Az európai sorozatokban van valami – és itt most a briteket vegyük ki a sorból – különlegesség, valami olyasmi, amit az amerikai tucatgyártásban nem láthatunk. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy ami az öreg kontinensen készül az biztos, jó, és minőségi, mert láttuk ugye A szállító sorozatot, ami bizony nem több mint matinésávos akciókomédia, bár gyanítom nem ezt akarták kihozni belőle.
Szóval, az ezen a kontinensen készített szériák valahogy közelebb állnak hozzám, nem csak földrajzilag, de hangulatban és az emberek mentalitását tekintve is. Az amerikai sorozatok szereplői teljesen más életvitelt, életszemléletet mutatnak, és ezért is hat számomra néha műnek, túljátszottnak egy-egy érzés, gesztus, pedig csak nekem, európai szemmel tűnik színháziasnak.
A Jo-hoz, mint francia sorozathoz volt némi előismeretem, köszönhetően a klasszikus krimi hangulatát megidéző helyszínelős sorozatnak, a Párizsi helyszínelőknek. Azonban látva a Jean Reno főszereplésével készült szériát sutba is dobhattam a tapasztalataimat, mivel teljesen más irányú, felépítésű és hangulatú nyomozós sorozatot kaptam.
A karakterek kidolgozásával nem törődtek sokat, a mellékszereplők az alap jegyeket megkapták, hogy be lehessen azonosítani őket, de igazán csak a főszereplőt mélyítették az évad közben a készítők. A sorozat epizodikus, így az átívelő történetszálnak adta magát Jean Reno karakterének magánélete. Hogy ne legyen nagy baklövés a zseniális nyomozó gyógyszer- és alkoholproblémákkal küzd amellett, hogy megpróbál jól kijönni a lázadó lányával. Ezzel nincs is baj, ha jól csinálják, nem puffogtatnak kliséket teljesen vállalható ez a történetszál is.
A probléma a többi szereplővel van. A társáról nem árulnak el sokat, családos és van gyereke. De igazán nem árnyalták a karakterét, pedig valami kis csavart elő lehetett volna húzni. Persze nem arra gondolok, hogy Jo az utcán talált rá egy kölyökre, aki éppen lopott, de mivel jószívű felkarolta, taníttatta és társának fogadta. Szerencsére ezt a lerágott csontot nem így kapjuk meg, nem ez a karakter története. Viszont ilyen utcás említés van, ugyanis a fiatal Bayard – így hívják a társát – látta egyszer munka közben Jo-t, s úgymond ez motiválta a rendőri pálya felé.
Ha azt nézzük, hogy vállalhatóak-e a szereplők azt mondom, igen. Nem nagyon faragtak rajtuk a készítők, van humoros, elegánsabb halottkém, furcsa, adat-bolond számítógépzseni, rideg és pontos főnökasszony és egy szintén gyógyszerproblémákkal küzdő tinédzser lány. Valamint képbe kerülnek még szemétláda rendőrök is, akik a problémát jelentik a főszereplő életében. Úgyhogy a karakterizáció még fejlődhetett volna, további jellemrajzokat kaphattunk volna még, de nyolc részben és úgymond, egy alapozó évadban – ami az egyetlen évad is lett – nem festik fel nekünk az összes jegyet.
Az epizodikus ügyek között voltak suták, voltak olyanok, amik nem annyira követhetőek, de ezek nálam inkább a francia nevek miatt voltak, de a többség azért jól volt felépítve, nem akarták túlbonyolítani a dolgokat, túlcsavarni a nyomozást. A megoldás inkább logikai úton zajlott, persze igénybe vették a modern technika vívmányait, de főleg kihallgattak, kérdezősködtek és így rakták össze a képet. Az ilyesfajta nyomozós sorozattípus ritka, főképp azért, mert nehéz lekötni a nézőt.
Az utolsó rész egész jól sikerült, volt benne egy-két jó jelenet, de az egész évadban voltak ilyenek, de az erkélyről ledobós azért egész pöpecre sikeredett, míg az utána levő jelenet kisiklott. A helyszínek szépek, és a fényképezésre se lehet panasz, főleg mert gyönyörű francia helyeken forgattak, engem pedig egy-két jó beállással, jó díszlettel is le lehet venni a lábamról. Az évadzáró – talán amiatt is, hogy az írók úgy tudták, lesz második évad – hagyott kérdéseket, elvarratlan szálakat. Így, sajnos a levegőben lógva hagyták a sorozatot, ami minőségtől függetlenül nem jó.
A szereplők hozták a kötelezőt, nekem egyik színésszel se volt problémám, sőt, voltak, akiket megkedveltem, mint a Bayard-ot alakító színészt, nem beszélve Jean Reno-ról, akit szintén kedvelek. A színészek játékhoz pedig nagyon sokat tett a remekül összeválogatott szinkronhangok. Nikodém Gerda rendezésében készült a magyar változat és remek volt hallani Szilágyi Tibort a főszerepben, aki jól lekövette Jean Reno-t és tökéletesen játszott. De jó volt – számomra – ismeretlenebb hangokat is hallani, mint Pál András, vagy olyan színészeket, mint Nemes Takách Kata, Böhm Anita, persze a teljesség igénye nélkül. A legkisebb epizódszerepben is tapasztalt és kedvelt színészek szólaltatták meg a szereplőket.
Értékelés: Az évadzáró izgalmas és érdekes. Kicsit összecsapott lett, aminek az oka szerintem az, hogy a második évadban tervezték lezárni a szálakat. Ezért kicsit botladozó lett a történetvezetés, helyenként lyukakkal, de az évad második felére belejöttek az átívelő történetszálakba. Nekem bejönnek az európai nyomozós sorozatok, legyen az procedurális vagy bármilyen, és a Jo, a profi is tetszik. Bizony látszik a felépítésén, hogy próbálja lekövetni az amerikai nyomozós mintát amellett, hogy kvázi kikérdezések zajlanak, s ezért tűnik sutának néhol, de összességében bírtam a stílusát. (A szinkron miatt majdnem hetest adtam, a fene, mennyire bejöttek a hangok.)
6/10
