Kisfalvi Krisztina: Az új kihívások átlendítenek a holtponton

2016. augusztus 16. - Jasinka Ádám

 A VIASAT3 augusztus 16-án este kilenc órai kezdettel mutatja be magyar szinkronnal a Superman unokatestvéréről, Supergirlről szóló tévésorozat első két részét. Ennek apropóján volt szerencsém ellátogatni az évadzáró epizódok szinkronfelvételére az SDI Media Hungary-be, ahol a Flash - A Villámhoz hasonlóan ismét Aprics László fogadott a rendezői székben. A Supergirl kapcsán érdemes a Puliwood-ra is ellátogatnotok, hiszen számos érdekességet megtudhattok a sorozattal kapcsolatban, valamint további interjúkat is olvashattok.

kisfalvik2.jpg

 Kisfalvi Krisztinával, aki a szériában sokak kedvenc karakterének, Catnek és az őt alakító Calista Flockhartnak kölcsönzi a hangját, a szinkronfelvétel után volt alkalmam - és hatalmas szerencsém - beszélgetni. Felsorolni is sok, mi mindenben hallhattuk és hallhatjuk idén a színésznőt, hiszen amellett, hogy viszi tovább a megkezdett szerepeit és sorozatait, rengeteg új szériában is felcsendül(t) különösen szép hangja - nem egyszer főszereplőként. Az év elején például Ash mellett aprította az élő halottakat, majd Csuja Imre partnereként lett a Szívünk csücske, ezt követően vette komolyabbra a figurát a The Night Managerben és a Mammonban, hogy aztán a Mindörökkében még inkább beleszeressek a hangjába.

 Kisfalvi Krisztinával szinkronos pályafutásának kezdetéről, az emlékezetes munkáiról és kedvelt színésznőiről, valamit arról is beszélgettünk, hogy milyen gyakran utasít vissza szinkronos megkeresést, hogy mennyire megterhelő is az, ha sokat szinkronizál az ember, ezeken felül pedig szóba került még az is, mi a "teendő" akkor, amikor a magyar hang és a színész eltávolodik egymástól, valamint hogy mennyire nem egyszerű éhesen csinálni Nigella főzőműsorait. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.

Kisgyerekként csöppentél bele a szinkron világába?

 Nem. Az Arany János Színházban voltam stúdiós és onnan vittek föl először a Pannóniába, hogy nézzem meg, hogyan is zajlik a szinkron, hogyan dolgoznak a színészek. Az első alkalommal konkrétan beültem az egyik sarokba, onnan figyeltem a szinkronizálást, és teljesen kiakadtam. Mondtam is, hogy ezt soha az életben nem fogom tudni megcsinálni. Nem is értettem, másoknak ez hogyan sikerülhet.

 Ezután eltelt talán két év és hívtak tömegezni, adtak egy-egy képen kívüli mondatot, majd innen jutottam feljebb, kaptam egyre nagyobb feladatokat és egyre több rendező kezdett el hívni és benne ragadtam a szakmában (nevet). Amikor én kezdtem, akkor a mostanihoz képest egyébként több idő volt arra, hogy a rendezők instruáljanak bennünket. Volt, hogy előre meg tudtuk nézni a filmeket, de én már ahhoz a korosztályhoz tartoztam, akiknél a színészvetítés nem volt rendszer.

Emlékszel arra, hogy mi volt a legelső nagyobb munkád?

 Amivel befutottam az a Borostyán, nagyon szerettem, de a legelső, amivel elindultam az az Anna című sorozat volt. Ünnepekkor a mai napig előszeretettel vetítik, egy árva kislányról szól a történet és

ez szintén meghatározó munka volt az életemben.

Nem is olyan régen az Annát alakító színésznőnek (Megan Follows – a szerk.) jött egy új sorozata, Az uralkodónő, és nagyon örültem, hogy a már idősebb, felnőtt színésznőhöz is engem hívtak.

Szoktad ezeket figyelni, követni azokat, akik a te hangodon szólnak?

 Akit sokszor szinkronizáltam, annál igen, és várom is, hogy hívjanak egy-egy újabb munkájához. Akivel összenőtt a hangom, és úgy érzem, hogy van valami közös bennünk, annak önmagában is érdekel a színészi tevékenysége, az hogy hol tart, milyen izgalmas feladatokban vesz részt.

 Most is lesz Jennifer Garnernek egy-két új filmje, az egyikben, a Kilenc életben például Kevin Spacey-vel játszik és már felvettük hozzá az előzetest, úgyhogy nagyon remélem, hogy hamarosan csinálhatjuk is a filmet.

Miközben készültem az interjúra azt vettem észre, hogy eszméletlen sok sorozatban és filmben szinkronizáltál és szinkronizálsz a mai napig, hogy a narrációkról ne is beszéljek. Előfordult már, hogy visszautasítottál egy megkeresést?

 Annak idején hívtak felnőtt filmet szinkronizálni, azt természetesen nem vállaltam (nevet), de nem jellemző, hogy visszautasítanék valamit. Olyan viszont előfordult már kétszer-háromszor, hogy visszaadtam egy munkát. Az egyik egy rajzfilmsorozat volt, egy évadot csináltunk meg belőle, és mikor rá egy hónapra hívtak, hogy jön a következő szezon, akkor mondtam, hogy nem vállalom. Bevallom, nem bírtam idegekkel. Úgy voltam vele, hogy lehet, nem hívnak majd többet, de ezt egyszerűen nem csinálom. Aznap, amikor vettünk belőle már idegesen ébredtem és teljesen kész voltam tőle. Nem is értem, ezt hogyan adhatták le gyerekeknek.

A témája volt rossz, vagy a rajzstílusa?

 Minden. Ken babához hasonló figurák szaladgáltak, ökörködtek benne, de az animáció még hagyján lett volna, az annyira nem szokott foglalkoztatni, de a témája? Az kikészített, le is adtam ezt a munkát.

kisfalvik5.jpg

Nem megterhelő, amikor a sok epizódos produkciók egyszerre futnak?

 Amikor már kialakul a kellő rutin, akkor lehet ezt kezelni. Ha tudom, hogy húzós napom, vagy hetem következik, akkor fejben előre felkészülök, hogy ezt majd bírnom kell, mert nehéz lesz. Nem mondom, hogy szellemileg nem fáradok el közben, de a futó dolgok mellett

mindig vannak új kihívások, amik inspirálnak és olyan löketet adnak, hogy átlendítenek a holtponton.

Mert tudom, hogy egy nagyon jó színésznő, egy kedvenc sorozat, vagy egy nagyon jó csapat jön a következő munkánál.

Ki tudsz emelni egy szinkront, ami valamiért a legkedvesebb számodra?

 Nem tudok csak egyet kiválasztani. Nagyon közel áll a szívemhez Jennifer Garner, Hillary Swank, Tina Fey és Calista Flockhart is, és majdnem minden munka, amit ők csinálnak. Calista Flockhartot, akit most a Supergirlben is szinkronizálok, anno az Ally McBealben egyébként nem én kezdtem el, csak átvettem, viszont utána már engem hívtak hozzá, és ezt a sorozatot is örömmel vállaltam.

Nigella és főzőműsorai is elképesztő módon összeforrtak a hangoddal. Lehet úgy csinálni őt, hogy ne legyél közben farkaséhes?

 Dehogy is (nevet). Van, amikor nem is tudok megszólalni, csak nyelek nagyokat. Mivel Nigella végigbeszéli az adásokat, így ritkán van időm felpillantani a képernyőre, de amikor látom, hogy mit csinál, akkor bizony belekorog a hasam és mondom is, hogy ezt nem lehet kibírni, már nagyon éhes vagyok! (nevet) Nagyon szeretem őt is. Szerintem már legalább tíz éve kölcsönzöm neki a hangomat a különféle műsoraiban.

Az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztályból hét-nyolc, de lehet hogy több évadot is megcsináltatok jó pár éve, Mariska Hargitay, akit régebben sokat szinkronizáltál, viszont elég sokat változott azóta, és lehet, hogy ma már nem teljesen a te karaktered. Ilyen esetekben mi lehet a „teendő”?

 Megvan már hét éve is annak, hogy abbahagytuk az Esküdt ellenségeket, miközben ők odakint a mai napig forgatják. Láttam én is, hogy megváltozott és éreztem is, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól. Ez egy érdekes kérdés egyébként, többször föl szokott merülni. Pont valamelyik nap beszélgettünk páran arról, hogy az ilyen változásokat, „eltávolodásokat”, főleg egy olyan színésznél, akivel összenőtt a hangod, már csak színészetből is meg kell tudni oldani.

 De láttam már én is olyat - férfiak esetében is - hogy a magyar hang nem úgy öregedett, mint az eredeti színész, és érezni lehetett, hogy lejön róla, mert fiatalabbnak hat. Ilyenkor jön a rendezők részéről a dilemma, hogy mit csináljanak? Mit fognak szólni a nézők? Mert lehet, hogy elfogadnák, hogy fiatalabbnak hangzik, mert azzal a színésszel hallják, akivel megszokták, ugyanakkor pedig a színész ettől rosszul is érezheti magát, hiszen nem tudja megoldani azt az idézőjeles öregséget, amire szükség lenne. Akármennyire is ott lenne a mögöttes tartalom, valahogy mégsem illene össze a hang és a kép.

 Persze lehet, hogy ez csak belülről okoz az embernek rossz érzést és előfordulhat, hogy a nem szakmabeliek nem is érzik ezt a hangbéli korkülönbséget, annyira megszokták már az adott párosítást.

A nézők téged többnyire harmincas színésznők magyar hangjaként hallanak és idősebb figurán viszonylag ritkábban. Nekem legalábbis ez az érzésem.

 Igen, ez így van. Örülhetek annak, hogy nem öregedett annyit a hangom, így képes vagyok ezt a korosztályt szinkronizálni, viszont már nyithatok az idősebb karakterek felé is.

 Nem is olyan régen volt egyébként két, úgymond idősebb figurám is; az egyik a cseh Mammonban, a másik pedig a The Night Managerben. Mind a két színésznő korombeli, de a The Night Manager azért volt érdekes, mert Olivia Colman, akit már a Flirty Dancingben is szinkronizáltam és ezért is kértek rá, valóban terhes volt - bele is írták a sorozatba -, ezért természetes módon kissé testes lett, ami másfajta hangot kíván, de szeretem az ilyen feladatokat is. Nála például nem éreztem azt, amit Mariska Hargitaynál, hogy eltávolodtunk volna.

 Néha telenovelláknál is bele lehet amúgy futni ilyesmikbe. Nem egyszer a mama úgy néz ki, mintha a saját fia testvére lenne, és így elég nehéz szerepet osztani. Mert ha a „mama-szerepre” hívsz hangot, akkor az idősebb hang lejöhet a képről, ha pedig fiatalabbat választasz, akkor elmosódik a korkülönbség, és nem feltétlenül jön ki a családi viszony.

kisfalvik6.jpg

Vissza szoktad hallgatni magad?

 Előfordul, mert egyrészt kíváncsi vagyok, hogy milyen lett a szinkron, főleg akkor, ha esetleg munka közben azt éreztem, hogy nagyon jól sikerült, másrészt pedig van, ami önmagában, filmként vagy sorozatként is érdekel. A Londoni rémtörténetekre vagyok most teljesen rákattanva. Már végig is néztem, annyira érdekelt a sztorija, és természetesen, szerettem volna ezt is, mint mindent, nagyon jól megcsinálni.

El tudsz vonatkoztatni? Lehet a szinkront nem szakmai füllel hallgatni?

 Azt gondolom magamról, hogy annak ellenére, hogy szinkronizálok, abszolút el tudok vonatkoztatni. Ha olyan a történet, akkor nézővé válok, és csak akkor jön elő belőlem a szakmázás, ha valami nagyon nem tetszik, de ez meg szubjektív. Szoktam magyarul és felirattal is filmet nézni, mindkettőt szeretem.

Mennyire vagy kritikus magaddal szemben?

 Nagyon, néha túlzásba is viszem.

Szeretek úgy dolgozni, ha pontosan értem, hogy mi is történik az adott jelenetben, és előfordult már, hogy ahogy haladtunk előre, és egyre jobban megértettem a szituációt, kértem, hogy menjünk vissza pár tekercset és vegyük újra, mert éreztem, hogy máshogyan kellett volna korábban hangsúlyoznom, vagy nem voltam elég pontos.

 A rendezők sokat segítenek, persze előfordul, ha bőven a felvétel előtt osztják ki a szerepeket, hogy mondjuk rá egy hónapra már nem emlékeznek pontosan minden részletre, hiszen közben ők is folyamatosan dolgoznak, rengeteg filmet és sorozatot néznek. Ilyenkor együtt szoktuk megfejteni a jeleneteket.

 Akkor vagyok ma szerencsés helyzetben, amikor előre meg tudok nézni egy filmet. A Millió dolláros babyt például, amiben Hillary Swanket szinkronizáltam, a felvétel előtt megnéztem, ami nagyon sokat számított. Tényleg nagy segítség, ha szinkron előtt egyben látod a filmet.

kisfalvik3.jpg

Emiatt nem hiányzik, hogy már nem igazán lehet, nincs idő elpróbálni a tekercseket?

 Van, ahol még a mai napig is van rá lehetőség, főleg egy-egy hosszabb jelenetnél, ott abszolút kell is. Többségében persze egyből vesszük a tekercseket, de néha, azt is mondhatom, hogy egy nem túl jól sikerült első felvétel felfogható egyfajta próbának. Néha viszont elsőre olyan jól jön ki, hogy kár lenne még egyszer megcsinálni.

Fel szoktak a hangod alapján ismerni?

 Ha alá kell írnom valamit, és megszólalok közben, akkor előfordult már, hogy félénken odaszólt az ügyintéző, hogy véletlenül nem az a Kisfalvi Krisztina vagyok-e? Nagyon cukik és jó fejek szoktak lenni. Szuper jó érzés, ha megismerik az embert, főleg hogy nincs ott az arcom sem tévében, sem színházban olyan nagy mennyiségben.

Mit gondolsz, a beszédhangod közelebb áll a „csinált” hangjaidhoz?

 Azt hiszem igen, bár sokszor kérdezik a barátaim, hogy miért van az, hogy amikor beszélgetünk, nem úgy szólalok meg, mint a szinkronban? A szinkronnál ugyanis karaktert csinálunk, és ugyan a saját hangunkkal játszunk, de azért az mégis egy másik hang, amit a legtöbbször nem tudok csak úgy előhozni magamból, kell hogy lássam a színészt, a szituációt.

Az interjúért és a fotókért köszönet Kisfalvi Krisztinának!
Az interjúért köszönet a VIASAT-nak és az SDI Media Hungary-nek is!
A további képek forrása: tvguide.com, pinterest.com, ridikulmagazin.hu

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.