Sinkovits-Vitay András: "...mindig magát a színészt nézem..."

2016. február 14. - Jasinka Ádám

 A sok évadot megélt, és nagy népszerűségnek örvendő sorozatok nem csak azoknak a színészeknek hoznak akár élethosszig tartó ismertséget, akiket láthatunk a tévéképernyőn, hanem sokszor azoknak is, akiket "csak" hallhatunk. A Jóbarátok az egyik olyan legendás vígjátéksorozat, amely a világ számos pontján, köztük Magyarországon is, a mai napig egyedülálló rajongótáborral és töretlen népszerűséggel bír. Ebben nagy szerepe van a sorozat hangulatának, a jó és humoros történeteknek, a színészi alakításoknak, és azoknak az egytől egyig kedvelhető karaktereknek, akiket nem csak az őket játszó, hanem az őket szinkronizáló színészek is tettek közel halhatatlanná.

 Nem sok sorozat körül alakul ki Magyarországon akkora kultusz mint a Jóbarátok körül és ebben a népszerűségben vaskos szerepe van a magyar szinkronnak, főként azoknak a színészeknek, akik a hangjukat kölcsönözték a Jóbarátok színészeinek. Rachel, Monica vagy éppen Chandler szinkronhangja annyira összeforrt az őket megformáló színészekkel, hogy manapság el sem tudjuk képzelni azt, hogy Jennifer Aniston ne Kökényessy Ági, Courteney Cox ne Kiss Erika, Matthew Perry pedig ne Sinkovits-Vitay András hangján szólaljon meg.

kep1.jpg

 Sinkovits-Vitay Andrással Matthew Perry 2012-es, sajnos csak egy évados sorozatának, a Csoportban marad magyar változatának forgatása után volt szerencsém beszélgetni többek között arról, hogy szinkronizálás közben mennyire lehet kiismerni egy színészt, a játékát, milyen apróságokra kell figyelni munka közben és kik azok, akik nagyon sokszor az ő hangján szólalnak meg magyarul. Szóba került a színház, egy készülő előadás és a színész életét régóta meghatározó harcművészet is. Köszönöm az interjút még egyszer a színész úrnak, a Masterfilm Digitalnak és a TV2-nek!

Matthew Perry-vel ez már legalább a negyedik sorozatod. Mennyire élvezed őt szinkronizálni?

 Egy bizonyos szinten már összeforrottunk, de azért még mindig nehéz eltalálni az eléggé hektikus játékát. Az teszi a vele való munkát különösen izgalmassá, hogy váratlanul cselekszik; egyszer csak megszólal, egyszer csak elhalkul, hirtelen tesz mozdulatokat. Van úgy, hogy többször is meg kell nézni egy-egy tekercset, mert másodpercre ki kell számolni, hogy mikor szólalok meg, ugyanis sokszor hirtelen vált hangulatot is.

 Meg kell őt minden egyes alkalommal szokni és tanulni, mert egy nagyon intellektuális színész, egy nagyon mély ember, nagyon sok fájdalommal és sérelemmel. Nem ismerem személyesen, de ahogyan a filmekből leveszem, valahogy bennem ez a kép alakult ki róla.

 De ez azért is érdekes, mert voltaképpen minden színésznél lehet látni, hogy rendben van-e az idegrendszere vagy sem. Lehet látni, hogy ki az, aki magára húzza a szerepet, és aki az, aki belebújik. A szinkron miatt én kénytelen vagyok belebújni Matthew Perry szerepébe, ő viszont magára húz mindent.

Ennyi év „közös” munka után sem lehet teljesen kiismerni?

 Nagyjából azért ki lehet. Ki lehet számítani, hogy amikor jönnek a hisztis pillanatai, akkor utána hirtelen le fog nyugodni és valami nagyon mély, nagyon emberi dolog fog megszólalni belőle, egy oktávval mélyebb hangon. Ezek persze dramaturgiai kérdések is, és mivel lehet beleszólása az adott filmbe vagy sorozatba, szerintem ezek emiatt is alakultak így.

Mibe tudsz ilyenkor kapaszkodni? Mi segít inkább, a hangja vagy az, amit a képen látsz?

 Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani, meg elég jó színész ő ahhoz, hogy ne legyen más a hangja, mint amit a képen látunk. Én egyébként nem is szeretek fejhallgatóval dolgozni, elég csak egy kis vezérhang a fülembe, hogy tudjam mikor szólal meg, de inkább mindig magát a színészt nézem, mert ő nekem sokkal többet jelent.

 Adott esetben kicsit át szoktam fogalmazni a szöveget, vagy annak ritmusát, ha olyan szavakat ír le a dramaturg, amiket tuti nem használna Matthew Perry és a magyar néző sem hallgatna igazán szívesen.

Ezzel kicsit finomítod és magad felé formálod a szöveget?

 Igen, de amiatt teszem, hogy jobban passzoljon Matthew Perry-hez. Most is volt pont egy ilyen. Azt írták, hogy „barinő a barinőnek”. Na, most ez annyira nem vicces, mert bárányra mondjuk, hogy bari, a barátnő az barátnő. Ne legyünk szerintem ennyire modernek, ne torzítsuk jobban a nyelvet, elég torz az már így is.

Matthew Perry mellett Hugh Jackman még az, akivel nagyon összefonódott a hangod.

 Igen, vele is, de ott van még Jean-Claude Van Damme és Sean Bean.

Náluk figyeled azt, ha nem téged hívnak egy-egy szerepre? Rosszul tud ez esni?

 Nem, mert egyrészt nem figyelem, másrészt nem nekem, hanem a nézőnek esik ez rosszul. Nem ritka, hogy a néző ha nem velem hallja őket, akkor fogja és kikapcsolja a filmet és ez most nem az én érdemem. Egyszer valaki rám osztott egy szerepet és ilyen szempontból beváltam Matthew Perry-hez és Hugh Jackmanhez is. Nem szeretnék a fejem fölé glóriát gyártani, velem szokta meg a néző, ennyi.

Azt esetleg meg tudod mondani, hogy hány éve szinkronizálsz?

 Óóó, szerintem megvan vagy 30 is.

A főiskolán kezdted vagy korábban?

 A főiskolán. Zákányi Balázsnál kezdtem egy három részes film főszereplőjeként. Nagyon boldog voltam tőle.

Magával is ragadott az egész?

 Persze, egy középkori, szerelmes történet, egy nagyon helyes film volt. Utána már jöttek a komolyabbak is, nagyon jó filmek és nem akarok itt nosztalgiázni, mert biztos, hogy most is vannak nagyon jó filmek, de régen még tényleg szép számmal készültek kiemelkedő alkotások.

kep2.jpg

Van olyan, amire büszke vagy, és amire azt mondod, hogy jó volt megcsinálni?

 A Száguldó erőd az egyik. Abban a figurám (Travis Bane – Eric Bogosian – a szerk.) teljesen negatív volt; egy őrült atomtudós, aki eltérített egy vonatot és fel szeretett volna robbantani valamit. Ez szerintem szinkronban baromi jó lett. A másik pedig A fej, amit Báthory Orsi rendezett és egy önmagában beszélő elgurult fejről szól, a történet pedig teljesen abszurd. Ehhez is jól sikerült a szinkron.

 Ezeket szinkronilag és szakmailag is nagyra értékelem és nagyon szeretem még akkor is, ha nem annyira ismertek vagy népszerűek. Persze ezeken kívül is van még pár kedvencem.

Ki tudtad magad élni a színpadon és a filmezésben egyaránt?

 Több mint 250 bemutató és tizenötezer előadás van a hátam mögött. Rengetegszer játszottam együtt édesapámmal, volt közös estünk is, úgyhogy a színpadon én kiéltem magam mindenféle szinten. Azt sajnálom egy kicsit, hogy manapság nincs annyi idő és annyi fogékonyság, érzékenység a dolgokra, mint régen.

Színházban vagy filmben?

 Is-is, sőt, televíziózásban is. Nagyon jókat dolgoztam például Havannában, Mallorcan, vagy Bécsben, a Theater an der Wien-ben. De ott volt pénz és igény is. Most egy kicsit igénytelennek érzem a világot, de lehet, hogy ez az én rossz felfogásom.

Nem találtam az interneten, hogy van-e mostanában előadásod.

 Lesz hamarosan egy, most készítjük, és azzal járunk majd fellépni. Isten kardja – A fény üzenete a címe, és voltaképpen egy Attila király életéről szóló est lesz. Ezzel az előadással szeretnénk egy kicsit saját magunk és a színház ősi gyökereihez is visszatérni. A partnerem a darabban Incze Józsi lesz, aki pedig egy nagyon jó színész, és nagyon jó színész sajnos már kevés van, mert elhunytak. Azok, akikkel régebben együtt dolgoztam mint Selmeczi Roli, Bubik Pista vagy Szakácsi Sanyi sajnos már nincsenek.

Úgy érzem a hangodból, hogy ez elkeserít téged, legalábbis rányomja a bélyegét a hangulatodra.

 El, persze. Ráadásul éppen tegnap volt tizenöt éve, hogy elment édesapám és ez nem egy vidám dolog. Egy bizonyos szempontból elkeserít, de ettől nem leszek keserű, csak elszomorít, inkább így mondanám. Lehetne azért jó színházat és jó filmet is csinálni, nem igényelne nagy erőbefektetést, csak oda kellene figyelni.

 Van egy ősi japán mondás, miszerint ne azt csináld, amit szeretsz, hanem azt szeresd, amit csinálsz. Minekután a szabadidőmet harcművészetekkel töltöm, én aztán rendesen megtanultam, hogy ha meg kell csinálni ezer kentot, akkor nagyon kell szeretned azt az ezer kentot, mert könnyen kétezer lesz belőle. Abba lehet hagyni ötszáznál, csak akkor kezdheted elölről.

Ez határozza meg akkor az életed?

 Igen, az rögtön meghatározza az ember hozzáállását a dolgokhoz, hogy mekkora lelkesedéssel lát neki a kentoknak. Aki harcművész az tudja, hogy ez egy életforma. Belső tartást, alázatot, lelki erőt és rengeteg mindent ad. A harcművészet számomra alap.

Mióta része az életednek?

 Elég régóta (nevet), harmincöt éve. Most már csak olyan old boy-osan nyomon, háromszor három óra hetente, régen viszont heti hétszer hat óra volt.

Az nem semmi.

 Tulajdonképpen a harcművészet ébreszt rá, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb. Különösen itt derülnek ki ezek a részletek, nagyon, végtelenül tisztán. A legtöbben úgy kezdenek el verekedni, hogy kapkodnak ide-oda, nálunk pedig finom mozdulatokkal dolgozol, jobbról elvezeted és máris a torkán van a kezed és csak a te jóindulatodon múlik, hogy elrepül-e. Persze ha arról van szó, hogy valaki fegyverrel jön, akkor egy pillanat alatt le lehet teríteni a földre, már a hátán is vagy és a te kezedben van a kés vagy a pisztoly. De nincs ebben semmi erőszakosság, a harcművészet nem arról szól, hogy hogyan kell kicsinálni a másikat, hanem hogy értsél valamihez, hogy azt a valamit nagyon tudjad.

Meg is ismered vele magad és tisztán is tartja az elméd.

 Hajaj, nagyon is megismered saját magad. Néha lejönnek a dodzsóba színészek is – és ez szép dolog, dicsérem is őket ezért – csak sokan azt gondolják, hogy ez egy olyan hely, ahol szabadon ki lehet járkálni pipilni, levegőzni, enni és inni. Azt hiszik, hogy üdülni jöttek, miközben ez nem így működik.

 Ha bejössz a dodzsóba, akkor ott mindent csinálhatsz, de nem mehetsz ki engedély nélkül. Majd ha kértél és kaptál, akkor kimehetsz és utána, amikor visszajöttél le kell térdelned a sarokba, és ha engedélyezték, akkor visszajöhetsz az edzésre. Ez nem összevissza lődörgés. Ez belső fegyelemre is nevel, ami pedig nagyon hasznos tud lenni például olyankor, amikor köhögőrohamot kapsz és valamilyen módon vissza kell azt fojtanod. Nem mindig sikerül persze, de azért általában be szokott jönni. A harcművészet egy nagyon jó dolog.

 Emiatt is szeretném majd azt megcsinálni az előadásban, hogy a szünet alatt legyen Józsival köztünk egy nagy szamurájkardvívás a színpadon. Ha ki akar menni a néző, akkor kimehet, de ha maradni szeretne, akkor maradhat.

A képek forrása: magyarszinkron.hu Facebook oldala, zaol.hu

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása