.
Film:
Angry Birds - A film
Magam sem tudom, miért kattintottam erre a filmre az HBO GO-n, de végülis nem bántam meg. A történet nem volt nagy szám, de a karakterekhez egészen ötletes személyiséget kreáltak az alkotók és azok a nyelvi lelemények, amelyek mind angolul, mind pedig Heltai Olga zseniális magyar szövegében szerepelnek, igazán szórakoztatóvá tették a filmet. Madaras, tollas, tojásos, disznós szavakat ilyen sűrűségben nem hallottam még talán sosem. Remek munka lett a fordítás. A film egyszer nézhető, a gyerekek biztosan nagyon élvezték.
Könyv:
Orhan Pamuk - A nevem Piros
De jó volt végre egy olyan "komolyabb" irodalmi művet olvasni, amit nem untam meg az első oldalak, fejezetek után! Nem arról van szó, hogy minden szépirodalmi alkotást unok, de az utóbbi időben ha külföldi, ha kortárs magyar regényekkel próbálkoztam, mindbe beletört a bicskám. Orhan Pamuk ezen könyvével szemben is voltak fenntartásaim, de a történelmi korszak, a krimis szál megvett és utólag mondva jó döntés volt belekezdeni.
"A nevem Piros" egy színes, mesés utazás az Oszmán Birodalomban, de nem úgy, ahogy azt például a Szulejmánban tesszük. Itt a romantika sokadlagos. Az előtérben a művészetek, a művészettörténet, a festők szemlélete, világlátása, a vallás művekre gyakorolt hatása, a kort jellemző erkölcsi kérdések, félelmek és problémák álltak. Egészen különleges élmény volt olvasni ezt a könyvet. A belső monológok, művészettörténeti megjegyzések, mesék, tanmesék helyszíne bár egy a mienktől eltérő kultúra, rengeteg kérdése, felvetése tökélesen ráilleszthető a világ bármely országára.
Nem könnyű olvasmány, meg kell rágni a fejezeteket, értelmezi a leírtakat, a sorok közé látni, de garantáltan felejthetetlen élmény lesz.
ÁPRILIS
Sorozat:
Homeland - A belső ellenség (2. évad)
Az első évad sem volt rossz, de a másodikhoz képest igencsak unalmasnak tűnik. Az írók olyan jó ütemben váltottak, és olyan jól alakították át a karakterek egymáshoz való viszonyát, hogy öröm volt nézni minden percét a második évadnak. Az utolsó két résszel hozott feszültség, statikus, háttérzenét nélkülöző képek, elnyújtott párbeszédek alatt végig azt vártam, mikor robban, mikor lő, mikor történik valami. Amit az első évad fináléjában hiányoltam, azt most megkaptam, és amit kritizáltam, azt most teljesen levetkőzték. Nem a 24 utódja, nem. Egy szintre ért vele. Ha pedig így folytatják, akkor le is körözi majd nálam, pedig a 24 szerelem volt első látásra.
Homeland - A belső ellenség (1. évad)
Már megint. Egy újabb olyan sorozat, amit már évekkel ezelőtt bepróbáltam, de nem tetszett és elő sem vettem. Most pedig valamiért, mások unszolására, az összeesküvéses történetek iránti vágyam miatt elővettem, átrágtam magam az első pár, korábban már látott részen és beszippantott. Anno nem értettem, de most már teljesen világos, Claire Danest sokan miért istenítették. Elismerem, zseniálisan játszik, és a magyar hangja... Zakariás Éva egy csoda.
Azt viszont továbbra is tartom, hogy picit unalmas volt az első évad, bár tetszett, végignéztük se perc alatt, de túl volt húzva és a finálé, na az felidegesített. De a jó értelemben. Mi az, hogy nem kaptuk meg a "jó győz, a rossz elesik" pillanatot? Amennyire utáltam ezért a sorozatot, annyira imádtam is, hiszen manapság alig lépi ezt meg valaki, ha mégis, nincs súlya (ugye, TWD...).
Into the Badlands (1. évad)
Anno már kétszer is nekifutottam ennek a harcművészetes szériának, de nem jutottam el még az első rész feléig sem. Most, hogy itt a második évad, úgy gondoltam, kap egy újabb esélyt és mit ne mondjak, beszippantott. Eleinte persze nem tudtam mihez kezdeni a túlzottan is hihetetlen mozdulatokkal, pörgésekkel és rúgásokkal, de egy idő után azt vettem észre, hogy baromira élvezem. A látványvilág, a színek és jelmezek mind okot adtak arra, hogy tovább nézzem. A remek szinkronról nem is szólva; Simon Kornél egészen nagyszerű, de Sarádi Zsolt is úgy játszik, hogy öröm hallgatni.
Hatalmas kis hazugságok (a sorozat)
Tipikusan olyan sorozat volt ez is, amelybe főként azért néztem bele, hogy halljam, milyen lett a magyar változat. Majd úgy ahogy kell, ott is ragadtam előtte. Az elején az autók, a helyszínek fogtak meg, majd egyre jobban megkedveltem az amúgy nehezen megszerethető karaktereket, és egyre érdekesebb lett látni, hogy mennyire igaz a közhely, nem minden arany, ami fénylik. Beláttuk a csillogás, a pompa, a tökéletes élet alá, ráléptünk a szőnyeg alá söpört problémákra és egyre inkább kezdett szorítani minket az a feszültség, ami pattanásig feszült, majd el is durrant a fináléban.
A nagy leleplezés egyik eleme az évad felétől sejthető volt, kaptunk nem egy utalást, és a rutinos, sokat látott sorozatjunkie-k számára nem volt meglepetés. Az viszont, ahogyan ezt az egészet megoldották a végén, ahogy szavak nélkül, csak a pillantásokból felépítették a csattanót, majd párhuzamos képekkel megmutatták, ki és hogyan halt meg, az egészen egyszerűen tökéletes, libabőrös pillanat volt. A rendezést, a helyszínválasztást és a színészeket nem lehet elégszer megdicsérni, ahogyan a zenéért felelő stábtagokat sem. Azok a zenék! Régen láttam már ennyire érett, ennyire felnőtt, szórakoztatóan művészi sorozatot. A szinkron pedig... na arról majd külön mesélek.
Csak színház és más semmi (2. évad)
Huha, ez nagyon gyorsan elrepült! Az első rész döcögött és nagyon nem tetszettek az akkora behozott fordulatok, de már a második részben kiderült, hogy most sem okoz majd csalódást ez a széria. Igaz, összesítésben kevesebbet nevettem, mint az első évadon, de most is nagyon jó volt nézni a Komédiás Színház társulatának életét. Lehetett volna kicsit hosszabb az évad, mert érezhetően lazítottak a tempón az írók, és ettől csak még jobban kívánom a friss részeket.
Gyilkos ügyek (4. évad)
Egészen meglepően, öt részen keresztül átívelő történettel zárult a Gyilkos ügyek negyedik évada. A főnök spinoffjáról ugyanazt tudnám most is elmondani, mint korábban; a karakterek ugyanolyan jól és összeszokottan működnek, mint az "anyasorozatban" és ezt élvezet nézni. A kémia remek, a riposztok, poénok és a kis drámák is mind kikapcsolnak, visznek magukkal. Megszerettem ezeket a figurákat, ez a helyzet. Nagyon örülök, hogy behozta ezt az RTL, mert bár biztos, hogy sokan nem értékelik, és unalmasnak tartják, mi nagyon élvezzük.
Film:
A tökéletes gyilkos
A magyar filmek hónapja ez nálam. A Brazilok aranyos, közepesnél jobb szintje után jött a Kincsem elképesztő, magával ragadó világa, majd A tökéletes gyilkos előhozott minden gyermekbetegséget, klisét és egy közepes, megcsinált filmet rakott a mozivászonra.
A történet vontatott, néhol érdektelen. Vannak pillanatok, amikor a néző szájába rágják a dolgokat, máskor viszont okosan vezettek fel és le az eseményeket. A karakterek csak lebegnek a történetben, nincs súlyuk, formájuk, és a színészek hiába dolgoznak jól, élettel, színnel ők sem tudnak megtölteni egy papírmasé figurát. Kihagyott ziccer lett ez a film, mert a látványvilága, a fényképezése kimondottam tetszett, és a karakterekben is lett volna bőven potenciál, a színészekben meg pláne, ahhoz, hogy felérjenek és tisztes hazai változatát készítsék el a másolni kívánt skandináv krimiknek.
De a humor, ha lehet azt annak nevezni, és az állandóan visszatérő, a régi klasszikus, avíttá vált krimiket idéző zenebetétek, néhol indokolatlan használata, nem segítette a filmet. László Zsoltnak kijárt volna egy nagy kaliberű filmfőszerep, pláne egy krimiben, de úgy tűnik, várnunk kell még rá. Nagypál Gábor játéka és stílusa nekem nagyon bejött, és Szabó Kimmel Tamásban és figurájában is sokkal több lett volna. Nagy kár, hogy nem voltak elég bátrak a készítők.
Kincsem
Tegnap egymás után két magyar filmet is megnéztem, és milyen jól tettem, hogy végre nekiduráltam magam és beültem a Kincsemre. Arra a Kincsemre, amely száguld és még tegnap, jó pár héttel a premierje után is majdnem megtöltötte a mozitermet. Az első pár percben még nem tudtam, mi lesz az, ami megfog a filmben, picit nehezen hangolódtam rá, de amint megtörtént az ugrás, azonnal beszippantott és a lendülete, a remekül megírt történet, a tényleg bámulatos rendezés és persze a két főszereplő remek játéka mind a székhez szegezett.
Herendi Gáborék kitettek magukért, egészen elképesztő minőségű filmet alkottak, amin egy másodpercig nem érezni a magyar filmek sajátos bukdácsolásait. A forgatókönyvet nagyon jó érzékkel írták, több kisebb katartikus pontot is kaptunk, az apró poénok mint a vasárnapi boltzár vagy a Mizu mind-mind olyan kikacsintások voltak, amelyek egyszerűen csak még teljesebbé varázsolták a moziélményt. Az pedig, hogy a zenékkel még hatásosabbá tették a sportközvetítéseket is verő versenyjeleneteket, tényleg lenyűgöző volt.
Brazilok
Úgy járok jól, erre már rájöttem, ha nem nagyon nézem meg a filmek előzetesét. A Brazilokét se láttam, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kellemesen szórakoztam rajta. Nem világmegváltó alkotás, könnyed kis matiné, még annak ellenére is, hogy foglalkozik a társadalmi feszültségekkel, a falusi élet kilátástalanságával. Ezeket viszont csak távolról érintjük, nem mélyülünk el bennük, de pont annyira hozzák csak fel a témákat, hogy az emberben megragadjanak, de meg ne feküdje a gyomrunkat. Kellemes, hétvégi kikapcsolódás volt, picit A mi kis falunk hangulatát idézte, főleg mert jó pár színész mindkét produkcióban benne van.
Könyv:
Camilla Läckberg - Jéghercegnő
Egy könyvsorozatnál nem feltétlenül célszerű csapongani, a legfrissebb kötettel kezdeni majd rögtön a legelsővel folytatni. Egy kriminél viszont nem zavaróak annyira az ugrások, bár tény és való, hogy fura volt az Ártatlanok (részletesen márciusnál) után, ahol a szereplőknek már elég rutinszerűen zajló élete van, egy olyan történetet olvasni, ahol még csak kialakulóban vannak a kapcsolatok.
Ez viszont nem vont le a történet értékéből. Jó krimi volt, igazán nagy csattanót nem kaptunk, nem váltott ki belőle semmilyen érzést. Bár, mielőtt leleplezték volna a gyilkost, azért megvolt egy kis "hűha" érzés, de nem akkora, amekkorára számítottam. A karakterek viszik el továbbra is Läckberg könyveit, és szó se róla, jók a történetek is, de a figurák élete számomra izgalmasabb. Folytatom is. Azt viszont muszáj leírnom, hogy valami rettenetes volt a könyv szedése. Nem is tudom, olvastam-e már ennyire hibás, elgépelt, átszerkesztett könyvet, ahol még a szereplők nevét is el tudták írni...
MÁRCIUS
Sorozat:
A mi kis falunk (1. évad)
Véget ért a jelenleg legnézettebb hazai sorozat első évada. A folytatás nagyon adta magát, nem is csoda, hogy berendelték. Az első szezon értékelésével kapcsolatban viszont bajban vagyok. Míg az első epizódokat élveztem, a harmadiktól kezdve elég hullámzó színvonalon folyt a humor adagolása. Jelenetek, néha teljes epizódok mentek el úgy mellettem, hogy mosolyra se tudtam húzni a számat. Egy vígjátéknál ennél nagyobb kritikát pedig nem igen lehet mondani.
Szerencsére a karakterek és a színészek megmentették a sorozatot, bár egy-két logikai baki azért így is kiütközött, főleg az utolsó részben. De ha könnyed, esti szórakozásként tekintek rá, akkor annak tökéletes. A vége felé viszont érezhetően kiesem a fókuszcsoportból, mert míg az ismerőseim a hasukat fogva nevettek, addig én csöndben ültem a kanapén, és azon gondolkoztam, visszatérnék-e a második évadra.
Ku'damm 56 (1. évad)
A Volt egyszer két Németország után egy újabb német sorozat, amely nem hogy felveszi a versenyt az amerikai szériákkal, de köröket verve előzi meg azokat. A díszletek, a jelmezek fantasztikusak, és bár a történet összességében kicsit olyan tegyünk-bele-mindent szagú volt, mégis működött. Nyers, őszinte és néhol megrázó. A szinkron pedig frenetikus. Aprics László az év egyik legjobb szinkronpárosítását találta ki azzal, hogy a főszereplőnőhöz Schell Juditot választotta.
Maigret (1. évad)
Az új Maigret sorozat első évada csak két részből, két tévéfilmből áll, és míg az elsőt tavaly júliusban, addig a másodikat most márciusban láttam. Sajnos ez a "távolság" nem tett jót a szériának, és bár Rowan Atkinsonnak nagyon is jól áll ez a komolyabb szerep, az első résszel ellentétben a másodikban alig volt szerepe. A Maigret és a kicsi Albert nem biztos, hogy jó választás volt a készítők részéről.
Nagyon hosszúnak és unalmasnak éreztem az epizódot, rengeteg üresjárattal, miközben alig dolgoztak ki bármit és bárkit. A bűnözők igazi motivációját nem értettem meg, a vége összecsapott lett és a sok nevet ember legyen a talpán, aki követni tudta. Mindenesetre jó volt látni a magyar színészeket. Remélem a folytatás jobb lesz, mert feszesebbre húzva, átgondoltabb szerkesztéssel ez nagyon is ígéretes régi vágású krimi lehetne.
Hannah kisüti - A halálos recept (tévéfilmsorozat-epizód)
A magyar HBO érdekes módon a sorozat legutóbbi és nem a legelső részével kezdett, és emiatt a szereplők kapcsolatát néhol nehézkes volt értelmezni, de ettől függetlenül kellemes szórakozást nyújtott ez a filmnek is beillő epizód. Tipikusan kanadai, tipikusan idilli és ízig-vérig cozy mystery. Régen azt sem tudtam, mi ez a műfaj, de az utóbbi időben annyira magával ragadt ezeknek a Hallmarkos krimiknek a hangulata, hogy bele fogok kezdeni az alapul szolgáló könyvekbe is.
A Hannah kisüti ezen részébe csak bele szerettem volna pillantani, de előtte ragadtam. A sok édesség, a képernyőn át is érezhető pékségillat és a kellemes hangzású szinkron kézen fogott és az utolsó snittekig elkísért. Nem bántam meg. A vége ugyan nem sült át eléggé, de ha lenne még magyarul elérhető rész belőle, biztosan elnassolgatnám.
Gyilkos ügyek (3. évad)
Ahogy anno A főnököt is, már ezt a sorozatot sem a heti esetek, fordulatos ügyek miatt nézem. Egyszerűen annyira megszerettem a karaktereket, az idő közben egyre szimpatikusabbá váló Sharont, és az egészen jól épített Rusty-t, hogy legyenek bármennyire is kiszámíthatóak, esetenként hiteltelenek a gyilkosságok megoldásai, mégis nézem. Persze hiba lenne a részemről általánosítani, hiszen az írók meg tudnak lepni, és néha egészen ötletes, jól vezetett heti esetet találnak ki, amit öröm nézni. De a karakterek, ők viszik a prímet.
Annak pedig külön örülök, hogy egyrészt rengeteg benne az apró, elejtett gesztus és mimika, pillantás, amik mind-mind mosolyt csalnak az arcomra, másrészt Rusty "melegségét" mindenfajta giccs, pátosz és tipizálás nélkül, kvázi kimondatlanul hozták be. De visszagondolva, az egész sorozat így épül fel, van amit a néző szájába rágnak, de sok mindent okosan építenek bele a sztoriba. A főnök rajongóinak szerintem kötelező néznivaló.
Könyv:
Jo Nesbø - Hóember
Úgy tűnik, elkapott a skandináv áramlat. Läckberg krimije után más stílust szerettem volna olvasni, de annyira csábított a Hóember, hogy ebbe kezdtem bele és nem eresztett, mondhatnám; hozzáfagytam. Nesbø stílusa az elején nagyon szokatlan volt, kellett több tíz oldal, mire ráhangolódtam, mire megjegyeztem a szereplők nevét és fel tudtam érdemben is venni a történet fonalát.
Utána azonban peregtek az oldalak, és pár nap alatt elértem a végére. Izgalmas krimi a Hóember, remekül kézben tartotta a fonalat a norvég szerző, csak néhány pillanat volt, amikor érezhetően összekuszálódtak a történetszálak, viszont mindig kibogozta őket. A gyilkos személye nem volt olyan nagy meglepetés, de ahogy rávezetett... Nem emlékszem, mikor kiabáltam utoljára egy könyvet olvasva, de ez mesteri megoldás volt.
Camilla Läckberg - Ártatlanok
Ti is éreztétek már azt, hogy sok sorozat és film után egyszerűen semmi kedvetek egy újba belefogni miközben ott tornyosul a megnézendők halma? Nálam félévente ez rendszeresen megtörténik, és ilyenkor kell előkapnom egy könyvet, hogy kicsit kiradírozzam az agyamból a sok vizuális ingert és a fantáziám kapjon több játszóteret.
Camilla Läckberg krimije tévésorozatokra jellemző feszültséggel, izgalmas cselekménnyel és szerethető karakterekkel van megírva. Az Ártatlanok egy több generáción átívelő, a múltban és a jelenben játszódó krimi, ami mint egy jó mozifilm vagy tévésorozat, fokozatosan építkezik, ismerteti meg a szereplők motivációját a legelemibb szintről, hogy a végére érve, az utolsó 40 oldal alatt le se tudd tenni a könyvet.
A közel 400 oldalas regény olvastatja magát, pár oldalanként más és más szereplő szemén keresztül látjuk az eseményeket, és bár ez eleinte megtöri a ritmust, mégis ez ad lendületet, tempót a történetnek. Pár apró döccenő és néhány kiszámítható mozzanat ellenére nagyon élveztem. A rejtély megoldása viszont üthetett volna nagyobbat is, ha többet kapunk belőle. Ez viszont nem von le semmit az Ártatlanok értékéből, amelynek címe csak az utolsó oldalakat olvasva és megemésztve a sorokat nyer igazán értelmet.
FEBRUÁR
Sorozat:
Halálos fegyver (az 1. évad első fele)
Mivel hosszabb szünetre ment idehaza a sorozat, és mivel a félévadzáró valami elképesztően jó rész volt, mindenképpen szerettem volna írni a Halálos fegyverről. Először szkeptikus voltam, ugyanis engem a sokak által imádott filmek sem tudtak a hatásuk alá keríteni. Ez a sorozat viszont, köszönhetően talán a Mindörökkét (szipp!) is jegyző Matt Millernek olyan szerethető, izgalmas és humoros lett, hogy az első rész után tudtam, erre volt szükségem. A kilencedik rész pedig olyan sok vicces pillanatot hozott, hogy a végén a nevetéstől könnyes szemmel, tátott szájjal ültem a képernyő előtt. Varga Gábor és Kálid Artúr fantasztikusak, Széles Tamás előtt pedig le a kalappal. Egy ilyen kis szerepet is annyi élettel, színnel tölt meg, hogy öröm hallgatni.
A visszatérők (1. évad)
Amikor anno belenéztem a sorozat első részébe, akkor kicsivel jutottam csak túl az epizód felén. Persze, olvastam már korábban többször is, hogy érdemes neki esélyt adni, meg az első részeken át kell "esni", de valamiért nem akartam hinni ezeknek a szavaknak. Aztán pár hete úgy döntöttem, újra nekifutok és ennek az írásnak a létéből is kitalálható, mi lett a vége. A visszatérők első részei valóban nem olyan jók - az évad második feléhez képest.
A negyedik (de már a harmadik végétől) viszont elszabadul a pokol, és olyan feszes, folyton pörgő, a tiniszappanos, butuska történetvezetési hibákat fokozatosan levedlő drámává válik, amit nézve egyszer csak azon kapod magad, hogy átéled a szereplőkkel történő dolgokat. A megvalósítás, és főleg a folyamatosan zöld, dús növényzetű Föld döbbenetesen hangulatos, a fényképezésre nem lehet szerintem panasz. A tiniszereplők egyre hihetőbben játszottak, és mikor megtette a sorozat a közel 180 fokos fordulatot, onnantól lett délutáni matinéból főműsoridős dráma. Csak ajánlani tudom.
Agymenők (7. évad)
Nem is emlékszem már arra, hogy mikor kezdtem bele, de arra emlékszem, hogy félreraktam, mert nagyon nem azt a humort hozták, amit az előző évadokban. Úgy látszik, az eltelt időben annyira megváltoztam, a humorommal együtt, hogy az, ami anno zavart, az most csont nélkül bejött és olyan poénokon röhögtem, amitől anno mosolyra se húzódott a szám. Jó döntés volt ezt elővenni.
Lángoló Chicago (4. évad)
Hűha, bajban vagyok. Több minden is történt ebben a szezonban, mégsem jutottunk annyira messzire a kiinduló ponttól. Oké, rengeteg karakterfejlődést kaptunk, párkapcsolati drámákat is nézhettünk, de igazán nagy névtől, állandó szereplőtől nem búcsúztunk. Ez nem feltétlenül baj, de sokszor érezni, hogy bármilyen veszélybe is kerüljenek a tűzoltók vagy a mentősök, senkinek sem esik majd komoly baja, így pedig nehéz értük izgulni. Szerencsére a drámával, a feszültséggel kompenzálnak az írok, de nem olyan a lendület mint volt az első évadokban. Kiforrott, és élvezetes néznivaló maradt azonban így is.
Zaklatók (a sorozat)
Kicsit csalok, mert ezt a sorozatot még januárban fejeztük be, de valamiért úgy emlékeztem, hogy még hátra van belőle két epizód. Tegnap viszont, mikor nem találtam a felvételek és a felveendő műsorok között sem, gyanút fogtam. És így nagyon felértékelődik mindaz, amit a fináléban láttam. A készítők ugyanis nézői szempontból nagyon rosszul zárták le a sorozatot.
Az egész évadot meghatározó fő zaklatási ügy szépen bontakozott, először egy kis mellékesetet követtünk figyelemmel, majd a félévadzáróban csatlakoztunk egy nagyobbhoz, és így izgatottan várhattuk a csattanót. Amit meglepetésre bőven a szezonzáró előtt feloldottak. A katarzis elmaradt, nálam legalábbis, azzal pedig csak rontották az összképet, hogy septiben behoztak egy új karaktert, akit tessék-lássék építettek, majd köré rajzoltak egy átívelő(nek szánt) történetet. Amit pedig nem zártak le, és mivel elkaszálták a Zaklatókat, nem is kapjuk meg a boldog végkifejletet. A heti esetek érdekesek, ötletesek voltak, a karakterek jól működtek, de a vége... ezt nem így kellett volna.
Film:
Inferno
Nagy elvárásokkal, bár felkészülve a csalódásra, így ültem neki a harmadik Dan Brown-filmnek. Nem akartam hinni a kommenteknek, miszerint unalmas és rossz a film, de igazat kell adnom a hozzászólóknak. Az Inferno egy közepes, néhol érdektelen, az első két mozit meg sem közelítő film, A története nem volt rendesen kidolgozva és pont az a faktor hiányzott belőle, ami a korábbiakat élvezetessé tette. A nyomozás, a rejtély, a különböző festményeken, szobrokon elrejtett nyomok felkutatása, megértése. Ez totálisan hiányzott az Infernoból.
Kaptunk helyette egy sor utólag felfirkantott, tessék-lássék rejtvényt, amelybe beleszőttek történelmi, okító gondolatokat. Azonban ennyi. A film érdekes felütéssel nyit, az emberiség túlszaporodása valós probléma, de a film meg sem próbál igazán választ adni erre a kérdésre, amit pedig mégis kapunk, nos, semmi különös. A legnagyobb baj, hogy az egész film hiteltelen volt, és jobbára csak az első két mozi emlékéből táplálkozott. A könyv, azt mondják sokkalta jobb, elhiszem, mert ennél tényleg csak jobb lehet.
Mindenki (rövidfilm)
Az első Oscar-díjra jelölt magyar rövidfilm. Hűha! Tavaly a Saul fiára a díjak és jelölések után ültem be, és bár nem kerített akkora hatása alá, mint azt egy ilyen témájú filmtől vártam, a rendezés és a látvány, valamint a hangzásvilág tényleg parádés lett. A Mindenkinek is úgy ültem neki, hogy hallottam dicsőítő és lehúzó szavakat, kritikákat - és ezért vegyesek is az érzéseim. Az alapszituációt nem részletezném, de annyit elárulok, hogy a kulcsjelenet után maga a cím spoilerezi el, mi is fog történni. Vagyis... saját magamnak árultam el, hiszen könnyen ki lehetett következtetni ezt a fajta végjátékot.
És ez baj, mert a csattanó szerintem csak azokat lep meg, akik nem láttak még hasonló témában akár egészestés, akár rövidfilmeket. A baj az volt, hogy nem éreztem megalapozottnak a történéseket. A hossza miatt nem igen tudták kibontani, mélyíteni a szereplőket, így együtt sem tudtam velük érezni. Főleg azért sem, mert a tanárnő számomra nem volt egyértelműen negatív szereplő. Oké, tette amit tett, de ha belegondolunk, akkor ő minél több gyereknek szeretett volna jót. Ezért háttérbe kellett nyomni egyeseket? Igen. Igazságtalan volt? Lehet. De el is hangzik tőle az, amit én is gondolok - ilyen az élet. Ez a része tetszett, de sajnos pont nem ez kapott nagy hangsúlyt.
JANUÁR
Sorozat:
Válótársak (2. évad)
Az évad felénél, pontosabban a negyedik rész után szünetet tartottunk, és csak most, a fináléhoz közel vettük fel újra a fonalat. Azért a többes szám, mert családdal együtt néztük a Kan-lak lakóinak életét. Az első szezonhoz képest sokkal derűsebb, pozitívabb lett a végkicsengés, egyedül csak Bálint szomorkodhatott, hiszen a fejében összeálló idilli családképet szemvillanás alatt szakították darabokra. Mind az első, mind a második évad tetszett, ez talán nyugisabb volt, kevesebb feszültséggel. Kiforrott, jobb alakításokkal, jó volt nézni.
Downton Abbey (6. évad)
Véget ért. A karácsonyi különkiadással Julian Fellows megadta azt a lezárást, amely ennyi keserű, szörnyű és nehéz pillanatokkal tarkított év után már kijárt a szereplőknek. Nem a rajongóknak, hanem a szereplőknek. Őket ugyanis Fellows válogatott eszközökkel sanyargatta, és próbálta megtörni, hogy mi nézők sírjunk, katartikus élmények részesei lehessünk, hogy ezt az epizódot látva megkönnyebbülve dőlhessünk hátra. Vége. Minden, szó szerint minden jóra fordult, minden szálat elvarrtak és viszonylagos békeidőben hagytuk magukra a jól megszeretett karaktereket. Hiányozni fog a sorozat világa, hangulata.
A néma völgy (a sorozat)
Bajban vagyok, ugyanis A néma völgy lehetett volna sokkal jobb is. Rengeteg remek pillanatot okozott, több olyan drámai momentuma volt, amire szívesen emlékszem vissza, hiszen megfogtak, hatást gyakoroltak rám. Az egyes kiragadott jelenetek azonban nem elegendőek, hogy az összképre is pozitívan tekintsek.
A legnagyobb hiba, hogy az eredeti, hat részre elosztott történetet négy epizódba sűrítették bele és bizony sokszor éreztem azt, hogy elhanyagolunk részleteket, átrohanunk egyes jeleneteken. A nyomozás sajnos csak egy volt a lerendezendő problémák közül, és bár a két fiatal kapcsolata bővelkedett az erős pillanatokban, ha ilyenre vágynék, akkor nem egy krimit vennék ezért elő. A néma völgyből hiányzott az összeszedettség és az egyensúly, mert karakterdrámának majdnem tökéletes, de kriminek összecsapott és néhol súlytalan. A finálé tetszett, de az írók kihagytak egy hatalmas ziccert (a kórházas nagy összeveszés elmaradására gondolok), a végső tett pedig messziről kiszagolható volt.
Ash vs. Evil Dead (2. évad)
Felemás érzésekkel írom most ezt a bekezdést, ugyanis nem szórakoztam olyan jól. Az első évad annyira friss, új és humoros volt, hogy nagy elvárásokkal ültem le a folytatás elé. Az évad elején párszor igencsak hangosan felnevettem, és az első részeket a szinkronstúdióban nézhettem végig, így külön öröm és élmény volt. A szezon második fele azonban egy-két vicces pillanatot leszámítva nem hozta azt, amit vártam. A történet egészen jól haladt, de a zárás, jobban mondva a folytonos le nem zárás elkeserített. A fináléra beleesett a sorozat abba a hibába, hogy egyensúlyba hozta a humort és a drámát, és amikor az egyik megbicsaklott, akkor a másik nem tudta őt felsegíteni. Kár.
Gyilkos ügyek (2. évad)
Jó nagy kihagyás után, de folytattuk A főnök spinoffját, és őszintén megmondom, nem vártam azt, hogy ennyire megfog minket. A Gyilkos ügyek egy közepes krimisorozat, a részek majdnem mindig ugyanúgy épülnek fel, ami miatt viszont nézzük, azok a karakterek és a köztük működő kémia. Raydorből nem akartak Brendát csinálni, ami hatalmas pozitívum. Sőt, olyannyira nem lett belőle Brenda, hogy szinte alig szerepel, pedig ő a főszereplő. A heti esetekre nem nagyon emlékszem, de az átívelő szál, a Stroh-ügy és Rusty+Sharon szála kedvesre és szépre sikerült, és teljesen jól megtalálta a sorozat azt az irányt, amin haladva ki lehet elégíteni A főnök rajongóit, és csillapítani tudják Brenda hiányát.
Az ifjú pápa (1. évad)
Nehéz mit írni erről a sorozatról. Bármennyire is összezavart a finálé, azt el kell ismernem, hogy színészi játékot és rendezést tekintve egészen kimagasló művet kaptunk. Jude Law talán sosem volt még ennyire szuggesztív és pazar, Sorrentino pedig olyan képi megoldásokat és asszociációkat mutatott, amelyeket öröm volt nézni.
A történetről már nehezebb szót ejteni. Az ifjú pápa egy fiktív, fiatal pápa pápaságának elejét mutatja be, és hat-nyolc részen keresztül ezt nagyon élvezetesen és szórakoztatóan (nem viccesen) teszi. Az utolsó két rész viszont feladta nekem, mint nézőnek a leckét. Kicsit kapkodósnak éreztem a záró epizódokat, az utolsó jeleneteket pedig befejezetlennek. Értem, hogy mi történt, de mégsem egészen. Az viszont nagyon jó ötlet volt, hogy egy ilyen megnyugtató képpel fejezzék be a finálét. Komplex és talán megismételhetetlen élmény. Nem biztos, hogy kell második évad.
Film:
Rendes fickók
Harmadjára csak sikerült rávennem magam, hogy befejezzem ezt a filmet. No, nem azért, mert rossz lett volna az eleje, csak valahogy mindig volt más, ami elterelte a figyelmem. Most viszont a Kaliforniai álom hiányában ezzel pótoltam a Gosling-adagomat és nem bántam meg. Russell Crowe és Ryan Gosling nagyon jók voltak együtt, a film tele volt remek jelenetekkel, apró poénokkal és ütős beszólásokkal. Egyedül csak az hiányzott, hogy a történet érdekesebb legyen. Gosling momentumai és Zámbori Soma hangjátéka viszont mindent vitt, zseniális ez a két pali!
Szenilla nyomában
Nem is tudom, miért nem néztem meg ezt a filmet egyből, már moziban. Persze utólag könnyű okosnak lenni. A Szenilla nyomában az elmúlt évek egyik legjobb, számomra mindenképpen legkedvesebb, legtöbb gyerekkori érzésemet felidéző animációs filmje. A történet bár nem volt irtózatosan csavaros, mégis több és okosabb volt, mint az átlag folytatásoké.
A karakterek remekek voltak, a szemöldökös fókától kezdve a hétkarú polipig, egészen döbbenetes, hogy mennyire eltalálták az írók az arányokat és még a legkisebb figura is valami döbbenetesen zseniális, megjegyezhető és imádni való volt. Bárcsak minden film ilyen folytatás kapna, amely nem hogy felér az első részhez, de más megközelítésből még jobb is nála. A szinkron pedig elementáris, Zakariás Éva csodálatos, Dörner György és Görög László pedig ezzel csak még inkább megmutatta, hogy mennyire hiányzik a hangjuk a sorozatszinkronokból.
Sissi - A magyarok királynéja
Valamiért mindig is érdekelt, miért vonzza Sissi annyira az embereket, azonban csak idén, a sokadjára is pazar nézettségeket látva döntöttem úgy, megnézem a filmsorozat első részét. Az mindenképpen sokat dobott az élményen, hogy egy HD minőségű, feljavított képet nézhettem, és ezzel sokkal könnyedebben is tudtam fogyasztani ezt a filmet. Ami meglepetésemre, nem volt avítt, és bár régies volt a rendezés és a játék, mégis, mai szemmel és ízléssel is teljesen nézhető volt.
A Sissi első része kedves, bájos történet, lenyűgöző díszletek között játszódik és a jelmezek is elképesztően látványosak, teljesen hitelesen megteremtették a 19. századi, Monarchiára jellemző korszakot. A túlzott idill és romantizálás viszont mégsem vitte giccsbe a végeredményt, bár nem sokan lehetnek olyanok, akik ezt a filmet megnézve szomorúan kelnek fel a karosszékből. Azt pedig megértettem, miért szeretik sokan Sissit, és azt a világot, légkört ami körülveszi. Tényleg varázslatos és félig, de magyar tündérmese is.
