A horror és thriller regények talán legnagyobb mesterének munkásságával a középiskola alatt ismerkedtem meg, és őszinte leszek, nem tudom megmondani az okát, miért vettem meg a legelső Stephen King-könyvet. A motiváció forrására már nem, arra viszont nagyon is élénken emlékszem, hogy sokat vaciláltam a könyvesboltban, mire eldöntöttem, hogy a Ragyogással kezdek - és akkor még nem tudtam, milyen sebes élményvonatra szállok fel ezzel a kötettel. Az egyik, ha nem a legjobb King-regénynek tartott Ragyogás ugyanis beszippantott és egy olyan világ kapuit nyitotta meg előttem, amelyet addig talán senki még megdöngetni sem tudott.
Az idő közben kvázi folytatást is kapó regény után több másik King-történetet is beszereztem, és volt amibe beletört a bicskám - ilyen az Az - de volt olyan is, amelyet a hossza ellenére számomra is meglepő gyorsasággal "fogyasztottam el". Az írott változatok mellett pedig elkezdtem felfedezni a különféle adaptációkat, filmeket és sorozatokat egyaránt, és nagyon is meglepő volt, hogy amilyen jók olvasva Stephen King munkái, valahogy a mozivásznon és a tévéképernyőn nem igazán sikerül maradéktalanul visszaadni a rá jellemző stílust, szereplőket és hangulatot. Nem mondom, hogy nincsenek jó King-filmek, mert elég csak a Halálsoronra, A ködre vagy a könyvhöz képest picit csalódást okozó, de önálló filmként valóban magával ragadó Ragyogásra gondolni, de sokkal több szerintem a közepes mint a jó produkció, és ez bizony félrebillenti a mérleg nyelvét.
Az olyan alkotások mint a Hulu által megrendelt 11.22.63 viszont elég nagyot ránthatnak a King-adaptációk megítélésének egyensúlyán, mert az első részek alapján ez nem hogy a sorozatok körében hozott sok mindent elsöprő minőséget, de bizony ilyen látványilágot, ilyen színészi játékot és ilyen okos történetvezetést még filmektől sem gyakran látunk. A FOX április 12-én este reklám nélkül, egyben adta le az első két epizódot és ezzel csak még inkább rájátszottak a filmszerű élményre, és lássuk be, nem volt nehéz dolguk ezt elérni, mert a 11.22.63 felépítésében szinte semmi sem emlékeztetett engem bármiféle televíziós produktumra.
Nem voltak üresjáratok, felesleges, játékidő húzására szánt fecsegések, aktusok. Minden percben, minden jelenetben történt valami, ami odaszögezett a képernyő elé, ha pedig egy pillanatra mégis elengedték a készítők a nézők kezét, akkor pedig bele tudtunk veszni a korszakot pazar módon megfogó látványba, a '60-as évek jellegzetes Amerikájába. Manapság a sorozatok egyre inkább kezdenek kilépni abból a skatulyából, hogy csak szórakoztató tartalomként tekintsünk rájuk, és azt veszem észre, hogy rendre készülnek az olyan szériák, amelyek vizualitásukat tekintve már-már történet nélkül is képesek lenyűgözni.
Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a 11.22.63-nak, vagy úgy általában a szépen fényképezett sorozatoknak ne lenne története, érdemi mondanivalója, de annyira jó ezeket nézni és annyira gusztusosak, hogy nem lehet rájuk csak sorozatként tekinteni, hiszen ezek már képzőművészeti alkotások, ilyen fényképezéssel, díszlettel meg aztán pláne.
A 11.22.63 az időutazás miatt eleinte nem igazán tudott megfogni, kerültem is az érdekes alapötlet ellenére a könyvet, mert nem vagyok oda a scifiért, de azt hiszem, régen okozott már számomra bármilyen tévés saját gyártás ekkora pozitív csalódást. Maga az időutazás csak egy kis szelete, ráadásul nem is túl misztikus, hanem sokkal inkább természetes eleme a történetnek. 1960-ba jutunk, ha belépünk a sorozatban szereplő étkezde szekrényébe? Hmm... és tényleg! A főszereplő nem akad ki, nem kezd el kliséket dobálni, nem hüledezik elnyújtva, teátrális mozdulatokkal megtoldva, hanem úgy viselkedik, mintha mi sem lenne egyértelműbb, mint hogy lehetséges az időutazás.
Nem csak a sorozat története, hanem a főszereplőt alakító James Franco is meglepetés, mert tőle aztán nagyon nem számítottam ennyire jó alakításra, és főleg arra nem, hogy hiteles lesz. Ehhez persze kellett picit (vagy nem is olyan kicsit) a szinkronhangja, Schmied Zoltán, akinél csak elsőre nem tudtam elvonatkoztatni a Melissa és Joey-beli szerepétől, de amint beindultak az események, már nem is jutott eszembe, hogy bárhol máshol is hallottam volna korábban a hangját. A szinkront azonban nem csak miatta, hanem Reviczky Gábor miatt is dicséret illeti, mert bár filmekben gyakran hallani, sorozatokban én viszonylag ritkán találkozom az orgánumával, és a kvalitásairól azt hiszem, nem kell sokat mondanom.
A 11.22.63 a remek helyszínek, az engem lenyügőző fényképezés és rendezés, az apró poénok, szellemes mondatok és a nagyon is valóságos helyszínek és szituációk mellett hozza és tudja a Stephen King-re jellemző stílusvilágot. A dupla első rész engem magával ragadott, és bár nem mondanám rá azt, hogy tipikusan Kinges, azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem lehetetlen megfilmesíteni az író munkáit, és bár nem tudom, mennyire tértek el a regénytől, ha ezt a színvonalat tartja a sorozat, akkor nagyon jó kis kaland elé nézünk.
