Az egyik személyes kedvenc, korhű drámámról nem akartam a véleményem külön bejegyzésekben elmondani az évadról és a karácsonyi különkiadásról, mert egyrészt nem tudtam volna megfogalmazni két kritikát úgy, hogy ne legyen benne sok önismétlés, illetve nem akartam/akarom részletezni a történetet. A sorozat minősége érdekes, mivel egy rendkívül élvezetes és frissnek számító első szezon után kaptunk egy olyan háborús eseményekkel és elborzasztó történetekkel teli második évadot, ami ugyan nem emelt a színvonalon, de tudott egy olyan átlagot, ami szórakoztatóbb és érzelemdúsabb volt, mint az átlag drámasorozatok. A harmadik szezonban viszont olyan dolgokat csináltak az írók, amik után tátott szájjal néztem a képernyőt és bizony nem egyszer hatottak meg. A drámai pillanatokat azonban mindig jókor oldották a Downton-os humorral, arcjátékkal és csipkelődéssel, így a néző nem került depressziós hangulatba.
A negyedik évad sok szempontból volt más, mint az előző három szezon. A szereplők terén ért minket nézőket az első változás, hiszen az előző karácsonyi különkiadásban kaptunk egy bizarr cliffhanger-t, ami miatt egy főszereplő kikerült a történetből, s médiás pletykákból lehetett tudni, hogy az O’Brien-t alakító színésznő nem hosszabbította meg a többiekkel együtt az angoloknál szokásos három évados szerződését, valamint a különkiadásban látott új karakterek közül Rose állandó szerepet kap Downton Abbey történetében.
Az előző szezonnal ellentétben sok botrányt vagy drámai jelenetet sem kaptunk, s ezért picit közepesebbnek tűnt az évad, pedig koránt sem voltunk híján az izgalmaknak, csavaros eseményeknek és a humoros pillanatoknak. A harmadik évadhoz képest a történet szerkezetében is változtattak az írók, s több történetszálat is láttunk a szezon során, nem mindig Downton-nal és a család főbb tagjaival a középpontban. Ez jó lépés volt, mivel jobban ki tudták dolgozni a mondhatjuk botránymentes szereplőket, akik legtöbbször csak asszisztálták más karakterek jeleneteihez. Az író ki tudta tágítani nem csak Downton lakóinak látáskörét, de a sorozat világát is, és így került a középpontba London, a modern nagyváros.
Az első három évadra jellemző kettősség a negyedik szezonban is meghatározó elem, de ahogy sok más dolgot, ezt is átalakították a készítők. Az alapfelállásban még csak két világ, az urak és az őket szolgálók különbségeit mutatták meg, majd szépen bontották ki, árnyalták ezt a két csoportot és kiderült, hogy például a szolgálók között nem csak rangbeli, de világnézeti különbségek is vannak. Ez a fajta gondolkodásbeli megosztottság az előkelők között is szerepet kapott, s egyre jobb képet kaptunk arról, hogy a két eltérő társadalmi réteg között milyen sok a hasonlóság. A harmadik és főként a negyedik szezonban pedig bekerült a képbe egy Downton-tól független szellemiség, egy pezsgőbb, modernebb, nem annyira szabályozott életkép, aminek legalább olyan erős karakterei vannak, mint a hagyományokhoz ragaszkodó, nemesi világnak.
A kontraszt is nagy volt a nyüzsgő, zsúfoltabb főváros és az idillikus falu között, amit a készítők nem egyszer jelenítettek meg. A háttérzajokkal nagyon ügyesen játszottak, de az egész évadról elmondható, hogy hangulatban és a zenében is stílust váltottak.
A negyedik szezonos történetek semmivel se voltak rosszabbak, vagy kevésbé izgalmasabbak, mint az első három évadban látottak. A furcsa az volt, hogy egy érzelmileg megterhelőbb és angolosan nyersebb eseményt leszámítva nem igazán volt botrány, vagy drámai akció, ami miatt picit közepesnek éreztem az évadot. De így is roppant szórakoztatóak voltak az epizódok, szó se volt unalmas történetszálakról, csak az egész olyan biztonsági játéknak tűnt, amit minőségtől függetlenül nem szabad egyetlen sorozatnak sem meglépnie. Mondom ezt úgy, hogy a kiforrott szereplők, az atmoszféra és a még közepesen is érdekes történet is eladja a műsort, mivel olyan jól van megrajzolva az egész sorozat. Az író talán belefutott abba a hibába, hogy a sok szereplővel igazságosan akart bánni, s megpróbálta egyenlően elosztani a játékidőt a karakterek között. Ezzel nem is lenne probléma, sőt, a szolgálók nyüzsgő életét csak ilyen módon lehet visszaadni, ha mindenki életébe csak egy kis bepillantást nyerünk. De pont emiatt sok történetszál fakóbb és nem lett olyan izgalmas, mint amilyennek, mint néző, vártam.
A legjobban a karácsonyi különkiadás tetszett, amiben sikerült megidézni az első évad első részében is látott, vágás nélküli hosszú jelenetet. Az ilyet imádom, mivel remek megoldás arra, hogy a néző szó szerint az adott szituáció(k) részese, ne csak szemlélője legyen a képernyőn keresztül. Az egész epizód jól volt felépítve, és talán ennek a története volt a legjobban, legszórakoztatóbban megírva.
A Downton Abbey a negyedik évadban is tudott olyan bájos és szórakoztató lenni, amilyen az első három szezonban volt. A történet talán nem annyira újszerű és fordulatos, mint régen, de unatkozni nem hagynak minket se a szereplők, se az író. Összességében picit közepesebb volt ez a szezon, s nem kaptunk olyan tartalmas, és érzelmileg megterhelő jeleneteket, amik miatt más ez az angol dráma, mint az amerikai, vagy európai sorozatok.
7/10
