Az élőhalottakról szóló képregények, tévés és mozis produkciók az utóbbi időben elég felkapottak lettek és látva a legismertebb és talán legjobb ebben a témában készült sorozat, a The Walking Dead népszerűségét, nem lepődünk meg szerintem azon, hogy a kisebb-nagyobb stúdiók rendre készítik a hasonló, picit átdolgozott verziókat. Az egyik legújabb példa ez utóbbira a VIASAT6-on nemrég debütált Z, mint zombi című sorozat, amelynek magyar változatát Faragó József rendezi. A VIASAT és az SDI Media Hungary jóvoltából beleshettem a kulisszák mögé és interjút készíthettem a sorozat főbb szereplőinek szinkronhangjaival is. Először a Németh Krisztával készült beszélgetést olvashatjátok.
A színésznő habár már nem játszik színházban, a mikrofon mögött ugyanúgy meg tudja mutatni tehetségét. Hangját olyan sorozatokban hallhatjuk mostanában mint A férjem védelmében, a Vásott szülők, a Feketelista vagy a Zsaruvér, régebben pedig többek között a Lostban és A Narancsvidékben is szinkronizált. Ezek mellett természetesen filmek szereplőinek is kölcsönzi a hangját, valamint számos ismeretterjesztő alkotásnak ő a narrátora.
Nagyon szeret fotózni, legutóbbi munkái Óbudán vannak kiállítva, de mostanában például kollégáit is lencsevégre kapja. Az interjúhoz kaptam a színésznőtől pár képet, melyek közül a másodikat Szép Vivien fotózta. Ezeket újból meg szeretném köszönni!
Mennyire ismered ezt a sorozatot?
Egy kicsit utánanéztem, főként azért is, mert az a meglepő fordulat állt be az életemben, hogy zombifilm-rajongó lettem. Nemrég kezdtük el nézni a The Walking Deadet és nagyon megszerettem.
Nem egy kategória azért ez a kettő.
Nem, tisztában vagyok vele és látom is munka közben, hogy ez egy leegyszerűsített változat. A karakterek kevésbé színesek és mélyek, mint mondjuk a The Walking Deadben. Amikor elkezdtük forgatni a Z, mint zombit, akkor utána olvasgattam, de túl sokat nem tudok róla. A sztori megvan, miszerint az egyik szereplőt, Murphyt el kell vinniük Kaliforniába.
A stílusa kicsit olyan, mintha direkt vígjátékszerű lenne.
Igen, néha nem lehet eldönteni, hogy ez most paródia-e vagy komoly.
Zombis témában mindent fogyasztasz vagy csak azt az egyet?
Nem szerettem ezt a témát addig, amíg a férjem azt nem mondta, hogy most akkor ezt fogjuk nézni. Erre azt válaszoltam neki, hogy kizárt (nevet). Aztán elkezdtük nézni és két rész után azt kérdeztem, mikor jön a következő. Ahhoz, hogy megtetszett valószínűleg az is kellett, hogy hihető legyen számomra a tálalás, a háttérsztori. A Z, mint zombinál pont abban az epizódban, amit ma vettünk fel, hoztak be egy olyan szálat, ami hihetőbbé teszi a történetet. El tudom képzelni, hogy van valami ilyesmi vírus.
Milyen műfajú sorozatokat vagy filmeket nézel ezen kívül?
A Dextert szerettem például nagyon. Az volt az első olyan sorozat, amire nagyon rá tudtam kattanni. Ott ültünk a tévé előtt és vártuk a következő epizódot. Aztán néztem a Kés/alatt című sorozatot, abban szinkronizáltam is és azt is nagyon szerettem. Az utolsó évadokat viszont már nem kísértem figyelemmel, azt hiszem, hogy az első hármat vagy négyet néztem csak végig, de azok nagyon jók voltak.
Alapvetően elég sokfélét fogyasztok, már csak azért is, mert a fotózás miatt sokszor a képi világ is érdekel. Van, amikor például nem is annyira a sztori a vonzó, azon túl nyilván, hogy színészileg a karakterformálás is érdekes.
A férjem védelmébennel mi a helyzet?
Nem nézem. Pontosabban, ez egy nagyon érdekes dolog. Éppen tegnap forgattuk és mikor a szünetben ültem, azt vettem észre, hogy belekerültem a sorozatba. Amikor ezt szinkronizálom, akkor a figurában gondolkodom és nem azon jár az eszem a tekercsek között, hogy mit fogok vásárolni a vacsorához, hanem hogy ezt most miért csinálta, vagy hogy mi lehet a mozgatórugója.
Amikor lehet, akkor a dramaturgiát követve vesszük fel az egyes tekercseket, ha meg tudjuk ezt oldani és nem kell nagyon ugrálni amiatt, hogy várunk a kollégákra, akkor jobban képben vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi történik a részen belül.
Nem vesz ki sokat belőled az, hogy ennyire beleéled magad egy szerepbe?
Nem tudom, érdekes ez a beleélés. Azt látom, hogy ha valami nagyon jól van megcsinálva, hogy ha erős a színészi játék, akkor igazából ez olyan, mintha csak kinyitnék egy csapot. Olyan, mintha egy csatorna lennék, akin ez az egész átfolyik. Nem érzem azt, hogy különösebben tennem kellene ezért valamit, azon túl, hogy megvannak a szinkronizálásnak a technikai alapjai, amiket a színészképzés során elsajátítottunk.
Az is nagyon érdekes, hogy azt veszem észre, ahogy idősebb leszek, egyre mélyebbek lesznek az érzéseim és nem pusztán technikából oldom meg az olyan szituációkat, amikor sírni vagy nevetni kell a mikrofon mögött. Az egész olyan, nem is tudom, mintha tényleg velem történne. Ugyanolyan, mint színpadon játszani.
De ez le is tudja szívni az embert, főleg ha hosszabb a munkanap.
Ha hazaviszem, akkor igen. Tegnap beszéltem pont a férjemmel arról, hogy miket csináltam aznap. Délelőtt A férjem védelmébent, utána egy nyolcvan perces hangalámondást a Hold és a Föld viszonyáról, majd egy trailert és mondtam neki, hogy ez azért rányomta a bélyegét a hangulatomra. Úgyhogy igen, le tud szívni, pedig azt gondolom, hogy le tudjuk tenni, de valamennyire meg rajtunk is marad, visszük tovább, visszük haza.
Közrejátszhat az is, hogy már a hatodik évadot csináljátok a sorozatból?
Biztos, hogy benne van ez is. Nagyon sokat számít, hogy tulajdonképpen szinte már előre lehet ismerni a karakter reakcióit, bár a főszereplő nagyon fontos jellemfejlődésen ment azért keresztül. Eddig az volt a tendencia, hogy mindig tartotta és nem engedte el magát. Lehetett szó bármilyen összeroppanásról, traumatikus pontról, látszólag mindig megőrizte a hidegvérét.
Ebben a hatodik évadban sokkal több leplezetlen érzelmi reakciója van, jobban elengedte magát. Nem Margulies, hanem maga a figura. A karakter valószínűleg úgy lett megírva, hogy sokkal inkább előtérbe kerüljön az emberi oldala. Nem annyira fegyelmezett most, így mondanám inkább.
A szinkron mellett van lehetőséged színházban játszani?
Én nem játszom már, nem is tudom, mióta. Az az igazság, hogy amióta elkezdtem intenzívebben fotózni, ez ki is tölti az életemet. Amikor leszámoltam magamban a színházzal, akkor azt gondoltam, hogy biztos nagyon rossz lesz, majd a falat fogom kaparni, mert annyira fog hiányozni (nevet). De az a helyzet, hogy a szinkronban úgy érzem, a rendezőim bíznak bennem, úgy instruálnak, illetve hagynak úgy játszani, kibontakozni, hogy nincs hiányérzetem.
A mikrofon mögött ugyanúgy megélem azokat a dolgokat, mint hogy ha a színpadon kellene megmutatnom magam. A közönséggel való interakció nekem azért nem annyira fontos, mert amikor színházban játszottam, mindig nagyon fura volt kiállni a tapsrendnél az előadás után. Akkor már nem vagy benne a darabban, de még nem is vagy igazán a saját, privát, civil életedben. Fura állapot, amikor megrekedsz egy ilyen átjáróban. Ez a része nagyon nem hiányzik.
A fotózás hogyan jött be az életedbe?
Az egyik legjobb barátom portré- és műtermi fotózással foglalkozik és annak idején ő adta a kezembe az első komolyabb gépet. Nagyon sokáig fotózgattam Prakticával, aztán vettem egy Nikont, mert mindenki azt mondta, hogy az mennyire jó, de nekem annyira nem jött be, el is adtam.
Megpróbáltam digitális géppel fotózni, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Aztán végre, húsz éves sóvárgás után tavaly megvettem a Rolleiflex-szet, amire tényleg nagyon vágytam már. Komolyabban a gép megvétele óta foglalkozom ezzel, de fotóztam már előtte is. Van egy baráti társaságunk, az UM Collective akikkel mobillal kezdtünk el képeket készíteni. És bár a név, az UM a „use mobile” rövidítésből ered, azóta szép lassan mindenki az analóg technika felé kezdett elmozdulni. Úgyhogy ez az UM meghatározás így tulajdonképpen ma már nem is helytálló.
Láttam, hogy szerveztetek múltkor egy kiállítást.
Igen, még most is tart. Óbudai anzikszok a címe, és úgy néz ki, hogy megy tovább Csillaghegyre. Jelezték ugyanis a könyvtárban, ahol most ki vannak téve a képek, hogy a Csillaghegyi Művelődési Központban szeretnék majd kiállítani az anyagot, én pedig mondtam, hogy nincs akadálya.
Tavaly februárban volt egy Andok Tamással közös kiállításom, amit Kondor Vilmos Budapest Noiros világa ihletett és ez annyira megtetszett a könyvtárnak, hogy megkérdezték, lenne-e kedvünk készíteni valamit Óbuda Napjára.
Érdekesen alakult ez az egész dolog amúgy, mert először csak képekről volt szó. Aztán kiposztoltam néhány, a képekkel kapcsolatos írásomat. Óbudán lakom most már tizenöt éve és tulajdonképpen tizenöt éve dokumentálom a környezetemet. A kiállítás kurátorával beszélgettünk erről és ő mondta, hogy nagyon jó és izgalmas lenne, ha nem csak a képek lennének, hanem a szövegekből is válogatnánk, ezzel egy kicsit komplexebb lehetne az anyag.
Azért lett Óbudai anzikszok a címe, mivel ezek ilyen kis képeslapszerű szösszenetek, naplóbejegyzések, rövid kis tárcák. Meglepett, hogy erre nagyon is vevők az emberek, tényleg leülnek és elolvassák az írásokat.
Albumot nem terveztetek ezekből?
Felmerült, hogy jó lenne belőle esetleg valamilyen könyvet csinálni, megpróbálunk majd vele pályázni. Az egyik barátom mondta, hogy ő vállalja ezzel kapcsolatban a kurátori teendőket és ad technikai segítséget is. Nem tudom, hogy erre van-e igény, mindenesetre izgalmas a történet és vannak még a fejemben ilyen anzikszok, kis szösszenetek, amik kikívánkoznak és amiket szeretnék lefényképezni. Műfaját tekintve persze nem is tudom, igazából mi ez. Valójában ez se nem irodalom, se nem fotográfia, hanem valahol a kettő együtt.
A szinkron és a fotózás ezek szerint teljesen kitölti a mindennapjaidat.
Tulajdonképpen igen, úgyhogy nem is tudom, mi történne, ha most hirtelen megkeresne valaki, hogy rendezne és játsszak benne. Biztos, boldogan vállalnám, de nagyon sokat számít az, ha az ember éveket kihagy.
A szinkronnal hogyan kerültél kapcsolatba?
Esztergomban játszottunk egy nyári darabot, a Dundo Maroje-t, amit Lengyel Feri rendezett, aki annak idején megcsinálta az Európai Reneszánsz Tisztelőinek társulatát is. Ezt a darabot látta aztán a Filmhatártól Ozorai Kati, aki az előadás után elkérte a telefonszámomat, hogy kipróbálnának szinkronban. Aztán mikor a Masterfilm keresett új hangokat és fölhívták a Katit, akkor ő megadta nekik a telefonszámomat és szépen lassan így kezdtem el máshol is szinkronizálni.
Mivel kezdtél? Volt egy konkrét szerep, amire téged szerettek volna, vagy tömegezéssel?
A legelső nagyobb lélegzetvételű szerepem, amire emlékszem az a Mila, a szupersztár című rajzfilmsorozatban volt. A másik, ami így megmaradt bennem az meg talán a legeslegelső szinkronos munkám, amikor valami zsiráfhölgyet kellett csinálnom (nevet). Nem emlékszem már, hogy miben, de a zsiráfhölgy megmaradt a fejemben.
Melyiket nehezebb megcsinálni, egy animációt vagy egy élőszereplős alkotást?
Nem érzek különbséget közöttük, nem érzem, hogy az egyiket nehezebb lenne megcsinálni, mint a másikat. Szélsőségesebb karakterek ugyan, de alapvetően egy animációs filmben is magából az emberből indulnak ki az érzelmek, tehát magamból hozom fel a dolgokat és nem gondolom, hogy másképpen kellene amiatt megközelítenem, hogy nem élőszereplős.
Az, hogy szélsőségesebb karaktert kell csinálnom, az egy csomószor szerintem egészen üdítő dolog. Most is szinkronizálok egy rajzfilmsorozatot, ami például gyönyörűen van megrajzolva. Kicsit szecessziós hangulata van és nekem Aubrey Breadsley-t idézi, habár ő fekete-fehér tusrajzokat csinált, ez meg egy nagyon színes rajzfilm. Igényesen van megcsinálva, a figurám pedig egy alapvetően gonosz nő, de persze nem szeretném ennyire leszűkíteni. Nem is azt mondanám rá, hogy gonosz, hanem hogy intrikus cselszövő.
Egyrészt nagyon jó a rajzfilm humora, másrészt a szereplőm is iszonyú szarkasztikus, ezer színnel. Nagyon szeretem csinálni, mert egy erős karakter és meg kell dolgozni vele. Nem használhatom hozzá a Németh Kriszta hangomat, bár azt hiszem, soha nem a Németh Kriszta hangomon szólalok meg a mikrofon előtt. Ugyanakkor nem érzem, hogy ennél a szerepnél különösebben el kellene túloznom bármit is, egyszerűen hozza magával a figura azt, hogy mit kell vele csinálnom.
Akkor nem görcsölsz rá.
Nem, alapvetően nem. De voltak azért életem során meglepő dolgok. Egyszer például öregembert kellett szinkronizálnom valami rajzfilmben (nevet), de megoldottam azt is. Aztán volt olyan szerep, ami nagyon igénybe vette a hangomat és kellett például már énekelnem is. Nem vagyok egy énekes színész, de egy jó zenei vezetővel látom azért azt, hogy ki lehet belőlem hozni dolgokat.
Úgy szeretek és tudok jól dolgozni, ha nincs feszültség, de szerintem ezzel nagyon sokan vagyunk így. Ha érezzük a rendezőnknek vagy a vezetőnknek a bizalmát, akkor sokkal könnyebb. Ilyen helyzetben olyan vagyok, mint a vaj, lehet instruálni, fogékony és nyitott vagyok, de ha valami miatt feszültség van, ha rontok, akkor türelmetlenné válok saját magammal szemben is. Hál’ Istennek ez nagyon ritkán fordul elő.
Hogyan szeretsz szinkronizálni, egyedül vagy ha párban, esetleg többen vagytok egy jelenetben?
Ez szerintem teljesen változó. A hangulatomtól is függ nyilván, de azt gondolom, alapvetően a jelenetek határozzák ezt meg, mivel vannak olyanok, amiket sokkal jobb felvenni párosan. Attól is függ persze, hogy ki van mellettem, mivel igenis fontos dolog itt is, annak ellenére, hogy ismerjük egymást nyolcszázötven éve, hogy hogyan működik a kémia. Ezt most nem férfi-nő értelemben mondom, hanem általánosságban, mert ez nőkkel kapcsolatban is igaz.
Vannak, akik húznak, akik visznek és egyszerűen tök jól lehet kooperálni, de vannak olyanok is, akikkel nem működik annyira. Nagyon nehéz meghatározni, hogy miért. Van, amikor egyedül jó dolgozni, de például minél többen állunk a mikrofonnál, annál nagyobb az esély arra, hogy valaki elrontja. Gördülékenyebb, ha mondjuk ketten-hárman csinálják.
A felelősség is nagyobb ilyenkor, hogy a másik idejét el tudod venni.
Mindenképp. A tömegezés például egy nagyon nehéz feladat volt. Az ember a figyelmét hosszú időn keresztül koncentráltan a munkára kell, hogy fordítsa, még akkor is, ha épp nem ő áll a mikrofon előtt. Oda kell figyelni, jelen kell lenni és ez tök nehéz akkor, amikor sok ember van a műteremben, fogy a levegő, a rendező pedig egyre csak mondja, hogy ez álljon oda, az álljon oda. A tömegeseknek szerintem marha nehéz dolguk van. Egyáltalán nem bánom, hogy én ezt már nem csinálom és azt gondolom, hogy le a kalappal azok előtt, akik tömegeznek.
Mennyi ideig csináltad? Hamar kikerültél belőle?
Hamar kikerültem. Azt gondolom, hogy a szerencse, a képesség, készség és a munkához való hozzáállás is biztosan számított. Persze nem tudom pontosan, minek volt köszönhető, mondjuk azt remélem, hogy a tehetségemnek (nevet). Mindenesetre megbíztak bennem annyira, hogy azt gondolják, alkalmas vagyok nagy szerepre is. Tulajdonképpen sem egy nagyobb szerep, sem a tömegezés nem könnyű feladat, mindkettőnek megvan a maga nehézsége. De azért ez a szakma nekem alapvetően nem a nehézségekről szól, én szeretem ezt csinálni.
Egy csomószor előfordul, hogy nehezen kelek föl reggel és nagyon álmos vagyok. Sokáig azt gondoltam, hogy engem a kávé mozgat, de rájöttem, hogy nem. Ha odaállítanak a mikrofonhoz, akkor a harmadik tekercsnél már tökéletesen észnél vagyok. Egyszerűen úgy hat rám, mint valami doppingszer. Ting - és fölébredek.
Nem lesz egysíkú, ha sokat csinálsz egy karaktert, egy színésznőt?
Nem tudom, hogy másnak van-e ilyen félelme, nekem azért van, de most már lassan kezdem összekanalazni az önbizalmamat. Régen nagyon sokszor tele voltam kérdőjelekkel azzal kapcsolatban, hogy ezt az egészet vajon csak én élvezem-e ennyire, vagy másoknak is ad-e valamit. Bízom abban, hogy talán van annyi szakmai rutinom, hogy nem kell ezen tornáznom. Azt gondolom, hogy ha az ember őszinte és magából is így dolgozik, akkor nem lehet egysíkú. Akkor kizárt, hogy egysíkú legyen.
A figura nem lehet unalmas egy idő után? Ki lehet ismerni annyira, hogy már ne hozzon újdonságot?
Voltak olyan szappanoperák, amiknél azt éreztem, úgy a hetvenedik rész környékén, hogy nem, nem és nem. Azt éreztem, hogy megfulladok. A legszörnyűbb az volt, amikor az egyik kollégám, aki nézte a sorozatot azt mondta, hogy egyszer csak érzete, megvolt neki az a pont, amikor eleresztettem a szereplőt. Ez nagyon rossz érzés volt és ez után össze is kaptam magam.
Ezt a nézők is érezhették vagy csak az vehette észre, aki jártas ebben?
Nem tudom, ezt nehéz megítélni. A férjemmel szoktunk erről beszélgetni és ő mindig azt mondja, hogy higgyem el, a néző ezt nem veszi észre. Én meg azt gondolom, hogy észreveszi és hogy ez igenis nagy felelősség és ezt nem engedhetem meg magamnak. Amikor ez történt, akkor szóltam is, hogy ne haragudjanak, de ne hívjanak szappanoperába, legfeljebb csak epizódszerepekre, azokat szívesen megcsinálom, de száz-egynéhány rész egyszerűen nem megy.
Elmondtam, hogy nekem rossz az, hogy tudom, mi az, amit el lehet tőlem várni, mi az, amit ki tudok hozni magamból, de amikor azt látom, hogy a szereplő nyolcvanötödszörre is csak sír és már megint ugyanazokat a mondatokat hajtogatja, akkor ennek egyszerűen a töredék részét sem tudom teljesíteni, mert csak az van bennem, hogy mikor lesz már vége.
Most se vállalsz telenovellákat?
De, most már csinálom. Nem tudom, mi történt velem, talán felnőttem (nevet). A Mikroszinkronban csinálunk most egy telenovellát, amiben nagyon jó figurám van és hadd tegyem hozzá, hogy döbbenetesen sokat számít az, hogy jó szöveggel dolgozunk. Nagyon jók a fordítók.
Forgács Gáborral beszélgettük pont ezt, hogy ha jó a szöveg, akkor az egyszerűen szárnyakat ad az embernek, mert nem arra kell figyelnie, hogy ez most hosszú, rövid, vagy hogyan módosítson a szövegen. Ilyenkor játéklehetőséget kapsz és hozzá tudsz tenni színészileg olyan dolgokat, amivel azt gondolom, hogy értékesebbé lehet tenni a figurát, talán magát a sorozatot is.
Gyakori, hogy bele kell nyúlnotok a szövegbe?
Sajnos pont a szappanoperáknál érzem azt nagyon sokszor, hogy a fordítók részéről kevesebb energia, odafigyelés jut a szövegre, nyilván mert sürget a leadási határidő. Ilyenkor a rendezőnek, a színésznek különösen oda kell figyelnie. Annál, amit most csinálunk csomószor gesztusra van írva a szöveg. Ez tényleg sokat számít, nagyon megkönnyíti a munkát.
Jó alap kell, amire lehet építkezni?
Igen, mert nem az vonja el a figyelmemet, hogy a szöveggel foglalkozom. Játszani csak önfeledten lehet, azt hiszem, ezt nem kell túlragozni. Ha bármi másra kell figyelnem, akkor az a játéktól vonja el az energiát.
