Igen, és meg is lehet kövezni ezért a címért, de akkor is tartom azt az állítást, hogy igazi, hús-vér és egyszerűen jó krimit az Egyesült Királyságban érdemes keresni. Slussz-passz. Persze lehet mondani, és jogosan, egyet is értek vele, hogy a skandinávok se most kezdték a szakmát (Forbrydelsen, Bron/Broen, A tetovált lány), de a szigetországban egyet füttyentenek és olyan dolgokat tesznek le az asztalra, mint a Broadchurch vagy a The Fall, amik nálam körbeverik a többi ország krimifelhozatalát.
Nem mondom, a The Killing se rossz, ahogyan A híd is tetszetős, a True Detective-ről nem is szólva, de egyik sorozat se tudott annyira megfogni, és egyik se tudott annyira érdekelni, mint a legtöbb brit, átívelő történetszálas sorozat. (Jó, a The Killing azért darálva igencsak bejött, de ott valahogy hiányérzetem volt.) A britek nagyon jól meg tudják ragadni az érzelmeket, a puritán valóságot és mindezt olyan körítésben, ami pont annyira nyers és durva, hogy hasson a nézők érzelmeire, idegeire, de nem megy el a gusztustalanság, a gyomorfelforgató látvány irányába. A The Fall pedig egy olyan Észak-Írországbeli sorozat, ami a szokványos krimik felépítésén úgy csavart egyet, hogy az ne legyen túl szokatlan a nézőknek, de mégse kiáltson fel a sorozatnéző, hogy ezt már láttam másik szériánál. A tovább mögött folytatom a kedvcsinálót.
A történet középpontjában két ember, a gyilkos és az utána nyomozó fődetektív áll, akit Angliából hívtak át Belfast-ba, hogy belső vizsgálatot folytasson egy a média kereszttüzében álló gazdag emberhez kapcsolódó gyilkossági ügynél. Az eset azonban koránt sem olyan egyszerű, mint azt a rendőrök gondolták, s sorra kapjuk az információkat, amiket összegezve egy sorozatgyilkos bontakozik ki az epizód végére.
Az események több szálon futnak, de két fő csoportra különíthetőek el; a nyomozásra és a résztvevőire, valamint a gyilkosra és az ő életének szereplőire. Mind a két oldalon vannak markáns és harsány karakterek, akik el is viszik a hátukon a cselekményeket. A két történetszál habár párhuzamosan zajlik ugyanabban a városban, mégis kettősség jellemzi őket, mintha nem is azonos helyszínen történnének az események. A rendőrséghez kapcsolódóban pörögnek az események, rengeteg szereplőt kapunk, kit egy jelenetre, kit állandó szereplőnek, de végig nagyvárosi pörgés, feljebbvalóság jellemzi azokat a részeket, amikben a nyomozó emberekkel foglalkozunk. A másik történetszálat viszont a kertvárosi, nyugodt és lassú tempó, megfontolt gondolatok jellemzik, s inkább a szereplők lelkében zajlanak a fontosabb dolgok, a szereplők gondolatai jelentik az izgalmakat, nem pedig a brutalitás. Az utóbbinál előszeretettel kapunk sötétebb tónusú színeket, árnyékos helyeket, háttérzaj és háttérzene nélküli vágóképeket, furcsa szögből felvett jeleneteket (lakás, plafon), amik mind különös hangulatot teremtenek és pont amiatt érezzük vészjóslónak amit látunk, hogy nem érezzük annak. Ez is érdekes, mivel egy olyan családi idillt kapunk, ami miatt még furcsább az egész bűnügy, s a gyilkos mögött álló indíttatás. Nem akarok irodalomi műelemzést írni, de remekül játszanak az ilyen apró dolgokkal, s pont ez teszi mesterivé a megvalósítást, hogy a szereplőnek meg se kell szólalnia, elég csak egy-két mozdulatot tennie, az arcával játszania és kapunk egy olyan jelenetsort, amitől az egésznek olyan hangulata lesz, amilyet egy krimisorozat, egy minőségi krimi megkíván.
A két főszereplő, Gillian Anderson (X-akták) és Jamie Dornan (Egyszer volt, hol nem volt) egyértelműen kiemelkedik a többiek közül, de mégse érezzük azt, hogy ez a két fajsúlyos és remekül szabott karakter ellopná a játékidőt a többi szereplőtől. Sőt, néha az összes bástya egy szinten van, s csak néha kapunk olyan jeleneteket, ahol a két központi figura kobontakozhat. A legérdekesebb jellemzője a The Fall-nak, hogy olyan karakterizációja van, mint egy másik krimisorozatnak se, főleg nem az első részben. Bárkit látunk, legyen az állandó, vagy mellék szereplő nem azt érezzük, hogy plusz egy fő, úgymond biodíszlet, hanem igenis van a szereplőknek helyük a történetben, az adott jelenetben, s ettől lesz életteli az egész sorozat.
A pilot másfél óra hosszú, de egyáltalán nem unalmas, nem vontatott és a gondolatiság, lassabb tempó miatt nem zökkenünk ki. A készítő tartja a feszültséget, a nézők kíváncsiságára játszik, hol gyorsan váltunk a jelenetek között, hol pedig finoman átvezet minket egyik helyszínről a másikra, egyik történetszálról a másikra. A két párhuzamosan egymás mellett futó cselekményszál van, amikor találkozik, s érdekes látni, ahogy a két táborba tartozó emberek viselkednek egymással.
Nem mondom, hogy A LEGJOBB KRIMISOROZAT a világon, főleg nem egy rész után, de amilyen újszerűen és amilyen finom eszközökkel mutat be egy gyilkost, a civil életétől marginálisan eltérő valóját, a motivációját, valamint az utána nyomozó főhősnőt olyan különleges és egyedi világoz teremt, amivel megvettek kilóra.
A szinkron mellett pedig nem mehetünk el szó nélkül, hiszen valami olyan hihetetlen színészgárdával dolgozik a szinkronrendező Dóczi Orsolya, hogy más sorozatoknak csorog a nyála ezeket a színészeket egy sorozatban hallva. A főszereplőkhöz mondhatjuk természetes, hogy ismert embereket kérnek fel, de az, hogy majdnem az összes mellékszereplő neves és elismert magyar hangot kapott, na ez a megsüvegelendő. Náray Erika, Makranczi Zalán és a többiek is első osztályú munkát végeznek ebben a brutálisan jól megkomponált sorozatban és magyar változatában.
9/10
