A Csak színház és más semmi zsinórban a nyolcadik új, magyar sorozat és szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, miszerint egy ilyen hangulatos és könnyed szórakozásra már igencsak szüksége volt a hazai sorozatok kedvelőinek. A szitkomokat és az üdítően jó Egynyári kalandot persze nem felejtettem el, de ez - talán a szereplői miatt is - egy másabb, egy felnőtt sorozat, amiben érdekes módon, néha nagyon is gyerekesen viselkednek a karakterek.
Aki kellemes, vasárnap esti kikapcsolódásra vágyik, az szerintem nyugodtan válassza ezt a sorozatot a Duna TV-n, mert a komolyabb, drámai pillanatok mellett valahogy mégis árad belőle a jókedv, a vidámság és sokszor már-már olyan humoros mint egy vígjátéksorozat. A Csak színház és más semmi azonban nem csak az írók által megírt történet és kitalált frappáns poénok, hanem a remek színészi alakítások miatt is jó ennyire. Annak ellenére, hogy a fő helyszín egy színház, mégsem játsszák túl a színészek a szerepüket és a tudásuk és tapasztalatuk át is jön a képernyőn. A premier előtti vetítés után volt lehetőségem (és szerencsém) interjút készíteni az egyik legtehetségesebb és legszebb hangú színésznővel, Szávai Viktóriával.
A színésznő már hosszú ideje a Radnóti Miklós Színház tagja és habár a színpad az elsődleges terepe, nem idegen számára a forgatás sem, mivel több nagyjátékfilmen, valamint a Tűzvonalban és a Presszó című sorozatokon is dolgozott már. A színház és a filmezés mellett pedig szinkronizál is; a hangját többek között a Banshee, az Éghasadás, A törvény nevében, az Amerikai Horror Story és az Azanyját! című sorozatokban is hallhatjuk.
Milyen érzés volt egy olyan sorozatot forgatni, ahol a színészek színészeket, színházban dolgozó embereket alakítanak?
Az első pillanatban volt bennünk némi távolságtartás amiatt, hogy végül is ez a mi szakmai közegünk és az ember ilyenkor sokkal kritikusabb, de megpróbáltunk ezen fölülemelkedni. Akik nézni fogják majd a sorozatot, azok nem feltétlenül színházban dolgozó emberek, tehát nekik ez az egész világ nagyon izgalmas és újszerű lesz. A színházban történni szoktak meredek dolgok és itt tényleg minden össze van szedve, ami meredek. Azért ennyi botrány vagy furmánykodás nem jellemző egy hat hetes próbafolyamatra, de mondjuk hat év alatt össze tud gyűlni ennyi (nevet). Ez ennek az esszenciája.
Valóságalapja ezek szerint van mindannak, ami történik a sorozatban.
Abszolút, a színházban szoktak néha csúnya dolgok történni (nevet) és ez egy olyan műfaj, ahol állandó a rivalizálás, hiszen folyamatosan verekedni kell a helyekért, a presztízsért. Van, aki ezt elegánsan csinálja és van olyan is, aki kevésbé. Hallottam már én is ezer olyan sztorit, amiről azt gondoltam, hogy csak ettől mentsen meg az ég, de az ilyesmik szerintem minden szakmában megesnek. A sorozat egy kicsit felnagyítja a dolgokat, de abszolút hiteles lesz.
Mennyire érzed magadhoz közel ezt a szerepet, Lajtai Petrát, a színház dramaturgját?
Nagyon megszerettem és hál’ Istennek mély egyetértésben dolgoztunk mind a két rendezővel, Nagypál Orsival és Miklauzic Bencével. Ők is azt gondolták, hogy el lehet vinni ezt a figurát egy kicsit végletesebb irányba, ugyanis Petra néha tényleg úgy viselkedik mint egy 16 éves kamaszlány, aki először találja szembe magát egy olyan fiúval, aki udvarol neki. Az unalmas családi élet után egyszer csak ott áll talajvesztetten és nem tudja, mit csináljon azzal, hogy valakinek ő tetszik.
Tudtál meríteni a való életből ehhez a figurához?
Emlékszem rá, hogyan viselkedtem 16 éves koromban (nevet), de a viccet félretéve, tényleg magamból építettem fel a karaktert, mert azok a színházi dramaturgok, akikkel én eddig dolgoztam, azok homlokegyenest más személyiségek, mint Petra. Ők általában kicsit tyúkanyó típusúak, mindenről tudnak és minden helyzetben megpróbálnak háttérországot képezni a hisztis, tébolyodott színészek között. Petra valahol ettől az egész színházi világtól egy kicsit független, egy UFÓ ebben a közegben és Alinda (Schell Judit – a szerk.), az ő legjobb barátnője, a színház primadonnája az összekötő kapocs.
Játékfilmeket és sorozatokat is forgattál már. Miben volt ez a mostani munka esetleg más, mint a Tűzvonalban vagy a Presszó?
Annyiban, hogy ezt úgy csináltuk, mint egy nagyjátékfilmet. Feszített volt ugyan a tempó, mondjuk pont emiatt nem különbözött a korábbi sorozatoktól, viszont az igényessége miatt én úgy éltem meg, mintha játékfilmet forgattunk volna. Az egész stáb, a sminktől a kellékeseken keresztül mindenki iszonyatosan pontos és precíz volt, fegyelmezett munka zajlott és annak ellenére, hogy taposni kellett és versenyeztünk az idővel, mégsem éreztem azt, hogy hajtva lettem volna. Minden jelenetre, minden pillanatra jutott idő, hogy szépen, tisztességesen kidolgozhassuk.
Meghozta a kedved esetleg további forgatásokhoz? Keresni fogod a lehetőségeket?
Magyarországon ez nem úgy működik, hogy a színész elkezd keresni (nevet), hanem a színészt keresik. Nagyon szeretek forgatni és nem is teszek különbséget színházi vagy filmes munka között, mert mind a kettő másért fantasztikus. Szeretem csinálni mindkettőt és nyilván nagyon jó lenne, ha hamarosan újra forgathatnék.
Esetleg egy második évad a Csak színház és más semmiből?
Reménykedünk, de még nincsenek hivatalos információk, viszont én nagyon bízom benne, hogy lesz folytatás.
Nemrég volt egy Weöres Sándor ested a Radnótiban, van-e esetleg a közeljövőben valami nagy volumenű előadásod vagy terved?
Épp most mutattuk be a Glembay ház című színdarabot, előtte pedig a Lear királyt csináltuk Alföldi Róbert rendezésében, amivel párhuzamosan még forgattuk a sorozatot. Szóval kemény hónapok vannak mögöttem, azt hiszem, most egy kicsit pihenni fogok.
A színházi szerepek és a filmezés mellett még szinkronizálsz is. Nemrég az Azanyját!-ban hallhattunk, de te voltál például a Minyonok gonosz főszereplőnőjének is a hangja. Mennyire szeretsz szinkronizálni?
Ha jó filmet és jó színésznőt kell szinkronizálni, akkor nagyon szeretem. Izgalmas feladat, hogy az ember hozzáad valamit a karakterhez. Ha viszont gagyit kell csinálni, akkor az olyan kicsit, mint a favágás, különösebben nem tölt el örömmel.
Mikor kezdtél szinkronizálni?
Főiskolás koromban. Rehorovszky Béla hívott először, az akkor még létező Pannónia Filmstúdióba, a Hűvösvölgyi útra. Ott szinkronizáltam először, még az ősidőkben.
Hogy érzed, neked mi a tereped? A színház, amit esetleg nem is szeretnél elhagyni, vagy mindenhol otthonosan mozogsz, színpadon, a szinkronban és a forgatásokon egyaránt?
Jót kérdeztél. Nyilván a színpad az, ami zsigeri dolog, hiszen színésznőnek is készültem, a színpad volt a cél és a színház az otthonom. Azt azért nem mondanám, hogy soha sem hagynám el, mert nem tudni, mit hozhat az élet, de mindenesetre nagyon fontos bázis az életemben a Radnóti Színház, ahol már jó hosszú ideje tag vagyok. Számomra nagyon fontos az állandóság és szeretem azt, hogy az a színpad egy kicsit már az enyém is.
Mennyire volt nehéz megszokni, hogy teljesen máshogy kell a kamera előtt dolgozni, gesztikulálni, mint a színpadon?
Nem tudom, ez nekem természetes váltás. Én mondjuk szeretem azt gondolni magamról, hogy nem használok a színpadon teátrális, hamis gesztusokat. Próbálok mindig nagyon intim módon játszani és a Radnóti tere erre alkalmas is, mert egy viszonylag kicsi színház. Nem érzékeltem, hogy a kamera előtt máshogy kellene viselkednem, mint ahogy egyébként létezem a színpadon. Nem tudnék nagy különbséget tenni a kettő között, bár nyilván máshogy gondolnám ezt, ha mondjuk a Vígszínházban játszanék, hiszen az egy hatalmas tér, ami más hangerőt és gesztusrendszert kíván. Így, hogy egy viszonylag intim térben szoktam játszani, nem volt különösebben nagy differencia.
Másoktól is hallottam már, hogy a kamera sokkal intimebb, akkor emiatt is lehetett könnyebb számodra?
Igen, valóban intimebb, de szerintem ez inkább egy ösztön, egy érzék, hogy az ember tudja azt, hogy a kamera előtt mennyit kell csinálni. Lehet, hogy egy reakció, egy mosoly vagy egy fintor a színpadon oké, de a kamera előtt rengeteg. Egyszerűen levágja a vászon. Érezni kell, hogy mennyit szabad csinálni.
A képek forrása: Megafilm / Bara Szilvi, Kocsis Bence, Penziás Nikolett
