A szitkomok között nagyon sok olyan van, aminek egy évada durván húsz részből áll, de ha valami minőségi és az ember szereti, akkor a több epizódnak csak örülni tud. A sok epizódnak viszont az a hátránya, és nem tudom, más hogyan van vele, de minél hosszabb egy sorozatévad, én annál kevésbé érdeklődőm iránta. Nem csak azért szoktam ezeket kiválogatni, mert időben hosszúak, hanem azért is, mert az írók nagyon sokszor nem tudják egy szinten tartani a színvonalat. A kábeles szitkomoknál sem garancia a rövidebb évad a minőségre, de ezeknél a sorozatoknál ritka, hogy az átlagos nyolc epizódból valamelyiket is elpazarolnák.
A The Crazy Ones sem tudott az országos sorozatokra gyakran ráhúzott skatulyából kitörni, bár az kétségtelen, hogy az írók az első pár epizód után stabilan tudtak egy közepes szintet, ami sajnos nem volt elég ahhoz, hogy a nézők ne kapcsoljanak el róla. Az első évad huszonkét része - ami maga a sorozat, hiszen elkaszálták - kellemes élményt okozott, de lehetett volna még mit javítani rajta ahhoz, hogy jobb legyen.
A sorozat főként azért is különleges, mivel ez az augusztus elején elhunyt Robin Williams utolsó tévés munkája, és habár nem lett kiemelkedően jó a The Crazy Ones, ő maga hozott egy olyan szintet, ami szerintem kielégítette az őt kedvelők igényeit. A többi színészről sem lehet rosszat mondani, jól működtek együtt, de amikor a főszereplő képernyőn volt, akkor mindenki más a háttérbe került. Ez lehet jó is, és rossz is, attól függ hogyan állunk ehhez az egészhez hozzá, de az szerintem nem kérdés, hogy ettől is volt olyan érdekes és színes.
A The Crazy Ones egy reklámügynökség munkáját mutatja be, aminek a főnökét Robin Williams, az ő lányát pedig Sarah Michelle Gellar alakítja. A munkahelyi és úgy általában véve a szitkomokra jellemző formulákat meg is kaptuk, elég csak a nőcsábász, a kimért és precíz, a szép és picit ügyetlen valamint a rideg és munkamániás beosztottakra gondolni, de a történetvezetés se hozott semmi újítót. Az egész viszont mégis műküdött és én megvettem, hiszen a színészek jók voltak, illettek egymáshoz, a humora takaréklángon is üdítő volt, nem mellesleg pedig nem mindegyik sorozat mutat minden rész végén bakiparádét.
Ez a pár jelenet, amiben láthatjuk, hogyan bakiznak és ezt hogyan bohóckodják el a színészek nagyon tetszett és sokat adott hozzá az epizódokhoz. A főszereplő nem csak a megírt jelenetekben, hanem forgatás közben is hozta a formáját és ez a részek végén levő kis szemezgetésből ki is derült, az improvizáció egyik mestere volt.
A szitkomokra jellemző megoldásokon kívül kaptunk drámaibb vonalakat is, amik így együtt eleinte tényleg furcsák voltak, de az évad végére megtalálták az egyensúlyt és sikerült a szereplőket is jobban kidolgozni. A humora is letisztult az évad második felére, vagy csak nem tudtak az írók több poént kitalálni, mindenesetre az epizódok zömében volt egy-egy nagyon jól eltalált komikus jelenet, párbeszéd. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi részben nem volt poén, csak ezek nem ütöttek akkorát, mint azok, amiken az ember tényleg könnyesre neveti magát.
A The Crazy Ones nem a világ legjobb és legviccesebb sorozat, de van egy olyan kedves bája és nem mellesleg humora, ami miatt az egész különleges és szerintem élvezetes.
