Tipikusan olyan sorozat ez, amit már az alapötlet miatt is messziről elkerültem. Igazán nem szeretem se a motorokat, se az ilyen bőrbe öltözött kemény férfiakat és nőket. Felőlem nyerhet rengeteg elismerést, a rajongói pátoszokban is beszélhetnek róla, ha nem tetszik, hát nem tetszik. Mondjam azt, hogy szokás szerint? Megint látatlanban ítélkeztem egy amúgy zseniálisan élvezetes szériáról? Igen.
Nem tudom, miért nem adok egy-két részes esélyt a legtöbb sorozatnak, ugyanis nem ez az első alkalom, hogy igazi gyöngyszemre akadok. Lehet, hogy rengeteg remek széria mellett mentem el, szimplán felhúzva a vállam, hogy nem érdekel? Lehet, de ez az én saram, pótolni viszont nem árt, mivel a sorozatok nem szaladnak el, vagy jelen esetben nem gurulnak messzire két keréken.
Fenntartásokkal álltam neki, de a hatodik évadot dicsérő szavak is kellettek ahhoz, hogy rávegyem magam az első epizód megnézésére. Attól tartottam, hogy az egész sorozat alá lesz rendelve a keménykedésnek, a motoroknak és a testvériség körüli életérzésnek, de szerencsére tévedtem. Mindent a megfelelő mértékben adagolnak remek drámai események köré felfűzve.
Az első jeleneteket közömbösen néztem végig, de valami volt a hangulatban, ami miatt tovább néztem. A rész közben pedig egyre jobban magával ragadt a történet sodrása. Ritka az, amikor minden szereplő, vagy legalább a főbb karakterek az első részben a helyükre is kerülnek. Ilyen szempontból ellenpéldának ott van az Under The Dome, ahol a fő szereplők mélyítésére egy évad kellett úgy, hogy a többieket csak tessék-lássék árnyalták. Szóval már a sorozatban látható férfiakkal és nőkkel megnyertek, ezt a remek hangulat, a zenei finomságok (az Elvis-es szám) és zseniális színészek csak csiszolni tudták.
A történeten lepődtem meg igazán, mivel remek drámával állok szemben. A vélemények átfutása alapján ivásra, lövöldözésre és olajszagra számítottam, így a jól felépített, katartikus pillanatokon bizony elcsodálkoztam. A kis közösség, a motoros banda pedig már az első részben úgy működött, ahogy kell, szájbarágásról szó sincs. Kiváltképp örültem, hogy az Anarchia gyermekeinek alapítását, a családi drámát nem flashback-kel, erőltetett és klisés csavarokkal oldották meg.
Mivel szinkronnal néztem, úgy tisztességes, ha arról is írok pár gondolatot. A sorozat hangjairól nem sokat tudtam elöljáróban, és mivel eredeti nyelven nem is ismerem, nem volt viszonyítási alapom, viszont az biztos, hogy nem közepes munkát kapunk. Jax-nek Varga Gábor szerintem jó választás, mivel a karakterhez illik ez a néha simogató hanglejtés, ahogyan Vass Gábor is passzol Ron Perlman-hez. A Katey Sagal-Vándor Éva párosításon elsőre meghökkentem, de miután kiderült, hogy az Egy rém rendes családban látott szereptől teljesen eltérő figurát formál meg a színésznő beláttam, hogy itt sem hibázott a szinkronrendező.
Értékelés: Ez a sorozat is feliratkozott a nézősök listájára, mivel az első résszel meggyőzött, hogy a nem mindennapi alapfelállás csak körítés a remekül fűzött dráma körül. Azon felül, hogy igényes és élvezetes, vicces jeleneteket és megható pillanatokat is kapunk. Utóbbira példa az első rész zárása, ami annak ellenére, hogy nem előzi meg a kedvenc katartikus sorozat-jeleneteimet, ott van az élvonalban.
8/10
