A magyar sorozatgyártás az utóbbi időben finoman fogalmazva is elég semmilyen képet mutat. A köztévén ugyan van két sorozat, de azok bármennyire is jók (a Munkaügyek - IrReality Show nagyon az) mégiscsak vígjátéksorozatok, egy dráma sikerével pedig semmi sem vetekedhet. A Terápia és a Társas Játék kábelen ment, így eleve hátrányból indult, de a minőségre nem lehetett panasz. A két országos kereskedelmi adó viszont csak napi saját gyártásokat ad, amiknek ugyan van közönsége és sorozatnak is nevezhetők, de mégsem az ilyen elnyújtott, szinte lezárás nélküli tartalmak azok, amik a sorozatrajongóknak először az eszébe jutnak.

 Mert az egy dolog, hogy ha valami jó, akkor abból szeretnénk sokat, de minél több részt kell legyártani, a minőség sajnos a tempónak a rovására megy. Nem azt mondom, hogy mindegyik szappanopera vagy telenovella nézhetetlen lenne, egyszerűen ezekre a sok epizódból álló történetekre nincs elég szabadidőm és a lelkesedésemet sem tudják fenntartani akkor, ha üresjáratokkal tűzdelik tele és a karakterek ugyanazokat a köröket futják újra és újra. A rövidebb évad persze nem jelent automatikusan jobb minőséget, de megadja annak a lehetőségét, hogy átgondoltabb, pontosabban felépített és rendesen kitöltött történetet kapjunk. A Kossuthkifli első blikkre pedig egy ilyen sorozat lehet.

 A történet alapjául szolgáló, Fehér Béla által írt, az 1848-49-es szabadságharc idején játszódó regényt nem ismerem mivel nem akartam a sorozat megnézése előtt elolvasni. Igen, tudom hogy ezzel megfosztom magam az olvasás nyújtotta élménytől, attól hogy a leírtak alapján magam képzeljem el a regény világát, de a Kossuthkifli nálam elsősorban most inkább sorozat, mint könyv. Azért mondom ezt, mert ha olvastam volna, akkor szerintem nem tudtam volna ilyen jól szórakozni az első epizódon, aminek nem csak a humora volt élvezetes, de a színészek játékukkal magasra is tették a lécet.

 Az újabb magyar filmek és most a Kossuthkifli is megmutatta azt, hogy nem azért nem készülnek talicskaszám az alkotások, mert nincs aki szerepeljen bennük, hanem mert vagy nincs rá pénz vagy nem elég jó az alapanyag. Viszont ha van egy jó ötlet, van miből és van kikkel megcsinálni, akkor olyan dolgok születnek, mint amiket mostanában megnézhetünk a mozikban, a tévékben viszont eddig csak ritkán láthattunk. A két köztévés szitkom és a kétévente jelentkező HBO-s drámák mellé csatlakozik a Kossuthkifli, aminek látványvilága zseniális, a nyelvezete roppant szórakoztató és a környezet meseszerűen kápráztató, de mégis a legjobb az első részben a színészi játék volt.

 Nem tudok csak egyet kiemelni a látott alakítások közül, de a leginkább talán Kálloy Molnár Péter és Nagy-Kálózy Eszter brilliáns játéka és nagyon szerethető figurája állt hozzám a legközelebb. A többiek közül még említést érdemel Haumann Péter, aki olyan természetességgel játszik, hogy öröm volt nézni a jeleneteit és persze a főszereplő Lengyel Tamás sem hazudtolta meg magát. A tőle megszokott stílus maradt, de sikerült egy új arcát megmutatnia. Az első részben még alig láthattunk valamit a sorozatra megszerzett színészek hadából és már így is elképesztő minőséget hoztak. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a jó színészeket.

 A Kossuthkifli a színészi játékon felül nyelvezetével és látványvilágával tűnik ki a többi magyar sorozat közül. A humorát egyszerre adják a nyelvi lelemények, a furcsa, régies szóhasználatot karikírozó megoldások és az egyszerűbb helyzetkomikumok. Az első részben ugyanolyan jóízűen tudtam nevetni egy-egy tréfás megnevezésen mint a falról nem jól leszakadó térképen vagy a feszült helyzetben hallatott rövid, kis sikoltásokon. A történet viszont még nem állt össze teljesen egy egésszé, picit darabosnak tűnt, főként a jelenben zajló események között éreztem azt, hogy meg-megugrik a cselekmények láncolata, de a visszapillantások például nagyon okosan voltak megoldva.

 A nyelvezet viszont annak ellenére, hogy a sorozat kétségtelen báját adja meg is nehezíti a néző dolgát, ugyanis egyrészt száz százalékos koncentrációt követel, másrészt nem mindig lehetett érteni, hogy miről beszélnek és mit mondanak. Az előbbi pozitívum, mert nem volt idő és lehetőség, hogy bármi más elterelje a figyelmet a történésekről, az utóbbi viszont negatívum, mert amikor lehetett érteni és hallani, hogy mit mondanak, akkor ezek a cifra nyelvi fordulatok képesek voltak megnevettetni.

 A Kossuthkifli első része azonban az apró bakikat leszámítva is pazar szórakozás volt. Az egész világa és hangulata teljesen eltérő attól, mint amit más sorozattól megszoktunk és itt nem arra gondolok, hogy a múltban, egy képzelt múltban játszódik a jelen helyett, hanem arra, hogy a misztikusság, a látvány és a humor miatt az egész különleges, meseszerű volt. A Kossuthkifli az első epizód alapján a magyar sorozatgyártás talán legígéretesebb vállalkozásának tűnik.