A magyar HBO második saját gyártású sorozatának bizony azon nyomban nekikezdtem, amikor megnézhető lett a bemutatkozó rész. Az első páciens epizódját, úgymond a sorozat pilotját pedig elfogyasztottam. A lendületet, ami arra vitt, hogy nézzem ezt a szériát, kétségkívül a Társas Játék indította el. Azonban valami miatt, amit nem tudok megmagyarázni, az az egy rész, amit láttam elég is volt, hogy ne nézzem tovább.
Persze azt hiszitek, hogy nekem abszolút nem tetszett, sőt rossznak is tartottam, ha a több kis történetszálból felépülő sorozatot az első rész után kaszáltam. De nem igaz, mert mind a hangulat, mind maga az alapötlet tetszik, csak valahogy, nem is tudom, a kedvem nem volt olyan, hogy ráhangolódjak a lassabb tempójú, kemény dialógusos Terápiára. Ugyanis ez a sorozat sokkal jobb annál, mint amennyi egy rész alapján lejön.
Ne értsetek félre, nem rossz az első rész. Csak egymagában nem elég ahhoz, hogy valaki megértse, esetleg megkedvelje a Terápiát. Ugyanis a felépítése elég érdekes, öt rész van egy héten, amik egyenként húsz, huszonkét percesek. Teljesen vállalható, fogyasztható, már-már szitkomokra jellemző hosszúságú. Egy részben egy pácienssel, a történetével ismerkedünk meg, az írók kibontják a terapeuta és a beteg kapcsolatát, a személyiségüket.
Szerintem a legnagyobb erénye a karakterek bemutatása. Lehet, hogy más is kiemelendően zseniális, de engem a szereplők bemutatása nyűgözött le. A dialógusok hitelesek, életszagúak, nem erőltetnek semmi modern kifejezést, semmi irodalmi szófordulatot – annak ellenére, hogy a nyelvezet, ahol azt a szerep megköveteli, emelkedettebb, műveltebb. Káromkodnak is, de pont annyira, hogy a néző elhiggye nem színházat lát, s néhol bele tudja képzelni saját magát az otthonos környezetben zajló terápiák résztvevőibe.
Lehet, hogy csak ajnározásnak hat, de megfogtak a színészek, kivétel nélkül mindegyik karakter megformálója elkapott. A főszereplő tökéletes választás, az a fajta érett, művelt és tiszteletreméltó színész Mácsai Pál, akit bármilyen szerepben ámulattal nézek. Az első pácienst alakító Marozsán Erikát eddig csak hallomásból ismertem, viszont az alapján, ahogy játszik egyértelmű, hogy ő is az említésre méltó magyar színésznők közé tartozik. A második történetszál központi alakját Nagy Ervin formája meg. Az ő színészi játékával kapcsolatban vannak tapasztalataim, kicsit izgultam, hogy mennyire fog tudni beilleszkedni a sorozat hangulatába, a stílusa mennyire illik majd hozzá, de pozitívan csalódtam. Sőt, az első öt rész közül az övé volt legnagyobb hatással rám, nála látszott a legjobban, hogyan építik fel a készítők a karaktereket. A harmadik Sztarenki Dóra, akinek erős történetszála van, és a látszat ellenére bonyolult szereplője. A negyedik történet egy házaspáré, akiket Szamosi Zsófia és Nagy Zsolt alakítanak. Elsőre a feleség roppant ellenszenvesnek tűnt, igazi számító nőnek, aki csak magával foglalkozik. Majd az epizód végére – ahogy bontották ki a párt – jöttem rá, hogy valakit a történetének tudta nélkül nem szabad megítélni, s ez ugyanígy igaz a való életre is. A férj – annak ellenére, hogy kezdetben szimpatizáltam vele – eltávolodott tőlem, mint nézőtől. Az ötödik részben a főszereplő, a pszichológus lesz a páciens, amikor is felkeresi régi ismerősét, tanárát, hogy beszélgessenek. Ezt a szereplőt Csákányi Eszter formálja meg, mondhatni kisujjból kirázva.
A Terápia karakterizációja a legjobb, nem is tudom, melyik sorozat tudja ennyire jól felépíteni egy rész alatt a szereplőit. Azzal nyertek meg, ahogy maga a terápia, a beszélgetés zajlik. Az epizódszereplőket alakító színészekre nagy feladat hárul, mivel ők viszik el a saját epizódjaikat. Nagy Ervinnél jött be nekem nagyon az, ahogy a kezdetben zárkózott, csak tanácsért jövő ember átveszi a sorozat hangulatát, megnyílik és anélkül meséli el az életét, a befolyásoló eseményt, hogy észrevenné. A fokozatos átalakulást, ami mindegyik pácienst jellemzi nagyon okosan és finoman játsszák meg. Azért is gondolom, hogy rendkívül jól sikerültek a dialógusok, és maguk a részek, mert a szereplőválogatás tökéletes lett. Illetve azzal, hogy ritkán, vagy nincs is zene, meg tudják ragadni az ilyen terápiák hangulatát. Nincsenek túldramatizálva az egyes szituációk, nincsenek túljátszott gesztusok, amik mind idegenné, mű hatásúvá tenné a sorozatot.
Értékelés: Az egésznek remekül kitalált hangulata van. A kevés szereplő miatt nézőközeliek a beszélgetések, klisés szófordulatokra, elcsépelt történetekre nincs szüksége a Terápiának. A hús-vér valóságot ragadták meg, és ezért hatásosak a szereplők történetei. Az eredeti sorozatról, vagy az amerikai feldolgozásról nem tudok semmit, de látva a magyar verziót nem is érdekel, mert hozzám, magyar nézőhöz ez a fajta gondolkodás, ez a fajta probléma áll közelebb.
7/10
