A Munkaügyek - IrReality Show a köztévé jelenleg is futó, legrégebbi vígjátéksorozata és sajnos amilyen jól zárták az évad első felét, sajnos újra az etap elején hozott mélységekbe kerültek, ahonnan már nem egyszer visszakapaszkodtak. A sorozatra egyébként az első két évad óta nem jellemző az egyenletes minőség. Míg az első, saját hangvételt kereső, a munkaügyi, bürokratikus rendszer paródiáját felállító humort maximálisan kihasználó részeket bármikor képes vagyok újranézni, addig a harmadik évadot újragondolt felállása miatt, ami a karaktereket és a történetvezetést egyaránt jellemzi, már kevésbé lehet többszöri nézésre is élvezni.
A harmadik évad persze összességében nem volt rossz, láthattunk kiemelkedő epizódokat, de amíg korábban szinte minden rész hozott egy állandó minőséget, addig a harmadik etapban be kellett érnünk jóval kevesebb egész epizódot átható szórakoztatással. A pakliban persze az is benne van, hogy az első két évad humorát az idő szépíti meg, illetve lehet, hogy az én ízlésem változott annyit ez idő alatt, hogy az írók egyenletes teljesítménye nem tudja már ugyanazt a hatást elérni, mint az első epizódok alatt.
A Munkaügyek - IrReality Show-ból a legjobban az hiányzik, hogy egy egész részen keresztül tudjak úgy igazán nevetni, hangosan, már-már a szomszédokat zavarva, hogy közben a könnyem is kicsordul. Ez nem csak ebből a sorozatból hiányzik sajnos, elég sok kedvenc szitkom hagyott cserben, ha fogalmazhatok így, de a Munkaügyek talán a lendülete, a színészek játéka és nem utolsó sorban a humora miatt valahogy közelebb állt hozzám, mint más külföldi tartalmak. Ezért is csalódás, ha hullámvölgybe kerülnek és ezért is sajnálom, amikor ilyen epizódokat készítenek, mert láthatóan értik még a dolgukat az írók, meg tudnak nevettetni, de valahogy a történeti felépítés, a részek szerkesztése kezd kicsúszni a kezük közül és egyre felhígultabb, kevésbé kidolgozottabb epizódok kerülnek le az asztalról.
A negyedik évad második felének kezdése két szempontból volt iskolapéldája a sorozat íróinak munkásságát tekintve. Először is az epizód egy számomra rendkívül kínos jelentsorral kezdődött, amikor is a főnök megpróbált kedveskedni a hölgyeknek nőnap alkalmából. Az előadott monológ alatt feszengtem és nem hogy nem nevettem, de mosolyra sem húztam a számat. A résznek viszont volt egy jó alapötlete, aminek ugyan kitalálható volt a konfliktusa, de mégis frappáns cselekményszálat kaptunk. Ez a kettősség, a szórakoztató ötletek és a kevésbé élvezetes kidolgozás, kínosnak ható jelenetek keveréke miatt érzem néha azt, hogy nem a jó mederben halad a sorozat sodrása.
Az egész epizódot csak Róbert karaktere és a szájába adott szavak mentették meg a totális unalomtól. Mogács Dánielt lehet nem kedvelni, de szerintem kétségtelenül jó abban, amit csinál, én élvezem a fellépéseit, a stílusát és itt a sorozatban is a kedvenceim közé lépett elő. A negyedik évad szünet utáni első részét pedig csak miatta volt érdemes megnézni. A többiek, a szintén kiváló színészek nem lettek rosszabbak, ugyanúgy kedvelem őket, de egyszerűen az írók megkötik a kezüket, csak egy-két mondatot kapnak, miközben érezhetően sok volt a szünet, az üresjárat ebben az epizódban. A nőnapi körítést feleslegesnek éreztem, mert habár ez adta a rész címét, mégsem ez volt a középpontban, bár amikor ezzel kapcsolatban nézhettünk jeleneteket, akkor azok kifejezetten humortalanok voltak.
A Munkaügyek - IrReality Show ekézését még véletlenül sem tűztem ki célul magam elé, imádom ezt a sorozatot és pont ezért keserít el nagyon, ha ilyen minőséget hoznak, mert nem csak a színészekben és karaktereikben, de az írókban is sokkal több van ennél. Ezen a részen nevettem egyet, ezt azért be kell, hogy valljam, mivel Mogács Dániel jelenetein nagyon is jól szórakoztam, de sajnos a többi miatt lehet nem érné meg hosszabb távon is kardoskodni a Munkaügyek mellett.
