A Titkok és hazugságoktól őszintén megmondom, hogy nem vártam túl sokat, sőt, azt is mondhatnám, hogy nem is nagyon vártam. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy mostanában igencsak megcsappant azon sorozatok száma, amiket figyelemmel követek és mivel ez nem csak egy pillanatnyi állapot, valahogy annyira elszoktam a rendszeres epizódnézéstől, hogy már nem is vágyom az újdonságokra. Nem jelenti ez persze azt, hogy ha találok valami finomságot, akkor azt se nézem meg, de sokkal tudatosabban keresem most a néznivalókat és jobban megválogatom, hogy mire fordítom a szabadidőmet. Így az új sorozatok kevesebb esélyt kapnak, ha a régi kedvencek új részei is sorban állnak.
A Titkok és hazugságok se került volna bele a nézett sorozataim közé, ha nem keltette volna fel az érdeklődésemet a nyomozónőt alakító színész, Juliette Lewis. Igen, megint milyen egyszerű voltam. De kérdem én, nem pontosan azért választanak sokszor ismert és népszerű színészeket egy-egy sorozat szereplőjének, hogy bevonzzanak olyanokat is, akiket a téma nem érdekelne első hallásra?
A történet annyira nem hozott lázba, gyilkosság, külváros (vagy kertváros?), gyanúba keveredő családapa, széteső család, vérszagot kapó, kegyetlen nyomozó, máshol már sokszor látott klisék sora váltotta egymást a leírásban. A krimikről, de talán egyik sorozatról sem árul el sokat egy pár mondatos összegzés. Az első rész, de sokszor inkább kettő-három epizód határozza meg igazán azt, hogy milyen minőséget képvisel az adott produkció. Ez pedig nagyon igaz volt itt is.
A sorozat ugyanis a leírás alapján nem valami nagy durranás, az első rész viszont olyan atmoszférát, olyan hangulatot hozott, amit látva nem volt kérdés, hogy befizetek erre a tíz epizódos utazásra. A Titkok és hazugságok eredeti, ausztrál változatát nem ismerem, nem tudom, hogy ott is ilyen jól van-e megrajzolva az összes jelenet, ott is ilyen remekül kitalált és megkomponált-e minden beállítás, de az amerikai változatnak kétségkívül az egyik erőssége a színészi játék és az izgalmasan vezetett történet mellett az a látványvilág, ami ügyesen támogatja meg az éppen zajló eseményeket. Nem tolakodik az előtérbe, nem akar dominálni, elterelni a néző figyelmét, hanem csak asszisztál a szereplők cselekményeihez. A fényképezésre tényleg nem lehet szerintem panasz.
A történet az évad elején picit epizodikus volt, a főszereplő családapa megpróbált fényt deríteni az ügy megoldására, ezért saját maga kezdte kinyomozni, hogy ki ölhette meg a szomszéd kisfiút, akinek a holttestére ő talált rá az erdőben. A rendőrség és persze a média viszont egyből őt gyanúsítja és ezt remekül érzékeltetik is, bemutatják hogy a riporterek, a híradások hogyan másznak bele az emberek magánéletébe és milyen szinten képesek manipulálni a közvéleményt. Ez sem új keletű dolog, nem talált fel a sorozat ennek bemutatásával semmi frisset, de mégis sikerült megfelelő minőségben, megfelelő körítésben tálalni, hogy ne telepedjen rá a fő történetszálra, de megbolygassa, felrázza egy kicsit.
A sorozat mindamellett, hogy dráma, volt számos humoros jelenete, amik mind Dave karakteréhez köthetők és habár sokszor zavarni szokott, ha egy komolyabb hangvételű sorozat vicces szeretne lenni, de itt kifejezetten jól időzített, jól elhelyezett és nem utolsó sorban jó poénokat kaptunk.
Az évad második felében, amikor az apró epizodikus jegyek is eltűntek, akkor a sorozat magasabb fokozatra kapcsolt és kőkemény drámát kaptunk, aminek a kicsúcsosodása az évadzáró, tizedik rész volt. Az első kilenc részben is voltak jól összerakott események, hatásos jelenetek, de a finálét nagyon ügyesen szerkesztették és tényleg képes volt meglepetést okozni. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy jól tippeltem a tettes kilétét illetően, másrészt az írók még így is ki tudtak húzni nem egy olyan kártyát, ami a csendesedni látszó vízfelszínt újra megtörte. Azaz hiába tudtuk meg a finálé első felében, hogy ki gyilkolt, mégsem ült le az epizód második fele.
A gyilkos személye is sokkoló, de még hatásosabbá, még inkább ijesztőbbé teszi a végkifejletet az a pár részlet, amit az utolsó jelenetekben kapunk meg. A nyomozónő és maga a tettes is tesz olyan kijelentéseket, amik új színben tüntetik fel az eseményeket. Az évadzárónak pedig úgy lett vége, hogy azonnal keresztbe tettem az ujjaimat, nehogy elkaszálják, mert itt bőven van még mit elmesélniük a készítőknek.
A sorozathoz egyébként készült pár webizód, amiket szinkronosan (!!!) az AXN honlapján is meg lehet nézni és ezzekkel kapcsolatban csak az lenne a kérdésem, hogy miért döntöttek úgy a készítők, hogy ezeket kihagyják a rendes epizódokból? A finálé után néztem meg az utolsót leszámítva az összes webizódot és azt kell mondjam, nagyban segítették megérteni azt, mi miért történt úgy a részekben ahogy és érdekes volt látni, hogy a gyilkoson és viselkedésén, ismervén a személyét, mennyire látszik, hogy ő a tettes.
A Titkok és hazugságok amerikai változata amennyire nem érdekelt, annyira megtetszett és nem csak a történet, a hangulat és a színészi játék, hanem szokás szerint a szinkron miatt is. Dezsőffy Rajz Katalin és a magyarhangokat adó színészek ismét kitettek magukért, élükön Für Anikóval, akinek lassan nem csak a színészi játékának, de a hangjának is a rajongója leszek és azzal a Széles Tamással, aki ismét egy új színt volt képes megmutatni magából. Vele kapcsolatban kezdem azt hinni, hogy nincs olyan szereplő, akit ő ne tudna briliánsan megcsinálni.
