Az első évad se volt kutya füle, azért ismerjük be, jól összehozták a kvázi folytatását a legendás sorozatnak. De az egész mégiscsak alapozásnak tűnt, felvezették nekünk az új színészeket, karaktereket, akik elsőre csak botorkáltak és nem mertek kibontakozni az ikonikus, régi szereplők mellett. Az etap végére azonban remekül csavarták a történetet és a cliffhanger nem kicsit vágott arcba.
Így fordultunk rá a második szezonra, aminek két elkülöníthető része van; az egyik azokat a részeket foglalja magába, amikor Jockey, azaz Larry Hagman még szerepelt a sorozatban, a másik pedig az a szekció, amikor az írók briliáns munkával készítettek egy több részen keresztül átívelő történetszálat. Előbbi az, amiben feloldják a cliffhanger-t és látjuk, hogyan fogadják a szereplők azt, hogy Christopher felesége az ősi ellenségük, Cliff Barnes lánya. Utóbbi pedig Jockey Mesterművéről szól.
Nem aprózták el az írók az eseményeket, mivel a legtöbb történetet egymás mellett futtatták és több részen keresztül oldották meg őket. Így szól az első fele az évadnak Pamela és Christopher válásról, a metánról és Johnny-Samantha áskálódásáról, valamint az egyik kedvencemről, Ann drámájáról. Ugyanis volt férjét nem hagyták kiaknázatlanul és szépen bevezették az eseményekbe, megtéve őt az egyik legunszimpatikusabb szereplőnek. A továbbiakban spoileresebben írok az évadról.
Ezeket a jeleneteket igazán élveztem, lehetet gyűlölni Ryland-éket, amiért ennyire kiszúrtak Ann-nel és szinte átmosták Emma – Ann és Ryland közös lányának – agyát. Ritkán váltanak ki belőlem érzelmet a sorozatok, de szurkoltam azért, hogy a lány jöjjön rá, mennyire manipulálják, és képletesen, de vertem az asztalt, amikor a két főszemét minden módszert bevetve próbálta a legrosszabbnak beállítani az egyik legkedvesebb szereplőt, Bobby feleségét. Mind a börtönös, bírósági jelenetek, mind a bosszú igencsak érzelem és izgalomdús része a második évadnak. Jockey haláláig ezeket pedig szépen fel is oldják nekünk, hogy ne maradjon függőben semmi.
A második történetcsomag pedig ekkor bontakozik ki. Az egyik főszereplő, és szerintem sokak kedvencének halála nem csak a közönséget, de az írókat is rosszul érte. Át kellett írni a forgatókönyvet és olyan évadzárást készíteni, hogy méltó emlék legyen Jockey karakterének. A feladatot pedig maximálisan elvégezték, hiszen ennél jobban szerintem akkor sem tudták volna megcsinálni, ha eleve ez a terv. Annyira jól pörögtek az események és annyira jól kavarták a szálakat, hogy az utolsó részekig simán kinézett, hogy Cliff és Ryland megússzák az évados szemétkedést.
A terv, amivel megfogták Barnes-t és az egész szervezkedés, a Mestermű baromira bejött, annyira okosan ügyeskedtek, jó volt látni a család összefogását, és azt, ahogy egyre több dolog derül ki nem csak Jockey-ról, de Christopher anyjáról, a Barnes Global-ról és a város korrupt, befolyásos embereiről. Az évadzáró megkoronázta az egészet, igaz kicsit nagyobb hatást vártam, nem azt mondom, hogy közepes volt, hanem hogy Barnes leleplezését lehetett volna kicsit katartikusabbra csinálni, de ez csak szőrszálhasogatás.
Minden részben volt valami olyan esemény, ami miatt lehetett izgulni, nem hagyták, hogy leüljön a sorozat, unatkozzon a néző. És főleg az évadzáró volt az, ahol mindent beleadtak. Leszámítva a kicsi elégedetlenségemet, majdhogynem az évad legjobb epizódja, nem csak a történet miatt, hanem mert megint odatették az írók magukat és kihúztak egy újabb kártyát a pakliból, hogy felkeverjék azt a békét, amit ők alkottak meg.
Értékelés: Az egész új Dallas tetszik. Megvan az a hangulata, mint ami a régi sorozatnak, ugyanúgy benne van a Ewing-ok fényűző élete, problémái, az olaj körüli mizéria és a folyamatos dráma. Utóbbi pedig amennyire nem kedvelt műfaj a sok szappanopera miatt, annyira jó volt nézni. Semmi klisé, semmi ezerszer látott fordulat nem volt, néha talán voltak kiszámítható jelenetek, de korrekt megoldást választottak a készítők a történetszálak lezárására. A zene pedig megint telitalálat, az első évados Johnny Cash után most a The Maverick’s is ugyanúgy ütött.
8/10
