Február elején, több mint 120 országban egyszerre mutatták be a legújabb X-Men sorozat, a Légió első epizódját. Hazánkban a FOX műsorán, csütörtök esténként 9 órától látható széria főszereplője egy olyan fiatal férfi, aki gyerekkora óta küzd látomásokkal, és különös viselkedése miatt elmegyógyintézetbe is zárták. Az egyik nap azonban, mikor összetalálkozik egy másik pácienssel, rájön arra, hogy a képzelgései és a fejében szóló hangok nagyon is valóságosak.
Az első rész, melyről itt írtunk hosszabban, nem ad sok támpontot a nézőknek, és tipikusan olyan epizód, amelyet kétszer is meg kell nézni, hogy minden részletét megértsük. Képzelhetitek, ha nekünk nézőknek, akik látjuk a részt elejétől a végéig, is nehéz megértenünk, mi történik, akkor milyen dolga lehet egy szinkronizáló színésznek, aki csak kis falatokat kap munkája során a történetből.
A FOX és a Masterfilm Digital jóvoltából volt lehetőségem kilátogatni pár hete a Légió szinkronforgatására, ahol rövid interjút készítettem a David Ferry-t, a főszereplő srácot is kezelő pszichiátert, Dr. Kissingert szinkronizáló Háda Jánossal. A színész elárulta, hogyan dolgozik egy új munkánál, és hogyan egy visszatérő színésznél, valamint beavatott abba, hogyan is alakul át benne érzelemmé, és jelenik meg a hangján mindaz, amit a jelenetben lát. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva olvashatjátok el.
Ha egy új munkára hívnak, akkor általános elmondható, hogy a helyszínen, a felvétel előtt ismered meg az anyagot?
Igen. A rendezők elmondják, hogy miről szól a sorozat vagy a film, és felvázolják a karaktert is. De annak ellenére, hogy ezeket elmondják, a színész játéka ismeretlen marad. Munka közben ismerjük csak meg a figurát, a tulajdonságait, a tempóját, és azt hogy milyen jelleme van, és ehhez igazítjuk aztán a hangunkat.
Akkor ezért könnyebb, ha olyan színészhez hívnak, akit már szinkronizáltál.
Ha egy olyan színészről van szó, akit tegyük fel, már szinkronizáltam egy több száz részes sorozatban, akkor egy idő után megismerem minden porcikáját, és már a szövegből tudom, hogyan fog reagálni, és milyen gesztusai lesznek. Persze mindig meg tudnak lepni.
Sokszor kell próba nélkül dolgoznotok. Ez még mindig nehezít a munkán, vagy ennyi év rutinnal annyira már nem?
Sokszor ez attól is függ, hogy mennyire nehéz a figura. Mondjuk Jim Carrey-t nem lehet próba nélkül szinkronizálni, mert egy mondaton belül háromszor vált tempót, teljesen váratlanul és abszolút nem kiszámítható. Ez a mostani viszont nem olyan bonyolult karakter, úgy látom, hogy egyfajta indíttatása, szándéka van, és ez kiérezhető az arcából, a mozgásából, és ezt már rutinszerűen, gyorsan le lehet követni.
Nem válik ettől túlságosan rutinszerűvé a munka?
A rutint most nem negatív értelemben kell érteni. Az ember az évek alatt fölvérteződik olyan szakmai tudással, amitől gyorsabb lesz a reakcióidő. Ha nézem a képet, olvasom a szöveget, akkor körülbelül kiszámítható, hogy mit fog csinálni a szereplő, mert én is úgy játszanám. Ha a szituációval él együtt az ember, akkor nagyon gyorsan el tud jutni a látástól a beszédig.
Rengeteget segít a magyar szöveg, a jelenet miliője, a film ritmusa, és ahogy nézem a szituációt körülbelül kikövetkeztethető, hogy milyen idegállapotban, milyen helyzetben fogja a figura elmondani azt a mondatot. Ha mégsem, akkor természetesen újravesszük.
Ehhez tényleg kell a több évnyi, akár több tíz évnyi tapasztalat.
Mindenképpen, mert minél többet csinálod, annál könnyebben ráérzel a színészek játékára. Sokszor előfordul egy-egy hosszabb dialógusnál, hogy ha elkaptam a ritmust, és látom, hogy a magyar szövegnek mindjárt vége, de a figura még beszélni fog, akkor elkezdek ösztönösen lassítani, hogy egyszerre fejezzük be. Nagyon fontos, hogy az ember ráérezzen a ritmusra.
Gyerekekkel szoktuk azt játszani, hogy grimaszokat vágunk, nekik pedig azokat kell leképezniük. Szándékosan nem azt a szót használtam, hogy leutánozni, ugyanis nem erről van szó. A gyerekeknek a grimasz mögötti érzelmeket kell megérteniük, szemen keresztül beereszteniük. Hagyniuk kell, hogy magukban megszülessenek az érzelmek és azokat kell az arcukra kiültetniük.
A grimasz nem lesz ugyanaz, de ugyanazt fogja kifejezni, ugyanazt a szomorúságot vagy vidámságot. A szinkronban is ugyanez a helyzet. Be kell tudnom engedni a figurát, nekem kell megteremtenem az érzést, az érzelmet és azt kell hangban visszaadnom. Nem leutánzom azt, amit ő csinál, hanem leképezem a gesztusaiból a lelkiállapotát, és ez megszületik a hangszálaimon.
Ezt így tanították a Főiskolán, vagy erre magadtól éreztél rá?
Az évek alatt magától jön rá az ember ezekre a dolgokra, főleg akkor, ha színházban és filmekben is dolgozik. Persze ott mások a technikák, de az alap mindenhol azonos. Nem elég szájnyitástól szájzárásig beszélni, nem elég szépen hangsúlyozni, hanem azt meg kell érzelmileg is tölteni. Ezt viszont csak belülről tudjuk.
Sokszor hallani nagyon szépen hangsúlyozó, szépen beszélő embereket, de mégis érezni, hogy valami hiányzik. Kellene ennek a technikáját tanítani, de ebben a rohanó világban, ilyen sok tévécsatorna és stúdió mellett nem nagyon van rá lehetőség. Ha a tömegezés során ráérez az ember, akkor szerencséje van, utána viszont nem nagyon lesz módja kísérletezni ezekkel a dolgokkal.
Háda János
Háda János 1989-ben szerzett oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Békés András osztályában olyan színészekkel tanult együtt mint Für Anikó, Hegyi Barbara, Nyírő Bea, Haás Vander Péter vagy Kárpáti Levente. Játszott Szolnokon, és a budapesti József Attila Színházban is. 2003-ban kultúrális menedzser szakon végzett az ELTÉ-n, 2011-ben pedig megalapította a HADART Színházat, amely ma Hadart Művészeti Társulás néven készít előadásokat és végez "infokommunikációs akadálymentesítést". Háda János a magyar hangja Kassai Károly mellett Jackie Channek, szinkronizálta Dustin Hoffmant és Philip Seymour Hoffmant is, a legismertebb sorozatszinkronjai közé tartozik a Monk és a Totál szívás főszerepei, de hallhattuk a Maffiózókban, A főnökben, a Bír-lakban és megannyi sorozatban.
Fotó: FOX, YouTube, ArtNews.hu, Puliwood.hu
