A Fargo első évadát mondhatjuk, hogy nem valami gyorsan néztem meg, de szerencsére ez a tempó nem ment a történet érthetőségének a rovására, pedig aki ismeri a sorozatot az tudja, hogy néha nem volt egyszerű fölvenni azt a bizonyos fonalat, amit a készítő olyan ügyesen fonogatott végig a tíz epizód alatt. A bonyolult és igen élvezetes cselekmények miatt nem is egyszerű elmondani, hogy mégis mit láttunk mi nézők az első évadban, mert habár valamilyen kép kialakult a történtekkel kapcsolatban és a fő kérdésre is megkaptuk a választ, valahogy a sorozat olyan érzéseket keltett bennem, amik miatt most azt sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e egyáltalán az, amit láttam.
Az évad nem csak történetileg, hanem gondolkodásmódjában, rendezésében, színészi játékában és stílusát tekintve is rendkívül összetett. A hangulatot az első részben megalapozzák és ezt később csak még jobban árnyalják, ami még inkább berántja a nézőt, aki így nem csak külső szemlélő lesz. Nem egyszer érzelmileg is megterhelő volt az, ami történt a sorozatban és nem feltétlenül attól, hogy olyan esemény lett volna, amit még sehol sem láttuk, egyszerűen a körítés, a jelenet tálalása miatt volt még nagyobb hatása, még nagyobb ereje egy-egy amúgy is sokkoló résznek.
A vizuális elemekre mondhatjuk, hogy nagyon sokat tettek hozzá a sorozat adta élményhez, amit a színészek játéka is csak fokozni tudott. A női főszereplő, Allison Tolman és a két férfi főszereplő, Billy Bob Thornton és Martin Freeman tényleg nagyon jók voltak. A sorozatot viszont Billy Bob Thornton színészi játéka és a remekül megírt karaktere vitte a hátán úgy, hogy folyamatosan vegyes érzéseket keltett bennem. Ugyanis úgy alakított egy roppant kegyetlen, a velejéig romlott embert, hogy közben a legtöbb cselekedete, a túlzott lazasága, az ahogy a legtöbb embert képes volt hülyére venni mind humorossá tette és emiatt a kettősség miatt nem lehet rá úgy gondolni, mint az egyik leggonoszabb karakterre.
A másik férfi főszereplő hozta a tőle megszokott színvonalat, a figurája pedig sokban hasonlít azokra a szerepekre, amikben én őt már láttam. A különbség csak annyi, hogy míg egyes korábbi munkáiban inkább volt esetlen és sajnálnivaló, itt egy olyan szerepet kapott, ami ha gonoszságában nem is ér fel Billy Bob Thornton karakteréhez, azért sok olyan cselekedete volt, ami miatt inkább őt tartom a sorozat egyik legveszélyesebb szereplőjének, mindamellett, hogy önző is. A saját érdekeit tartja szem előtt és nem érdekli, ha besározza a saját családtagjait, ha bántja őket, sőt, saját szerelmét is képes volt feláldozni azért, hogy mentse a bőrét. A sorozat két férfi főszereplője az első részben amennyire ellentétei voltak egymásnak, a fináléra annyira kezdtek hasonlóvá válni.
A Fargo női főszereplője az évad elején brillírozott, viszont az utolsó epizódokra valahogy leült a karaktere, nem élveztem annyira azokat a jeleneteket, amelyekben ő volt a középpontban és ahogy a történetben is a háttérbe került, hiszen hiába ő oldotta meg az ügyet, más fölözte le a dicsőséget, úgy a karaktereket tekintve is ő lett az egyik legfakóbb, akit mint ha direkt kötöttek volna meg, hogy belekényszerítsék abba a szerepkörbe, amibe sodorták. A színésznő játékára persze nem lehet panasz, csak az ő figurájánál is elég erőteljesen jelen van a kettősség.
Az első évad összességében nézve szórakoztatott, de mégsem vagyok vele teljesen elégedett, mert sokszor, főleg az utolsó epizódokban nem hozta azt a hangulatot, azt az érzést, ami az évad első felénél még jelen volt és ami miatt olyan élvezetes volt nézni a szereplőket, a történetet. A Fargo mindenesetre egy különleges sorozat, egyedi látványvilággal, egyedi ízléssel és remek színészekkel, amit érdemes bepróbálnia mindenkinek, aki szereti, ha nem egyértelmű mindig minden egy történetben.
