A krimiket nagyon kedvelem, legyen szó nyomozós vagy, thrilleres hangulattal átitatott bűnüldözéses, esetleg a klasszikus értelemben vett krimisorozatokról, vagy akár egy jó könyvről. Ponyva műfaj ide, vagy oda, egy jól felépített, a nézőt vagy az olvasót elgondolkodtató és gondolkodásra, ötletelésre késztető történet, karakteres főszereplő, atmoszféra és le is kenyereztek.
De a sok modern, számítógépes kütyüt használó, helyszínelős, nyomozós sorozatok azért nem képesek a tényleg klasszikus értelembe vett, kevés főbb szereplővel machináló, logikázgatós krimik nyomába érni. Ez nem az új sorozatok hibája, egyszerűen a nézők életvitele annyira felgyorsult, hogy kívánják az azonnali eredményt, az ügyek gyors lezárását a felesleges körítés nélkül. Persze más lapra tartozik, hogy kvázi az okostelefonok, tabletek, laptopok és a közösségi háló használata miatt a tévézés nem ugyanazt jelenti, mint régen, amikor, ha valaki leült a televízió elé, akkor ténylegesen nézte azt. Jó, ehetett, beszélgethetett közben, de az mégsem vonta el annyira a nézők figyelmét a cselekményről, mint az internet ilyen fokú használata. Nem hiába népszerű az Amerikai Egyesült Államokban a Twitter tag-ekkel való reklámozás, azaz egy premier után sajtóközleménybe adni, hogy az adott epizód alatt x ezer ember twittelt, írt a sorozatról. Ez pedig azt mutatja, hogy a legtöbb tévéző kezében nem a távirányító, hanem az okostelefon van. A sorozatok (persze tisztelet a kivételnek) történetei azért vannak úgymond leegyszerűsítve, hogy a közben chat-elő, internetező néző is értse, mit lát a képernyőn, ha netán elidőzik egy weboldalon.
A lényeg, hogy a klasszikus, üresjáratmentes krimiket igenis meg kell becsülni, legyen szó epizodikus (Sherlock, Poirot), vagy átívelő történetszálas (True Detective, The Killing, Broadchurch) sorozatról, ugyanis ezek általában nem annyira nézettek. Persze megint csak tisztelet a kivételnek, de lássuk be, egy NCIS-hez képest sehol sincs egyik sorozat se nézettségben.
A tévétársaságok viszont felfedezték azt, hogy az igényes műsorra bizony van affinitása a közönségnek és nem fog hajlobogva elrohanni a tévé elől, ha nem kap az adott epizód végén pontot a történet. De az se véletlen, hogy ezeket a sorozatok a kábelcsatornákon találjuk meg az Amerikai Egyesült Államokban. A nézői igény válogatja, amit mi sem mutat jobban, hogy az angoloknál országos adó gyártja a világklasszis krimiket. Nem azt mondom, hogy az amerikaiak butábbak, és hogy minden angol sorozat jobb, mint az amerikaiak, de egy-két példától eltekintve az amerikai tévés piac bizony nincs egy súlycsoportban az európai krimifelhozatallal.
A brit, az európai és talán a világirodalom legmeghatározóbb krimiírója Agatha Christie. Ezzel a mondattal magam is vitába szálltam, mikor Sherlock Holmes volt a kedvenc, de akkor még nem ismertem a kis, köpcös, belga detektívet és az írónő remekbeszabott stílusát. A regények megfilmesítése, jobban mondva tévéképernyőre adaptálása 1989-ben kezdődött változó epizódhosszúsággal, változó epizódszámú évadokkal. Az írónő művei közül pedig csak egy-két darabot hagytak ki a készítők pusztán azért, mert vannak olyan regények, novellák, amiknek hasonló a története. A Poirot sorozat azonban így is hetven epizódból áll, aminek utolsó etapját, a tizenharmadikat tavaly mutatta be az ITV, Magyarországon pedig idén, év elején a Story4 a legendás szinkronhangokkal; Balázs Péterrel és Szacsvay Lászlóval.
A sorozatot kétszer fedeztem fel magamnak, először a Sherlock Holmes-sorozat után, de akkor csak pár epizódot láttam, majd másodjára tavaly előtt, amikor a tizenkettedik szezon négy részét néztem meg. Nem mondom, elcsodálkoztam, egyrészt azon, hogy maga a sorozat még képernyőn van, másrészt azon, hogy az első szezonos hangulat, megkopott ugyan, de mégis ugyanolyan különleges, mint régen.
A tizenharmadik évad, mondhatni Poirot utolsó öt ügye nem okozott csalódást, s a készítők megadták a módját a legendás sorozat lezárásának. A magyar vetítési sorrend eltért az eredetitől, ezért ebben a sorrendben fogom véleményezni az adott epizódokat, persze csak a tovább mögött, mert spoileres lehet a kritika.
Gloriett a hullának
Az évadkezdő rész nagyon hangulatos és pörgős volt. Poirot, ahogyan az előző évadban is Hastings kapitány nélkül oldja meg a bűneseteket, de azért kap társat, hogy a klasszikus felállás meglegyen. A Gloriett a hullában című részben Ariadne Oliver, a krimiírónő volt a detektív társa és az egyik központi szereplő, ugyanis egy előkelő társaság partiján kellett megszerveznie a játékot, ami egy gyilkosság kinyomozása volt. Az ál gyilkosság helyén persze igazi is történt, és kapóra jött, hogy a legendás detektív pont a helyszínen van.
Az egész epizód kellemes hangulatú volt, érdekes és csavaros történetet, információmorzsákat kaptunk, humoros körítéssel.
A Nagy Négyes
A szezon azon része, ami a legkevésbé tetszett. Azt éreztem, hogy túl nagyot akart csinálni, de nem sikerült olyan hatásosra és lenyűgözőre a történet, mint szerette volna az írónő, vagy a forgatókönyvíró. Az epizód elején az összeesküvéses, rejtélyes vonal nem mondom, izgalmas volt és különleges, mondhatni idegen a Poirot-történetektől, de a rész végére, a történet lezárása már nem tetszett annyira, kicsit összecsapott volt és csalódást keltő. Akit érdekel a sorozat, az ne hagyja ki ezt a történetet, mert van annyira jó, hogy érdemes legyen megnézni, csak nem ilyen megoldást gondoltam a történethez.
Az elefántok nem felejtenek
A tizenharmadik évad egyik legjobb része, szintén Ariadne Oliver-rel. Az írónőt felkéri egyik ismerőse, hogy járjon utána egy-két dolognak fia jövendőbeli kedvesével, főként a múltjával kapcsolatban, azonban nem jut egyről a kettőre és Poirot segítségét kéri. A detektív viszont egyik barátja kérésére egy másik ügyön dolgozik és csak apró tanácsokat tud adni Ariadne Oliver-nek, aki persze a maga módján, de nyomoz és érdeklődik az ominózus bűnesetről, hogy kiderítse, mi is történt a lány múltjában, a családjával. A történetvezetésre itt sem lehet panasz, remekül keverik a kártyákat és az epizód végére kiderül, hogy Poirot-nak nagyon is fontos az írónő ügye, hogy megoldja saját esetét. Az évad talán legjobb, legérdekfeszítőbb és legizgalmasabb része ez a történet.
Herkules munkái
Az évad leghangulatosabb része, nem akarok csak melléknevekkel dobálózni, de míg az előbbi epizód tényleg izgalmas volt, addig ez roppant hangulatos köszönhetően a hotelnek, ami a svájci alpokban, hófödte hegyoldalak között található. Az elzártság, a brutálisan jó szinkronhangok (Tóth Enikő hangját nagyon imádom), a gyönyörű fényképezés és a szintén remekül eltalált atmoszféra megint csak hozta azt, amiért imádom a krimiket, és imádom a Poirot-történeteket. Az epizód cselekménye precíz volt és remekül felépített, ha összességében nézem az egyes részek értékeit, akkor ez volt a legjobb a szezonban.
Függöny
A Függöny Poirot utolsó esetéről szól, ami tökéletes lezárása nem csak a sorozatnak, de a krimiregényeknek is. A történetet nem részletezném, de érdemes megnézni ezt is, hiszen nem a szokásos történetvezetést követte az írónő (és vagy a forgatókönyvíró, ugyanis nem olvastam a könyvet), és több drámát kapunk, kvázi a drámaiság, a többi részhez képest fokozottabb rejtélyesség van az események középpontjában. A bűnesetekre persze megkapjuk a magyarázatot egészen sajátos formában, de mégis, valahogy ez az epizód megkoronázza az írónő legismertebb detektívének pályafutását.
