A Law & Order: Special Victims Unit volt már nagyon régóta az a sorozat, amelyet messziről figyeltem, olvasgattam róla, ha úgy tetszik tisztes távolságból, egy jó hosszú faággal néha meg is böködtem, de valamiért nem mentem hozzá közelebb, és nem is ismerkedtem meg vele, pedig minden adott volt hozzá. Nem igazán tudnám megmondani, hogy miért pont mostanában vettem erőt magamon, és néztem bele az egyik epizódjába, de ahogy már azt jó sokszor, korábbi kritikáknál is leírtam, sorozatnézés szempontjából talán én vagyok a legkiszámíthatatlanabb, leginkább csapongó ember.
A magyar származású Mariska Hargitay főszereplésével készülő sorozatból pár évadot, négyet vagy ötöt magyar szinkronnal is láthattak a tévézők, de azt hiszem, egyhamar nem fogja egyik tévécsatorna sem behozni ezt a több mint 200 részes lemaradást. Így a szinkron hiányában, és felületes előismeretek birtokában úgy döntöttem, hogy nem vacakolok a régi részekkel, és egyből a legfrissebb, futó szezonba kapcsolódok be, mert ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, ha az elejétől kezdem, öt rész után kukázom a szériát. Mivel egy epizodikus sorozatról van szó, minimális átíveléssel, így azt kell mondanom, hogy a legjobb részeknél vettem fel a fonalat az SVU munkájából.
A tizenhetedik szezon ugyanis a Chicago-franchise-ból megismert egyik zseniális, pszichopata karakterrel, a Dallas Roberts által játszott Greg Yates-szel nyitott, akivel mind Bensonéknak (Mariska Hargitay), mind Voightéknak (Jason Beghe) meggyűlt már a baja. Az Esküdt ellenségek ezen szériája kimondottan a szexuális erőszaktevőkkel, azok áldozataival foglalkozik, így nagy ritkán kerülnek csak elő olyan ügyek, melyekben hullákat kell vizsgálni, azaz nem annyira a tipikus, krimis vonalat viszi, bár a nyomozások, a kihallgatások szerves részét képezik a történetnek - a nem egyszer az idegeimet tépázó jogi procedúrák mellett. A TOVÁBB mögött folytatom a kedvcsinálót.
A Law & Order: SVU ugyanis egy olyan sorozat, amelyben egyszerre kapunk betekintést a rendőri és az ügyészi munkába, az arányok pedig az esetektől függően hol az egyik, hol a másik irányba tolódnak el. Az írók nagyon jó érzékkel mozgatták idén a szálakat, és bár nem tudok korábbi évadokhoz viszonyítani, szerintem mostani, már-már matuzsálemi korában abszolút nincs miért szégyenkeznie a szériának, hiszen messze hitelesebb, naprakészebb és emberibb, mint a legtöbb újonc, vagy éppen hasonló korú tévés produkció. És ez, a hitelesség talán a legnagyobb erénye a sorozatnak, ugyanis úgy tudnak nem csak az Amerikai Egyesült Államokat, de a világot is foglalkoztató témákra, kérdésekre reagálni, úgy tudják azokat feldolgozni, hogy egy percig nem fordul meg a fejünkben, hogy ez egy sorozat, és nem a valóság.
Nincsenek ugyanis hatásvadász rendezői eszközök, nincsenek trükkös kameramozgások, vagy elnagyolt, túlzó, kiszínezett alakok, történetek. Annyira életszerű minden, annyira emberi és bensőséges (bár ez talán nem a leginkább ideillő szó), hogy egy-egy bűneset sokkal hatásosabb és sokkal jobban megrázza a nézőt, mint bármelyik másik sorozat akármelyik brutális gyilkossága, amely túlzó volta miatt pont a fiktív területen marad. A Law & Order egyszerű és nagyszerű, tudom, ez orbitális nagy közhely, de teljesen igaz erre a sorozatra. Apró gesztusok, háttérzene nélküli, kitartott jelenetek. A szereplők arcát, reakcióit közelről, vágás nélkül látjuk - és igen, ez hatásvadász, de annyira közel enged minket nézőket az áldozathoz, hogy azonnal együtt tudunk velük érezni. A sorozat pedig hagy időt arra, hogy belehelyezkedjünk az esetekbe, nem siet, nem kapkod.
A szexuális bűncselekmények mellett kaptunk igazán brutális, és kegyetlen témákat is. A Greg Yates-es epizódok meghatározták az évad elejét, és igazi macska-egér párharc volt, roppant izgalmasan tálalva, a fináléra pedig a Chicago P.D. epizódjában került sor, és mit ne mondjak, elég rendesen ütött. Szóba került ezen felül még a rendőri erőszak és előítélet, az, hogy egy fegyvertelen emberbe beleeresztették hárman is közel a teljes tárukat, de kaptunk emberrablást, és az egyik állandó szereplő életébe kerülő, elfajuló családi drámát is. Nagyon széles palettán mozgott ebben az évadban az Esküdt ellenségek témaválasztása, és ami a legfrusztrálóbb volt az egészben, hogy az írók olyan jó ügyeket találtak ki, hogy minden epizód történetét elnéztem volna két-három részre nyújtva, erre sok esetben pont a tetőpontnál jött a végefőcím. Mintha direkt játszottak volna a nézők idegeivel.
Ami viszont nagyon tetszett ezeken felül, és amire nem is számítottam a sorozattól, hogy a jogi részek ennyire erősek és izgalmasak lesznek. Ismét bebizonyosodott, hogy mennyire fel tudom húzni magam, amikor az ártatlan, vagyis mi nézők számára az ártatlan, esendő skatulyába pakolt karaktert az ellenfél ügyvédje megalázza, kiforgatja a szavait és úgy játszik a kérdésekkel, a bizonyítékokkal, hogy felmenti a bűnöst. Nem egy epizód ért véget így, happy end nélkül, és ez még inkább ráerősített a sorozat valódiságára, arra, hogy az életben sem minden gonosz, rossz nyeri el méltó büntetését.
A Law & Order: SVU-t azoknak ajánlom, akik igazi, emberi érzelmeket, puritán, maníroktól, klisés gesztusoktól és mondatoktól mentes drámát szeretnének látni, amiben terítékre kerülnek a legkülönfélébb helyzetek, megaláztatások, szexuális bűnesetek, és ahol beláthatunk olyan zárt világokba (egyház, valóságshow készítői, divattervező és fotós stáb, börtön), ahol a kívülről érkezőket a lehető minden lépésnél akadályozzák és fenyegetik, a bent levők pedig összezárnak. Aki szereti és nézi a Chicago-sorozatokat, az adjon az Esküdt ellenségek egyetlen, talpon maradt szériájának is egy esélyt, vagy még egyet, ha már kaszálta, ugyanis a tizenhetedik évad számomra az utóbbi idők egyik legjobb daraélményét okozta.
