Korosztálya egyik legtehetségesebb színésze, aki nem csak a prózai, de a zenés darabokban is megtalálta a helyét. Játszott tévésorozatokban, filmekben, improvizációs komédiában is és öt éve a Nemzeti Színház társulatának tagja. A színház mellett szinkronizál is, hangját számtalan sorozat és film magyar változatában hallhattuk már. Könnyed, laza stílus és a fiatal szinkronosok között az egyik leglágyabb hang jellemzi. Szatory Dáviddal a FOX-on látható Empire című sorozat szinkronizálásakor találkoztam és nagy köszönet jár a Masterfilm Digital-nak is a segítségért!
Az interjút a hossza miatt két részre kellett szednem. Az elsőben Szatory Dávid a szinkronnal való megismerkedésről, a tapasztalatokról és nehézségekről, az első és mostani szinkronos szerepeiről, valamint a zenés darabokról, a második részben további szinkronnal kapcsolatos élményekről, technikai dolgokról, a szinkron és a színház összeegyeztethetőségéről, az improvizációs előadásokról és a szabadidős elfoglaltságokról mesél.
Tavaly már találkoztunk egy másik sorozatnál, aminek Aprics László a szinkronrendezője és akkor ő említette, hogy tanított téged az egyetemen. Az iskolában ismerkedtél meg a szinkronnal?
Igen, nagy szerencsénk volt ezzel. Lehet, nem fogok tudni pontos időintervallumot mondani, de körülbelül két-két és fél hónapos volt ez a kurzus Aprics Lászlóval. Az osztályfőnököm, Gálffi László harcolta ki ezt a lehetőséget nekünk, ugyanis hosszú ideig nem volt ehhez hasonló szinkronkurzus az egyetemen. Baromi nagy szerencse volt ez számunkra, mert teljesen más, amikor az ember az osztálytársai előtt, az egyetem falain belül ismerkedik a szinkronnal és eleinte rengeteget szerencsétlenkedik, mint amikor a nulláról kell indulnia a stúdióban, ahol van diszpó és tartani kell a ritmust. Iszonyatosan laza állapotot kaptunk és nem a görccsel indultunk. Nagyon örülök, hogy egy ilyenben részünk lehetett és hogy az egyetemen belül tanultuk az alapokat.
Összeírtam pár nevet, akikkel együtt tanultál és akiknek mostanában elég sokszor hallani a hangját a magyar változatokban. Földes Eszterre, Tarr Juditra, Fehér Tiborra gondolok. Ennek az előképzettségnek köszönhető, hogy szinkron szempontjából is ilyen jó osztály lettetek?
Igen, nagyban köszönhető annak, hogy volt idő, hogy ezzel megismerkedjünk és természetesen Aprics László olyan filmeket hozott, amik ugyan még messze meghaladták a képességeinket, ellenben nagyon jó volt rajtuk gyakorolni. Nyugodt körülmények között, fölszabadult légkörben tudtunk kísérletezni, aztán amikor kihívott minket tömegezni, meg az első munkákra, kisebb, pici szerepekre, akkor már valamennyi fogalmunk volt arról, hogy mit kell csinálni.
Egyébként nehezített körülmények között tanultunk, mert például a felvétel közben nem kaptunk vissza hangot, azaz a régi idők módszerei szerint kezdtünk szinkronizálni. Meghallgattuk párszor és utána néma jelenetekre kellett felmondani a szöveget, mert az egyetemen nem tudták technikailag megoldani, hogy felvétel közben mi a fülesbe halljuk vissza a hangot. De ez is nagyon jó volt, mivel csak az emlékezetünkre hagyatkozva kellett szinkronizálni és arra vett rá, arra tanított meg minket, hogy a képet nézzük és ne temetkezzünk bele a papírba.
Melyik a nehezebb? A mostani, hogy hallod az eredetit vagy az, amikor némán ment?
Szerintem egy idő után nagy segítség, hogy az ember hallja szinkronizálás közben az eredetit. Azért örülök annak, hogy az alapokat nehezített verzióban tanultuk, mert ez kialakítja azt a fajta koncentrációt, ami kell a szinkronhoz, ahhoz hogy az ember megossza a figyelmét. Nyilván mindenki, aki ezt csinálja többfelé figyel, mert egyszerre kell nézi a papírt és a képernyőt is, miközben szól az eredeti.
Nem visz el túlzottan az, hogy máshogy hangsúlyoznak egy angol szövegben?
Nem visz el. Mondjuk én szeretek arra figyelni, hogy hogyan hangzik az eredeti, próbálok utána menni, illetve próbálom a szereplő hangstílusát, hanghordozását alkalmazni természetesen a magyar nyelv szabályainak megfelelően. Persze van olyan eset, amikor azt kéri a szinkronrendező, hogy menjünk ellene az eredeti színész hangjának, mert szerinte valamiért furcsa, de előfordult már is, hogy az volt az alapinstrukció, hogy legyen férfiasabb a szereplő vagy legyen egy picit finomabb a karakter, de ez meg már a művészeti kérdése a dolognak.
Melyik volt a legelső sorozat, amikor nem csak tömegezni hívtak, hanem konkrét szerepre?
The Pacific – A hős alakulat.
Aprics rendezés.
Igen, nekem az volt az első komoly melóm.
A The Pacific butított képpel volt az amerikai és a magyar premier közelsége miatt?
Nagyon butított, fekete-fehér képpel. Egy csomó éjszakai jelenet volt a dzsungelben, ahol lövik egymást a szereplők és ha a normális, jó felbontású kópiát nézzük, néha még akkor is nehéz kivenni az arcokat, amiket csak a lövéseknél, a puskák, gépfegyverek fényében lát az ember. Nagyon kellemetlen volt, hogy itt szinte semmit sem láttunk. A timekódok és a hangok alapján csináltuk, de mondjuk az üvöltöző, nagyjából egyforma hangú amerikai katonákat játszó színészeket nehéz volt beazonosítani, amikor elkiabáltak egy-egy mondatot. De megnéztük és meghallgattuk sokszor, meg nyilván Aprics László otthon sokat foglalkozott vele, próbálta az ilyen láthatatlan jeleneteket timekódok alapján beosztani és akkor úgy könnyebb dolgunk volt.
2010-ben végeztél az egyetemen. Utána egyből jött is a Nemzeti Színház?
Úgy történt, hogy amikor a Robi (Alföldi Róbert – a szerk.) elkezdte a színházat, akkor az első bemutatója az Oresztész volt és abban az egész osztályunk szerepelt, kvázi előjátékokat csináltunk a darabhoz a színház előterében, aulájában. Aztán hármunkat odahívott szakmai gyakorlatra, ez az egyetem utolsó éve és jó esetben mindenkinek össze van kötve egy színházi munkával. A Fehér Tibi, a Farkas Dénes meg én kerültünk így oda szakmai gyakornokként és amikor lediplomáztunk akkor pedig leszerződtettek minket társulati tagnak. Hivatalosan 2010 óta vagyok a Nemzeti Színháznál, de egyébként 2009 óta.
A szerepeid között van egy zenés darab, az Operett, mesélsz róla?
Az Operett egy félig-meddig zenés, nagyon groteszk lengyel darab, amit Andrzej Bubien rendezett és Piotr Salaber írta hozzá a zenét. Nem kifejezetten hagyományos operett, habár ez a címe, de ez igazából egy műfaj paródia, az operettnek egy nagyon túlzó, kiforgatott paródiája úgy, hogy közben az operetti elemeket használja. A története, az amiről a darab szól viszont már kevésbé habos-babos és vidám.
Kell benne énekelned is?
Kell, rendes nagyzenekaros előadás az Operett, egy nagyon izgalmas és jó kihívás, nagyon szeretem. Picit nehéz sorsú darab, mert nem egy könnyű előadás és keresi a közönségét. Sok munka van benne és rengeteget lehet egy ilyenből tanulni.
Sokat nehezít az, hogy énekelni is kell vagy ez jelent bármi nehézséget?
Az énekes műfaj egy nagyon nehéz műfaj és én most szembesültem vele, hogy minden zenés darabban minden színész halálra dolgozza magát és akkor igazán profi a dolog, ha ez nem látszik. Azt nem tudom, hogy nekem sikerült-e megoldanom ezt, mennyire tudok könnyed lenni benne (nevet), mert fizikailag is nehéz.
A zene egy komoly kötöttség olyan szempontból, hogy ha a karmester meg a zenekar belekezdenek, akkor menni kell velük és figyelni kell a tempóra. Ez egy nagyon sokrétű figyelmet igénylő műfaj, de iszonyatosan jó dolog csinálni ha működik és ha az ember elkapja. Hálás, de nehéz.
Mi lett volna, ha az Empire-t is énekelni kell?
Baj lett volna szerintem (nevet). Nyilván valamilyen szinten megbirkóztunk volna a feladattal, de ezek nagyon profi zenék és nekem, egy fehér srácnak sosem lesz olyan hangom mint egy fekete srácnak és ezt úgy mondom, hogy tisztelem és csodálom azt, amit a sorozatban csinálnak. Egyszerűen máshonnan szólnak, máshogyan énekelnek, döbbenetesen jó hangjuk van és a zenék is baromi jók.
Amerikában ki is adták a sorozat zenéit.
Teljesen megértem. Fel lehetne ezeket énekelni magyarul, de nagyon nehéz munka lenne és nem is adná vissza azt a világot, amit képvisel, nem lenne ugyanolyan hangulata. Az egy dolog, hogy a szinkronnal fogyaszthatóbbá tesszük a sorozatot, közelebb hozzuk a nézőkhöz és ezáltal nem kell a feliratot olvasniuk, de ezek a dalok eredetiben az igaziak.
Hogyan éled meg ezt a szerepet? Az Empire egy könnyedebb dráma szappanos elemekkel.
Nagyon szeretem és amit a felvételek közben látok belőle az alapján igényes az Empire, jó színészekkel és izgalmas forgatókönyvvel. A karakteremet is szeretem, egyébként mindegyiket kedvelem, ritka ha nem.
Általában hasonló szerepeket is szoktál kapni. A Feketelistában volt talán az egyik olyan, ami picit erőszakosabb.
Meg egy-két filmben volt, hogy szélsőségesebb dolgot kellett csinálni, aminek egyébként örülök, mert mindig jó, ha az ember picit olyasmit csinálhat, ami távol áll a személyiségétől. Hiszen egy színésznek az jó, ha valami olyan dologgal kísérletezhet, ami neki is meglepetés, amiért többet kell esetleg melózni vagy máshonnan kell fogalmazni, másfajta gondolatmenetre kell állítani az agyat, mert mondjuk nem úgy gondolkozik, mint az adott szereplő.
Az Empire-ben az karakterem egy nagyon emberi és nagyon könnyen megfogható szereplő. Jamal egy nagyon érzelmes, emocionális srác és tulajdonképpen eszerint is létezik, az érzéseire hallgat és nem agyal, nem szövögeti a terveket, hanem megy a szíve után és eszerint is hoz meg döntéseket. Egyelőre én úgy látom, hogy ezek a döntések helyesek és nem hazudtolja meg saját magát, illetve próbál nem olyan kompromisszumokat kötni, amik károsak az egyéniségére.
Hasonló picit akkor a The Divide-beli karakteredhez.
Igen, bár szerintem ő máshogyan érzelmes, mint Jamal, de egyébként hasonló mindkettejükben, hogy alapvetően tisztaszívűek. A The Divide-ban a srácot az pecsételi meg, hogy hozott egy rossz döntést, belekeveredett egy nem szerencsés helyzetbe. De ez nyilván lényegtelen, mert ott a változás és az ő bizonyítási vágya volt érdekes, az, hogyan próbálja meg visszaszerezni a saját hitelét, kicsit saját magával szemben is.
Mennyire tudod ezekbe a különféle szerepekbe beleélni magad?
Igyekszem, ez a dolgom. A végeredmény megítélése nem az én feladatom, illetve nem is tudom igazából objektíven megítélni, mert személyes kapcsolatok fűznek azokhoz, amiken dolgozom. Igyekszem mindig komolyan venni és belemenni a szereplőbe, amennyire bele lehet, de nyilván ez nem olyan feladat, mint amikor az ember a színházban próbál egy szerepet. Sorozatoknál egy idő után ki lehet ismerni a karaktert, azt hogy a színész miből dolgozik. Izgalmas nézni, hogy miből indult és aztán mi lesz valakiből.
