A magyar sorozatgyártás újabb fejezetéhez érkeztünk el március 15-én, amikor bemutatták a Rudolf Péter nevével fémjelzett, Fehér Béla regényéből készült hat részes minisorozatot, a Kossuthkiflit. Ez a stílusparódia, ez a történelmi szálakra felfűzött romantikus kaland lehetett volna az első olyan magyar sorozat, ami nem csak látványban, kivitelezésben és színészi játékban, de történetét tekintve is mérföldekre lekörözi a többi, eddig gyártott magyar alkotást. A hat részes évad alatt azonban nem sikerült összerántani az eseményeket és nem tudom, mennyiben a könyv és mennyiben a sorozatot készítők hibája, de a finálé után pont a rendes lezártság érzete hiányzott a legjobban. Ezzel pedig számomra, ha nem is teljesen de felértékelték a postakocsis utazás értelmét.

 A finálé sajnos nagyon rányomta a bélyegét az egész sorozatra és bármennyire is próbálok, most nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ez a lezárás milyen felemás érzéseket keltett bennem és mennyi kérdést hagyott a Kossuthkifli egész világával kapcsolatban. A könyvet nem ismerem, nem is szándékoztam elolvasni a sorozat megnézése előtt, de most kimondottan kíváncsi vagyok, hogy a regényben is vagy csak a tévéképernyőn volt-e néha ennyire zavaros és döcögős a főszereplők útja.

 Az első rész nagyon tetszett, meg is lepődtem, hogy mennyire szórakoztató, könnyed és élvezetes a hangulat és milyen sok lehetőséget rejt magában az a cifra és kacifántos nyelvezet, amit az író megalkotott. A helyzetkomikumok, vicces párbeszédek azonban fokozatos kikoptak a történetből és előtérbe került a drámai, sokszor romantikus vonal, amivel nem lett volna semmi baj, ha nem vette volna magát a sorozat ilyen komolyan és ha a főszereplők valamit változtak volna a hat rész alatt.

 Az utazás tudom, hogy csak öt napig tartott, ezért nem is vártam hatalmas ívű karakterfejlődést, de ugyanúgy hagytuk ott a szereplőket, ahogyan megismerkedtünk velük. A színészek és a készítők menet közben picit farigcsáltak ugyan a karaktereken, de a sok apró kezdeményezés, a sok apró finomhangolás mégis elveszett vagy ha a regényben volt is róla szó, a képernyőn én nem láttam ennek hatását. A sorozat befejező része megkeverte az addig fonogatott szálakat, megágyazott a lezárásnak, de ez a finálé szerintem nagyon összecsapott volt. A szálak elvarrását azért is éreztem gyorsnak, mert az első öt rész alatt, de még a hatodik első felében is az események nagyon lassan folydogáltak.

 A Kossuthkifli élvezhetősége az utolsó részen úszott el számomra, mert amit az első öt részben műveltek, az kifejezetten tetszett, szórakoztatott és ha az apró hibáktól most eltekintek, akkor azt is mondhatnám, hogy felveszi a versenyt más, külföldi produkciókkal is. A finálé azonban mindamellett, hogy tényleg szép ívet, keretet adott a postakocsis utazásnak, valahogy nem volt képes számomra megteremteni azt az élményt, ami megkoronázta volna ezt az egészet. A sokk persze nem maradt el, hatásos elemeket kaptunk, de ez csak kis részét tette ki ennek az epizódnak.

 A történet hibáit azonban sokszor a színészek játéka el tudta feledtetni, mivel egytől egyig brillíroztak és jó volt ennyi tehetséges embert egy sorozatban látni. Nem szeretnék senkit sem kiemelni, mivel tényleg hasonló színvonalat képviselt mindenki, viszont egyiküket mégis kénytelen leszek, mert nem csak, hogy az egyik legjobb karaktert ő kapta, de a szereplő a játéka nélkül nem lett volna ennyire szórakoztató. Nagy-Kálózy Eszterről van szó, aki üde színfoltja volt a történetnek és tehetségéhez ezek alapján nem fér kétség. A párbeszédek, a nyelvezet érdemel még külön szót, mert az utolsó, felemás részben is volt egy-két olyan pillanat, amit a régies káromkodások (Kerekes József jelenete), a népies szóhasználat dobott fel.

 A Kossuthkiflit azonban nem nevezném be nem váltott ígéretnek sem, mivel rendszeres heti program tudott lenni a számomra, vártam az új részeket és élveztem szinte minden percét. A hibát én a történetben, főként annak vezetésében láttam, mert nagyon sok esetben nem álltak össze egy egésszé az események. Az epizódokat több, apró részre bontották fel, ugyanis hol a postakocsit, hol a halottaskocsit, hol pedig ezek szétszéledt szereplőit követtük figyelemmel, így sokszor egyik elem sem emelkedett ki, egyiket sem tudták szerintem érdemben kifejteni.

 A színészekre, a látványra, a zenére (milyen jó is lett!), a kivitelezésre egy rossz szavam se lehet, viszont a történet miatt picit csalódott vagyok, mert ebből tényleg lehetett volna egy olyan sorozat, amire nagyon sokáig követendő példaként utalhattunk volna vissza. Kár, mert csak egy hajszál választja el attól, hogy tökéletes legyen. A helyzet az, hogy így is maradandó élmény lesz, mert a kis bakik ellenére is a szívembe lopta magát.