Az lehet, hogy kicsit túlzás a cím, főleg annak, aki nem ismeri ezt a sorozatot, vagy szerinte még a lécet sem üti a szórakoztatás palettáján. A Boston Legal nem szimplán egy televíziós sorozat, egy olyasfajta életérzés, életszemlélet, ami mindenkinek a javára válik. Remek eszmefuttatásokat, érveléseket láthatunk és hallhatunk, amiket megfűszereznek a hétköznapi problémák nem éppen hétköznapi megoldásaival. Ezt pedig olyan színészi körítésben kapjuk, hogy megnyaljuk mind a tíz ujjunkat.

 Az alapfelállással nem szöszmötölnék annyit. Adott egy komolyabb, drámásabb ügyvédes sorozat – amiből nem sok jelenetet láttam -, és ebből átmentettek szereplőket és a körítést felhígították. A precíz tárgyalótermeket, a szakkönyveket felváltották a szituációs komédiákra jellemező dialógus stílusok, karakterek és történetvezetés. Az eredmény pedig azt kell, mondjam, egy olyan briliáns sorozat lett, amiben remekül egyensúlyoznak a drámaiság és a totális lököttség közti, néha igen vékony mezsgyén.

 Dialógusok és helyzetkomikumok. A sorozatot eleinte ezek tömkelege vitte a hátán, szinte úsztunk a jobbnál jobb poénokban, viccekben, beszólásokban. Nem csak a színészek, de mi nézők is lubickoltunk, miközben néztük a sorozatot. Ahogy haladtak az epizódok, az írók úgy nyúltak inkább a szereplőkhöz, és alakították ki őket egyre finomabban, hogy átformálják a sorozatot, és főképp a nézőket egy másfajta közönséggé.

 A főszereplő, függetlenül a sorozat adott irányvonalától, mindig Denny Crane és Alan Shore párosa. Ők ketten azok, akiket én imádok. Külön-külön két, remekül megírt, határozott véleménnyel rendelkező, harcias, gyerekes, bolond és bohókás, mégis felnőtt, akiknek a kapcsolata igazán követendő példa, s főképp értékes, mivel bemutatja, hogy milyen mély és érzelmekkel teli lehet egy barátság. A sorozat ikonikus jegye, az erkély-jelenet, pedig nem csupán az adott rész értékelője, nem csak a konklúzió kimondását szolgálja, hanem betekintést ad a nézőknek a világ, jobban mondva a civilizáció alakulására, a banális ügyekre és azokra a témákra ad – több oldalról is – választ, amik a leghevesebb vitát váltják ki, nem csak az Amerikai Egyesült Államokban.

 Az írók azonban nem csak a két főszereplő jellemét dolgozták ki annyira, hogy egy-egy emberi tulajdonságot, az ehhez társuló problémákat bemutassák, hanem igyekeztek az összes szereplőben megmutatni, milyen színes, érdekes és különféle is a társadalom, mennyire toleránsak, vagy épp nem az emberek. Ezeket, a szerintem formálódási célból is belevett dolgokat, nem erőltetetten, nem az arcunkba lökve adják, hanem finoman. Hagyják, hogy a néző magától jöjjön rá bizony válaszokra, az adott szituáció helyes megoldására.

 A sorozat, amellett, hogy igen erős társadalomkritikával rendelkezik, és jellemformáló ereje is van, egy rendkívül szórakoztató és igényes televíziós műsor is. A humor szinte minden oldalát bemutatják, minden eszközét bevetik. Ugyanolyan humor-értéke van Denny erotikus megnyilvánulásainak, Alan szexizmusának, Jerry pukkantgatásainak, mint a jól elhelyezett beszólásoknak, fricskáknak. S akkor nem is beszéltem arról, hogy előszeretettel szólnak ki nem csak a csatornának, de mindenkinek a sorozatból. Az ötödik évadban többször is előfordul, hogy televíziós szakkifejezéseket hallunk, illetve a szereplők kilépnek sorozatbeli szerepükből.

 A sok vendég- és évadszereplő mellett az utolsó etapra sikerült megtartani a legjobban működőket. Kipróbáltak többfajta személyiségtípust, többfajta vehemenciával rendelkező karaktert, és mégis, a legkedvelhetőbb, az elsőre annyira nem „hangos” szereplőket tartották meg, s hoztak össze egy remek kémiával rendelkező, összeszokott csapatot.

 A sorozatzáró rész egyfelől nagyon jó volt. Ugyanis sikerült hozni azokat a dolgokat, amikért szeretem a sorozatot, nem volt rosszabb rész, mint bármelyik eddigi. Annyi csalódottságot, ha lehet így mondani érzek a sorozattal kapcsolatban, hogy nagyobb katartikus élményre számítottam, illetve nem tetszettek a sebtében lezárt történetszálak. De ez már csak az én elégedetlenségem, ami maga a sorozatzáró rész miatt van. Igaz, hogy néha laposabbak lettek a részek, és nem sikerült az újabb évadokban megcsillogtatni azt, amit az első évadban, de az ötödik évad feltette az i-re a pontot.

Értékelés: Ez a sorozat nálam a non plus ultra. Amikor elkezdték szinkronosan adni, buta, ügyvédes sorozatnak tituláltam, és csak rátévedt a távirányító. Nem tudom, hogy eredeti nyelven is bejött volna-e ennyire, de a szinkron olyan zseniális lett, nem csak a hangválasztás, hanem a színészi játék is, hogy le a kalappal a magyar hangok előtt, amiért ilyen szakértelemmel dolgoztak ezen a sorozaton. Ez pedig csak hab azon a tortán, amin a Crane, Poole & Schmidt felirat van marcipánból kirakva.

10/10