Nyár végén és ősz elején készítették a Masterfilm Digitalban Kertész Andrea rendezésében a Wayward Pines második évadát, nekünk pedig volt lehetőségünk kilátogatni az egyik forgatási napra. A Hámori Eszterrel készült riportot, valamint a miniinterjúkkal tarkított beszámolót már olvashattátok, most pedig azon az Orosz Annán a sor, akit - és testvérét, Orosz Helgát - pár hete ritkán látott oldaláról ismerhette meg a szélesebb közönség a Seszták Szabolcs vezette Szinkrontitkok során.
A színésznővel röviden beszélgettünk Wayward Pines-béli karakteréről, a Gabriela Spanickal való közös élményéről, és az idei év egyik legnagyobb szinkronos meglepetéséről, a Gyilkosság Reykjavíkban című sorozatról. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.
Mennyire tekinthető nehéz karakternek Hope Davis figurája?
Nem először szinkronizálom már Hope Davist, de ebben a sorozatban eléggé érdekesen játszik és sajátos stílusban is beszél. A hanghordozása is más, ezt megpróbálom lekövetni, illetve ügyelek arra, hogy ne csússzak bele általánosabb hanglejtésekbe.
Nehéz végig megtartani ugyanazt a hangot?
Ha egyszer megcsinálok egy adott hangot, akkor azt később elő tudom keresni. Viszont ezt a sorozatot elég sokáig nem csináltuk, ezért jó volt, hogy Andi (Kertész Andrea, a szinkronrendező – a szerk.) elmondta, hogy milyen érzelmeket, milyen játékot szeretne hallani, és miután újra megismerkedtem a figurával, már tudtam tartani a hangját.
Nem csak Hope Davisnek, hanem például Gabriela Spanic-nak is sokszor kölcsönözted már a hangod. Az, hogy te vagy az állandó magyar hangja, ennyire sok telenovellával a hátad mögött, ma már áldásnak vagy inkább átoknak számít?
Nem tartom átoknak, és meg is mondom, miért; mert nagyon szórakoztató (nevet). Egy-egy újabb sorozatában néha már olyannak tűnik, mintha saját maga karikatúrája lenne. Volt szerencsém találkozni vele pár éve, és egy végtelenül aranyos, nagyon kedves és közvetlen nőt ismertem meg, akinek képzeld el, döbbenetesen mély hangja van. Sokat gondolkoztam azon, mitől lehet, de csak a sós, óceáni levegőre tudok gondolni (nevet). Szerencsére nem skatulyáztak be, szinkronizáltam más színésznőt is telenovellákban.
Akkor nem is okoz semmiféle problémát, ha jön egy újabb munkája, és téged kérnek hozzá?
Már csak azért sem, mert kíváncsian várom, hogy képes-e megújulni, és hogy szó szerint milyen arcát mutatja meg. Amikor legutóbb szinkronizáltam, pont nem egy főszereplőt alakított, akkor gyakorlatilag nem is hasonlított önmagára. Emlékszem, hogy amikor a Paula és Paulinát csináltuk, akkor olyan volt, mint egy hamvas őszibarack, és most… az a fránya plasztika!
Amiatt, hogy külsőre ennyire megváltozott, neked kellett hangban valamit változtatnod?
Igazán a karaktertől függ, hogyan játszom a hangommal, de szeretem úgy megcsinálni, hogy ha hasonlítanak is a figurák, azért legyen köztük árnyalatnyi különbség. Ő is minden szerepében egy kicsit más, játszott már gonosz figurát, áldott jót, de volt már kettős személyiségű is. Ezek mentén változtatok én is a hangomon. Most csináltunk nemrég egy olyan munkát - ez nem Gabriela Spanic-sorozat volt -, ahol igazán meg kellett dolgoznunk azért, hogy az a hang szóljon belőlünk, aminek szólnia kell.
Ez a Gyilkosság Reykjavíkban. Életem talán egyik legnagyobb élménye és legjobb munkája. Hálás vagyok Csere Áginak, aki rendezte a szinkront, mivel nagyon megdolgoztatott minket és senkinél sem hagyta, hogy a rutin elvigye a hangot más irányba. Nagyon szerettem csinálni.
Mi volt benne a legnehezebb?
Megtalálni a hangot. Amikor a színpadon állsz, akkor más tónusban, más hangerővel beszélsz, mint a hétköznapokban, de még ha verset szavalsz is, máshogyan bánsz a hangoddal, mivel az is egyfajta szerep. Ennél a sorozatnál viszont mindent vissza kellett fogni, és nagyon naturálisan, egyszerűen, szinte szín nélkül kellett játszanunk. Ha kiabálnak a szereplők, akkor többnyire nekünk is vehemensnek kell lennünk, hagynunk kell, hogy vigyen az indulat, de ennél a sorozatnál azt is mondhatom, hogy a jó értelemben vett civil hangot kellett hoznunk. Nagyon izgalmas volt, és jó pár amerikai nagyfilmmel felért ez a munka.
Mennyire volt nehezítő tényező, hogy izlandi nyelven szólt a sorozat?
Nem volt az, legfeljebb csak a tekintetben, hogy az angol, a német, vagy éppen a spanyol nyelvet, azok egy-két szavát már kezdjük megérteni, itt viszont fogalmunk nem volt arról, hogy valójában mit is mondanak. Annyira magával ragadott tulajdonképpen a munka, hogy nem is emlékszem így hirtelen arra, hogy hangsúlyban, vagy ritmusban mennyire tér el a magyartól. Kicsit hasonlít a hollandra talán, a torokhangok miatt.
A Gyilkosság Reykjavíkban mellett amit nagyon szerettem tőled idén, az a Volt egyszer két Németország.
Ezt is nagyon élveztem, és örültem neki, mert egy olyan karaktert szinkronizálhattam, amilyent eddig nem nagyon csináltam. Más típusú nőkre hívnak általában, ő pedig egy nagyon száraz figura, és emiatt is érdekes munka volt.
Fotó: Földi Tamás
