Tinédzser koromban imádtam a képregényeket és a belőlük készült animációs vagy élőszereplős alkotásokat. Bár már régen is hatalmas üzlet volt a különféle maszkos-köpenyes világmegmentők történetét vászonra vinni, csak az utóbbi 3-5 évben lett ez a meghatározó és legtöbb pénzt termelő vonal a tengerentúlon. Sorban készültek az egymásba egyre bonyolultabb módon kapcsolódó filmek, sorozatok és animációk, az én lelkesedésem pedig velük együtt csökkent.
Régen odavoltam Pókember történetéért, és faltam az X-Men rajzfilmsorozat epizódjait, de az újgenerációs bombasikerek közül egyedül csak Amerika Kapitány az, akinek úgy ahogy, de követem a megjelenéseit. Ezért is lepett most meg az, hogy a Fargot is jegyző Noah Hawley által készített Légió című képregény-adaptáció ennyire megtetszett. Nem mondom, meg kellett emészteni mindazt, amit az egy órásra nyúló első részben láthattunk, de szerintem rengetegen lesznek, akiknek ez csont nélkül bejön - és ők ki is tartanak majd a fináléig.
A Légió ugyanis baromi szép, a képi és hangzásvilág mozifilmes minőségű. Engem mindig könnyű levenni a lábamról, ha a rendezés tele van ötletes átkötésekkel, ha a díszleteket minden jelenetben muszáj fürkészni az elrejtett jelek után kutatva, vagy ha olyan zenék szólnak az egyes momentumok alatt, amelyeket a rész vége után is dúdolok. A Légió első része igazi vizuális csemege, remek, kissé pasztelles színekkel és olyan sokkot okoznak az egyre-másra érkező ingerek, hogy garantáltan a néző agyába égnek a jelenetek. A TOVÁBB-ra kattintva folytatom a kritikát spoilerek nélkül.
A történet talán szándékosan is, de meglehetősen kusza, és minimum négy idősíkon játszódik csak az első epizód. Mindegyik főszerepében David Haller áll, akit a Downton Abbey-ből ismert Dan Stevens alakít. Stevens annyira parádésan játssza a megbomlott elméjű, kezelés alatt álló szuper erővel rendelkező mutánst, hogy öröm őt ilyen szerepben látni. Szintén csak dicsérni tudom Aubrey Plaza-t, akinek ugyan nem sok jelenete volt a pilotban, de azokra egytől egyig emlékszem. Szuggesztív, és tiszta őrületet sugárzó jelenléte annyira tökéletesen illik a Légió világába, hogy ha nem lenne, hiányozna.
Ha magamból indulok ki, akkor a Légió lehet az egyik olyan képregény-adaptáció, amely azokat a nézőket is rabul tudja ejteni, akik nem vevők erre a világra. Jobban mondva arra a stílusra, ami ma uralkodóvá vált a szuperhősös filmek körében. Viszont sok olyan rajongó is lehet majd, akiknek pont ez a művészies, jó értelemben vett ámokfutás lehet majd az ok a kaszára, hiszen a Légió nem rágja meg előre a falatot, nekünk kell a főhőssel együtt mindent magunknak beszerezni és lenyelni.
Remekül keverik Hawley-ék a különböző korszakokat. Egy jelenetben egyszerre látunk a '80-as éveket idéző frizurákat, ruhákat és berendezési tárgyakat, valamint csúcstechnológiás készülékeket is. Ezzel pedig tudatosan erősítettek rá arra, hogy maga a néző se tudja, milyen évet is írunk, hol is lehetünk és a valóságot látjuk-e, vagy pedig csak egy ember elméjének álomképei keverednek a szemünk előtt. A rendezés remekül aládolgozik a történetnek. Az elején Wes Andersont idéző, a kép közepére helyezett pillanatokat nézhetünk, amelyeket remek átkötések tesznek színesebbé (pl.: kötél+csillagszóró).
Olyat pedig nem igen láttam még sorozatban, hogy ennyire sokszor váltanának egy jeleneten belül, vágás nélkül szubjektívről társított beállításra. A kedvenc pillanatom az volt, amikor az egyik főszereplőnő szemén keresztül megvizsgáltuk a kezünket, majd felálltunk, de a kamera a helyén maradt és a szereplő kilépett a képbe. Ezt mesterien oldották meg és brutálisan megnyomták az adott szituáció mondanivalóját. A Légiót könnyű szívvel tudom ajánlani azoknak, akik olyan képregénysorozatra vágynak, amiben szerethető a főszereplő, zseniális a látványvilág és olyan szürreális minden pillanat, hogy nem lehet betelni vele.
A Légió első részét premier előtt nézhettük meg a FOX jóvoltából. A hazai, szinkronos bemutató február 9-én 21:00-kor lesz világpremierként a magyar FOX műsorán.
