Napló 2017 (második fele)

2017. július 01. - Jasinka Ádám

Meglepően hamar eltelt az év első hat hónapja, és ez nem csak azt jelenti, hogy hamarosan itt a nyár vége, az ősz és a tél, hanem hogy megnyitom az idei második Naplót. Január és július között közel harminc sorozatévadot és tizenkét filmet néztem meg, és csupán négy könyvet olvastam ki, ami nem szép eredmény. De majd most javítok a statisztikán!

naplo2017_2_2.png

Az év első Naplója.

NOVEMBER:

Sorozat:

Film:

Aurora Borealis - Északi fény
Utólag megnézve a film előzetesét, a lehető legjobb döntés volt az ajánlót pár másodperc után leállítani. Egyrészt rengeteg fontos jelenet benne van, másfelől teljesen más hangulatvilágot sugallt számomra, mint amit végül kaptam ettől a filmtől. Olvastam pár kritikát és bár egyetértek bizonyos dolgokban a szerzőkkel, engem az első percekben magával ragadott a film és az utolsó tíz percben megfacsart. A stáblista alatt mindenki csöndben, mozdulatlanul ült a székében és nem egyedül én sírtam a végén.

Könyv:

Kondor Vilmos - Budapest romokban

Színház:

Mondjad, Atikám! (Vígszínház)
Nem olvassátok rosszul, ebben a hónapban dupláztam ebből az előadásból, ami továbbra is lenyűgöz, pedig tudom már, hogy mi után mi következik. Viszont látva harmadjára, az apró módosításokat, belecsempészett új elemeket, mint előadás, most volt a legjobb. És talán jobb is, hogy érzelmileg nem ingat meg úgy, mint elsőre. Az egyszeri volt és megismételhetetlen. Pont ettől szép a színház.

Mondjad, Atikám! (Vígszínház)
Pár bekezdéssel lejjebb már mindent leírtam. Újra kellett látnom, és ez az az előadás, ami egyszer hat rád, de akkor napokig benned, veled marad, másodjára nézve viszont felfedezel új elemeket, új gondolatokat.

OKTÓBER

Sorozat:

Alkalmi (3. évad)
Valamiért azt érzem, hogy ez az évad nem hozta az előző kettő szintjét és kevésbé is érintett meg. Ellenben a mondanivalója ugyanolyan erős maradt és nem volt olyan epizód, amiben ne hangzott volna el egy olyan kijelentés, amin ne kattogott volna utána az agyam. Ritka, ha egy sorozat ennyire intelligens és mindezt ilyen bizarr, talán túlságosan is emberi és ezért furcsa embereken keresztül meséli.

Durrellék (1. évad)
Valamiért mindig azok a sorozatok lesznek a nagy kedvenceim, amiknek az első részét elsőre nem tudom végignézni. Türelmetlen vagyok, igen, és hangulatember ilyen szempontból. Ezért is volt jó döntés, hogy a Durrelléknek adtam még egy esélyt és villámgyorsan lecsúszott az első évad mind a hat része. Fantasztikus hangulat, kedves humor és szerethető figurák. A Durrellék az a sorozat, ami után garantáltan jó lesz a kedved.

A bronz kert (1. évad)
Ha valami az HBO égisze alatt készül, forgathatják azt bárhol a világban, mind ugyanolyan jó minőségű lesz. Most pedig újfent bebizonyosodott, hogy a latin-amerikai HBO is ki tud termelni igazán színvonalas szériákat. A bronz kert az utolsó részeire eléggé átalakult és az addig remekül épített nyomozó szálat egy csapásra, a legjobb karakter kiírásával tönkre vágták, de a fináléban mindenre választ kaptunk és elég nagy gyomrost adtak a nézőknek.

Egynyári kaland (2. évad)
Sajnos a második szezon nem hozta az első évad nyári, játékos és könnyed hangulatát. Az első részeket ezért igazán nehezen tudtam csak megnézni, valahogy nem vágytam ennyire komoly témákra, kérdésekre, főleg nem ettől a szériától.

Az évad végére azonban összeálltak a dolgok és az utolsó két epizód kifejezetten jól sikerült. Zomborácz Virág jól fogta meg a fiatalok problémáit, és a klisékből kilépve tudott úgy mesélni, hogy azért valamilyen fokon a lazaság is megmaradjon a korábbi etapból. Éles volt a váltás, és jót tett a szereplőknek az, hogy megkomolyodtak, de valami mégis hiányzott.

Film:

A Pál utcai fiúk
Azt hiszem, lassan nincs már több bőr, amit le tudnék húzni erről a műről. Fábri Zoltán centenáriumára felújított és újra moziba küldött filmjét nem tudtam nem összehasonlítani a nemrég újraolvasott regénnyel és a hatalmas élményt nyújtó musicallel. Emiatt nem is tudtam igazán mint filmet élvezni, hiszen a korábbi emlékek folyton folyvást kiszakítottak, és jelentről jelentre eszembe jutott, hogy volt ez a könyvben és hogy az előadásban. Mégis, maradandó alkotás, és bár angolok a kis srácok, ebből semmi sem érződik.

Egy magányos tinédzser
Nem igen vagyok otthon ebben a műfajban, és talán ezt se néztem volna meg sosem, ha az egyik szereplőt nem Vecsei Miklós szólaltatja meg, akire pont azért voltam kíváncsi, mivel nagyon keveset szinkronizál. A film egy aranyos, kissé keserédes történet volt, pont olyan, ami a lényegét fogja meg a tinédzserek problémáinak, és hitelesen mesél róluk. Beillett volna egy sorozat első epizódjának is.

Könyv:

Móricz Zsigmond - Árvácska
Popper Péter - Színes Pokol
J. D. Salinger - Rozsban a fogó
Alekszandr Szolzsenyicin - Ivan Gyenyiszovics egy napja
John Steinbeck - Egerek és emberek
Alessandro Baricco - Selyem
Thomas Mann - Tonio Kröger

Színház:

Mondjad, Atikám! (Vígszínház)
Ez volt az az előadás, ami után nem találtam a szavakat. Csak ültem, bámultam előre és azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ilyen fantasztikusan tehetséges. Vecsei Miklós ugyanis nem eljátszotta József Attilát és nem külső mesélőként mutatta be az életét, hanem átlényegülve, majdnem két órába sűrítve átélte a költő tragikus életét. Mindezt olyan megrázó őszinteséggel, amely az előadás után napokkal is a lelkemen ül, megviselt és ezért bármilyen zavaros, hálás vagyok. Mert ezt vele együtt kellett megélni.

Leszámolás velem (Jurányi)
Ilyen történetből hasonlót az, aki sokat olvas, sok filmet és sorozatot néz, nagyon könnyen fel tudna sorolni. Elsősorban tehát nem is ebben, hanem magában az előadásban, a kétdimenziós, kartonpapírból megalkotott figurák közt egyedüli hús-vér emberként, a saját életét elmesélő, eladó és minden pillanatát újra és újra átélő "Eddyben" van meg az a különleges erő, ami talán példátlanná teszi ezt a monodrámát.

Ez pedig az Eddyt alakító Nagy Dániel Viktornak köszönhető, aki egyszerre szereplő és mesélő. Ha hagyjuk, engedi, hogy magunk elé képzeljük mindazt, amit elmond, a kétdimenziós figurák megelevenednek és mint csak egy könyvet olvasva belecsöppenünk a történetbe és át is éljük azt. Bizonyos pillanatokban viszont annyira impulzív a játéka, hogy nem tudunk elmerülni, nem tudjuk kettéválasztani a színészt és a karaktert, hanem csak nézünk és hallgatunk.

A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Másodjára is megnéztem és nem tudok elfogulatlanul írni erről az előadásról. Tökéletes. És megint a vége!

A padlás (Vígszínház)
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy azt vártam, azt a katarzist, amit A Pál utcai fiúk alatt átéltem. De azt a pillanatot nem hogy másik előadás, még a PUF se tudná megismételni. És rájöttem, nem is kell. Újabb, új fajta élmények kellenek és nem versenyeztetni őket magamban. A padlás viszont nem okozott katarzist, sajnos, pedig szerettem volna. A humora tetszett, bájosak voltak a figurái, viszont azt gondolom, nem értem még meg ehhez a történethez, és ezzel együtt mégis túl meseszerűnek éreztem. Furcsa kettősség kavarog bennem.

SZEPTEMBER

Sorozat:

A szolgálólány meséje (1. évad)
Néha annyira ostorozom magam, hiszen már régen átélhettem volna ezt az élményt is, viszont lehet, hogy ha anno, hetiben követem, nem tetszik annyira, nem lesz rám olyan hatással, mint most, darálva. A szolgálólány meséje méltán nyerte halomra a díjakat, hiszen olyan sorozat, amihez fogható kevés létezik. A történet megfekszi az ember gyomrát, főleg a végén (a gyerekkel való zsarolás és a büntetés), férfiként is teljesen átélhető mindaz, ami a szereplők történik, de a látványnak, a jelmezeknek köszönhetően mégis jó nézni azt, amitől alapjaiban viszolygok.

A magyar hangok közül Pálmai Anna és Mezei Kitty voltak azok, akik előtt meg kell hajolnom, hiszen bár tehetségüket eddig sem kérdőjeleztem meg, most olyan színeket és érzelmeket mutattak, amiket hallva méltán lehetünk büszkék a színészeinkre.

Diane védelmében (1. évad)
Amikor Amerikában elindult az évad, akkor már hajnalban, angol felirattal megnéztem az első epizódot és odáig voltam érte. Hiányzott már A férjem védelmében alkotóinak stílusa, gondolkodásmódja és véleménye a világ dolgairól. A második rész azonban már kifogott rajtam. A szakszavak, a jogi kifejezések tengerében nem boldogultam és inkább a szárazföldre úsztam, mint tovább az évadzáró felé. Ezért is volt számomra nagyon jó hír, hogy a hazai HBO is bemutatta a szériát.

A magyar hangokkal kapcsolatban volt bennem egy kis félelem, ugyanis két változat is készült az anyasorozathoz és nem tudtam, vajon az én általam kedvelt hangokat tartják-e meg. A szinkronstúdió azonban a kacskaringós utat választotta, és új hangokkal kísérletezett. Szerencsémre Diane megkapta Kocsis Mariannt, akivel annyira imádtam ezt a szereplőt. A többi visszatérő karakter pedig a saját meglepődésemre, remekül működött új orgánummal. Peller Mariann Luccája például egészen fantasztikus volt.

A sorozat mindössze tíz epizódos, és bár epizodikus jegyei is vannak, végig egy ügy dominálja, amit nem is zártak le a fináléban. Az alkotók nagyon jók keverték a kártyákat és ha valaki úgy ül le ezen epizódok elé, hogy nem tudja, ez egy testvérsorozat, akkor azt is hiheti, hogy A férjem védelmében folytatása. És lényegében az. Csak Alicia és Peter nélkül. És bár imádtam őket is, ez most nélkülük is nagyon jól sikerült.

Mick kell a gyereknek! (1. évad)
A zseniális magyar szinkronnak is köszönhető, hogy türelmetlen lettem és nem tudtam várni a heti vetítésre, egyben akartam látni az egész évadot, mind a 17 epizódot. Zsigmond Tamara frenetikus, és Alba magyar hangja, Tóth Szilvia is parádés, tényleg, aki teheti nézzen meg egy részt szinkronnal ebből a szériából, és garantáltan arcizomlázzal ébred másnap.

Egy-két közepesebb epizódot leszámítva végig őrült tempót diktált a sorozat, egy-egy olyan jelenettel minden részben, amit könnyen vissza tudok idézni. Nem láttam talán még sosem olyan sorozatot, ahol egy karaktert ennyiszer megvertek, megtapostak és kínoztak volna, mint Jimmyt. Minden kegyetlenség áldozatává tették és ettől lett igazán szerethető. Alba pedig bár csak mellékszereplő, azok a szemforgatások és nevetés... ha rá gondolok máris vigyorgok. Mick nem csak a gyereknek, hanem nekem is kell! Szerencsére mindjárt indul odakint a második etap.

Felmentő ítélet (2. évad)
A skandináv országokban tudnak. Norvégiában tudnak. És ezt szerencsére mi is (felirattal vagy szinkronnal) átélhetjük. A Felmentő ítélet első évada fokozatosan építkezett és részről részre lett egyre izgalmasabb, majd egy oltári csavarral zárták a történet első felvonását. A második szezonban remekül nyúltak a bírósági ügyi szakaszhoz és az ott lejátszódott események a fináléval kaptak teljesen új értelmet.

A saját szakállra történő nyomozás egy nagyon erős pillanatban, drámaként csúcsosodott ki, és a szereplők erre a jelenetre levetették magukról az álarcot és a felszínre került nyers érzelmek, már-már őrületet sugárzó tekintetek rémisztőbbek voltak, mint bármelyik véres, erőszakos esemény korábbról. Az pedig, hogy két méteres hófal között zajlott a csúcspont, csak ráerősített arra, hogy a szereplők már teljesen elvesztették a kapcsolatot a valósággal.

Film:

Ethel & Ernest
Van egy nagy pozitívuma az animációs filmeknek, főként ha érdekes, izgalmas technikával készülnek: el tudják adni számomra az élőszereplős formában totálisan klisésnek ható, unalmas történeteket is. Az Ethel & Ernest is ilyen. Ha hús-vér színészekkel készül, talán a felénél elalszom rajta, de a rajzstílus bája és végső soron a szereplők bája is, kellemes élménnyé tette. Nem több, mint egy érzelmes családregény.

Körhinta
Néha rám tör a vágy, hogy régi magyar filmeket nézzek és hosszú idő után most újfent ezt a korszakomat élem. Nagy a lemaradásom, de elég jó filmmel kezdtem az ismételt felzárkózást. A Körhinta, ismerve a férfi főszereplő tragikus sorsát, még nagyobb hatással volt rám. Mindig érdekes felfedezni, hogyan is éltek jó pár tíz évvel ezelőtt az emberek, mi munkált a fiatalokban és mennyire mások voltak a problémák, vagy legalábbis a problémák mérete. A Körhinta azonban az eltelt évek alatt szinte semmit se vesztett az erejéből, az átkötések, utalások nagyon is jól működtek és a majdnem többször is tragédiába forduló csúcspont megrázó volt.

Amerikai bérgyilkos
A lenti mintát követve; ez nem az. A filmről kifelé menet nem értettem, miért ezt a címet kapta, hiszen a bérgyilkos téma hiányzott a filmből. Jó, persze, felületesen kaptunk valamit, de annyira súlytalan volt a kiképzés, hogy szinte észrevétlenül gördült előre a történet. A főszereplő javára írható, hogy jól mutatott az akciójelenetekben, de sokat elmond az egész sztoriról, hogy még az amúgy mindig remek Michael Keaton sem tudta megmenteni.

Kliséhalmok között furikáztak végig minket, miközben ellibbent mellettünk pár színes léggömb, melyek közül csak egy-kettő pukkant ki és lepett meg igazán. A végén látható kataklizma hatásos volt, de nem illett a történetbe és a főgonosz motivációját sem alapozták meg számomra kellően. A rendezés látványos volt, a történet viszont sajnos annyira sablonos, hogy egy Homeland-epizód a gyengébb pillanataiban is több izgalmat hoz a nézőknek.

Az
Anno megpróbáltam elolvasni a könyvet, de beletört a bicskám. Megpróbáltam megnézni a Tim Curry-s tévéfilmeket, de beletört a bicskám. Ezen az Az-on azonban mint kés a vajban, úgy mentem keresztül és a két órás játékidő szempillantás alatt elröppent. Rém szórakoztató, vicces, a gyerekszereplők pedig végtelenül kedvelhetőek, igazi, nosztalgiázós horrorfilm, ami ugyan egy-két jump scare-t leszámítva nem rémisztett meg, mégis olyan audiovizuális élményt nyújtott, amire nem is tudtam, hogy szükségem van. Ez Az. Imádtam minden pillanatát és a magyarul is ütős, ízesen káromkodós dumáját.

Könyv:

Molnár Ferenc - A Pál utcai fiúk
A lenti írásból kiderülhet, hogy miért olvastam ki sok év elteltével újfent ezt a regényt, és mivel korábban sem pontoztam olyat, amit másodjára-harmadjára néztem, így most ezt sem fogom. Az a Vígszínház előadásának javára írható, mi több, hatalmas erénye, hogy a korábban igencsak kevésbé szeretett művet felnőtt fejjel már teljesen máshogy értelmezve beemelte a kedvenceim közé. Az egyik kritikában olvastam, hogy ezt a regényt legkevésbé azok értékelik, akiknek szól, és csak később fogjuk fel, mire taníthatott volna meg már fiatalon. És ez nagyon is igaz.

Színház:

A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Azzal, hogy tegnap megnéztem ezt az előadást véget vetettem egy öt éve tartó színházmentes időszaknak. Nem tudnám megmondani, miért nem jártam az elmúlt időben színházba, de az biztos, hogy ennek a darabnak köszönhetően rendszeresen ott ülök majd a nézőtereken.

A Pál utcai fiúkat jó régen olvastam már, láttam prózai darabként, a filmek azonban kimaradtak, de a történetet így is jól ismertem, így biztonsági választásnak is mondhatnám. A "Mi vagyunk a Grund" című dalt párszor felajánlotta már a YouTube, így ezt a zeneszámot már jól ismertem, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire hatással lesz rám az előadás.

Wunderlich Józsefet és Vecsei Miklóst ámulva figyeltem és hallgattam, és sejthettem volna előre, hiszen egyre könnyebben érzékenyülök el, hogy nem fogom kibírni anélkül, hogy megkönnyezném - és nem is bírtam ki. A végén ráadásként előadott dal (pont a már említett Grund) olyan energiákat szabadított fel bennem, hogy hazafele nem sétáltam, hanem repültem. Olvastam negatívabb kritikát olvastam erről a darabról, de a zene és persze a két kvázi főszereplő "kapcsolata" annyira erős volt, hogy számomra minden percét megérte. Főleg a vége.

AUGUSZTUS

Sorozat:

Telenovella (1. évad)
Sajnos mindössze csak 11 részes lett ez a sorozat, de újabb ékes bizonyítéka annak, hogy attól, hogy valamit idő előtt befejeztek, még lehet jó. És a Telenovella az én ízléscéltáblámon nagyon is eltalálta a középpontot. Kicsit insider (egy telenovella forgatásáról szól), kicsit romantikus, de végig szórakoztató, könnyed és ami a legfontosabb, nagyon is szerethető marad.

A karaktereket öröm nézni, remek az összhang közöttük, és a humor is változatos annyira, hogy ha nem is fogod a hasad a nevetéstől, végig mosollyal az arcodon nézed a 20 perces epizódokat. Nagy kár, hogy vége, mert megnéztem volna, mit csinálnak ezek a figurák az új telenovellában, a Cowboy Doktorokban...

Trónok harca (7. évad)
Elég felemásan indult a szezon, hiszen a hét részből kettőt igencsak elmismásoltak a készítők, rögtön a nyitányt, majd utána kapkodhattuk a fejünket, annyi minden történt egyszerre. Emiatt picit fura lett a szezon összképe, sok szereplő a háttérbe szorult és csak statisztált a nagyok játékához. Dany első komoly sárkányos akciója viszont libabőrös pillanat volt, ezzel a rendezéssel, ezzel a komponált zenével...

Az utolsó előtti epizód pedig hozta a sokkot, és miután megnéztem, rosszul is voltam. Ilyet se sorozat, se film nem váltott még ki belőlem. Fizikai rosszullétet. Lehet, hogy rossz pillanatomban kapott el, és csak ezért éreztem ennyire hatásosnak, de egy másodpercét sem bántam. A finálé pedig megágyazott az utolsó évadnak, ami hat részével biztosan olyan brutális tévétörténeti esemény lesz, hogy még évekig fogjuk emlegetni.

Géniusz (1. évad)
Kicsit nehezen vettem rá magam, hogy az egyébként megtetsző első rész után folytassam a sorozatot. Az ötödik-hatodik részig lassan araszoltam el, majd az utolsó négyet már egy éjszaka alatt letoltam és így éreztem igazán, hogy a Géniusz is a darálós sorozatok közé tartozik. Annyi szálon fut a cselekmény, annyi szereplőt, történelmi tényt és képletet ismerünk meg, hogy mikor hetente követtem, egyszerűen nem tudtam lépést tartani az információkkal. Megköveteli a nézőtől, hogy koncentráljon, és ez rendkívül üdítő.

A sorozat és a szinkronja is teljesen kompakt lett, nem is nagyon tudok belekötni semmibe, fantasztikus élmény volt. Két dolgot mégis kiemelnék. Az egyik Ágoston Péter hangjátéka. Az én hiányosságomat mutathatja, de nem ismertem korábbról, viszont most bizonyította, hogy nagyon is érdemes megjegyezni a nevét. A másik pedig a két Einstein, Geoffrey Rush és Johnny Flynn játéka, szimbiózisa. Habár nem volt közös jelenetük, olyan szinten éltek együtt, és olyan jól használták ugyanazokat a gesztusokat, hogy az idős tudósban rendre megláttam a fiatalabbat. Ehhez hasonló élményt pedig talán még sosem kaptam filmtől.

Tanúk (1. évad)
Nem gyakran nézek francia sorozatot, főleg azért nem, mert kevés kap magyar szinkront. A Tanúk tehát "franciasága" miatt is izgatott, attól pedig csak még jobban kilengett a kíváncsiságot mérő műszerem mutatója, hogy a főszereplőnő magyar hangja a ritkán szinkronizáló Pokorny Lia lett. Bár nehéz volt heti bontásban követni a történetet, az utolsó részeket egyben nézve helyére került minden és bebizonyosodott - amit sokan már régóta tudnak -, hogy Franciaországban is bitang jó krimiket készítenek.

Brooklyn 99 - Nemszázas körzet (4. évad)
A remek első évadot egy hasonlóan jó második követett, majd elérkeztünk a felétől igencsak nagy hanyatlásnak induló harmadik szezonhoz, aminek a végén elgondolkodtam azon, kell-e nekem egy olyan sorozat, amit csak megszokásból nézek, és bár komédia, nem nevetek rajta.

A választ maga a sorozat adta meg, hiszen a negyedik évad olyan lett, mintha a teljes írógárdát visszacserélték volna azokra, akik az első szezonon dolgoztak. Friss lett, újra vicces és visszavettek a gusztustalanságokból, elvetemült, kínos kirohanásokból. Megtalálták az egyensúlyt és úgy színesítettek a történeten és változtattak a figurák kapcsolatán, hogy senki sem vesztett a bájából, mégis jobbak, viccesebbek lettek. Ez egy bitang jó évad volt!

Film:

Vademberek hajszája
Nyitottnak kell lenni a világra. Nem először ér úgy öröm, hogy véletlenül fedezek fel valamit. Egy könyvet, egy jó dalt vagy egy jó filmet. A Trónok harca évadzárójára várva az HBO GO-t böngészve beleakadtam ebbe a filmbe, belenéztem és ott is ragadtam. Nem tudom, hogy a látvány, a rendezés, az egész meseszerűsége vagy a kiscsávó dumája fogott-e meg ennyire, de mind beszívott, szépen sorban.

Kicsit olyan ez a film, mintha Roald Dahl írta volna az alapját. Nagyon kedves, nagyon szerethető és helyenként igazán vicces. Aki nem látott még új-zélandi filmet, az ezzel kezdje az ismerkedést messzi barátaink kultúrájával.

Sokk több mint testőr
Kérem szépen, ilyen egy könnyed nyári film. A Sokkal több mint testőr már az előzetesével levett a lábamról, és nagyon örültem neki, hogy a film sem okozott csalódást. Igaz, hogy néha olcsóak, alpáriak a poénok, de ha ezt ilyen jó ritmusban, ilyen remek akciójelenetek közé szabva és ilyen parádésan működő főszereplőpáros követi el, akkor egyszerűen nem lehet nem imádni.

Reynolds és Jackson eszement, őrült, dilis és imádnivaló páros. Hiába láttunk már hasonlót, akár rendezésben, akár zenehasználatot tekintve, a Sokkal több mint testőr közel két órára kikapcsol, szórakoztat és egy olyan hullámvasútra ültet fel, amire érdemes jegyet váltani. Egyedül csak azt sajnálom, hogy az ajánlóval ellentétben Ryan Reynolds magyar hangja nem a Deadpoolban is brillírozó Nagy Ervin lett.

Pappa Pia!
Többségében nem egyezik a véleményem a kritikusokéval, de már a film első percei után azt éreztem, most nagyon egy hullámhosszra kerültem velük. A Pappa Pia! ugyanis már a nyitányával megadja az alapot és amikor azt hiszed, hogy ennél már nem lesz lejjebb, akkor megmutatja, hogy dehogynem. A történet felvázolt, a végét szó szerint az arcunkba nyomják, meglepődésnek helye nincs, és gyerekes, a nézőt sokra nem tartó film lett belőle.

Ha valami, a dalok legalább mentik a helyzetet. A koreográfia viszont néhol egészen értelmezhetetlen, vannak a háttérben emberek, akik csak dölöngélnek egyik oldalról a másikra, szélesre húzott mosollyal a szájukon bámulnak a kamerába, miközben elől a táncosok vért izzadva dolgoznak. A mellékszereplők felére nincs is szükség, és akik fontosabbak, azok kidolgozatlanok.

A Made in Hungáriához képest ez azért elég nagy visszalépés. Kár érte, mert egy jobb, hitelesebb, a mai Magyarországon játszódó történettel és egy olyan segédrendezővel, aki musicalen, táncos filmeken edződött, a Pappa Pia! tényleg a nyár bulifilmje lehetett volna. Mert a színészekkel semmi gond nincs, de sajnos ebből egyszerűen nem tudtak volna többet kihozni.

Minden, minden
Nem igazán szeretem azokat a filmeket, amikben valamilyen betegség központi szerepet kap. És mivel nem én vagyok a szerelmes tinifilmek célközönsége, lehet hogy ezért sem tetszett maradéktalanul a Minden, minden. Az alapötlet érdekes, és látva a történet végét, ebből egy nagyon jó filmet lehetett volna forgatni, ha bevállalják, hogy a mézes-mázos, cukorkristályos felszínt néha igazi drámával és thrilleres elemekkel is megtörik.

Könnyed film lett, és sajnos az érdemi mondanivaló elsikkadt a szép házak és helyszínek, szép ruhák és megannyi zene között. A főszereplő pár azonban annyira aranyos volt, hogy miattuk megérte megnézni, már csak azért is, mert a Melissa és Joey című sorozat után itt is Baráth István lett Nick Robinson hangja, aki remekül működött az Amandla Stenberget szinkronizáló Eke Angélával.

JÚLIUS

Sorozat:

Felmentő ítélet (1. évad)
A sorozat helyszíne csodálatos, festői, tipikus azonnalköltöznék városka. A történet hátterében végig ott mozog egy több éve megoldatlan gyilkossági ügy, melynek gyanúsítottja, később felmentettje, Aksel sikeres üzletember lett, csak éppen nem Norvégiában. Mikor egy megbízás miatt hazatér, az addig elfojtott érzelmek és indulatok kirobbannak, és a békés település kifordul magából.

Nem rohannak a szereplők sehova, nem is váltják meg a világot az írók, mégis, a színészek, az egész környezet, hangulat és norvég életérzés mind-mind aládolgozik a sorozatnak, amely az apró mozaikokból a végére félig kész képpé áll össze. A teljes művet pedig a második évadban kapjuk majd meg, akkor kerül ugyanis újra bíróság elé az ügy. Csak ajánlani tudom. Papp Dániel hangja nagyon jól áll a főszereplőnek, Kovács Nóra pedig fantasztikusan hozza a lassan megtébolyodó, végtelenül akaratos anyát.

Viszály: Bette és Joan (1. évad)
Amikor először olvastam a sorozatról, nem igen lettem kíváncsi rá. A várási fokot pedig egészen visszavetették az első kritikák, amelyek unalmasnak és érdektelennek mondták a bevezető epizódot. Aztán a FOX elhozta hozzánk magyar szinkronnal, én pedig a szinkronlátogatás után egyre jobban és jobban vártam a premiert. Valóban nem tépi le a fejünket a sorozat keltette huzat, de ez nem is az a történet, amiben ez kell, hogy hasson.

A Viszály: Bette és Joan részről részre építkezett, és az első három - egyébként fokozatosan erősödő - rész után olyat csavartak a szereplők sorsán, személyén, aminek a csúcsa az ötödik rész volt teljes egészében. A katarzist azonban nem ez hozta számomra, hanem a hetedik, azaz az utolsó előtti epizód. Ebben több minikatarzis mellett olyan szívszorító utolsó képsorokat kaptunk, hogy én bizony elsírtam magam.

A finálé ugyanezt már nem tudta kiváltani, de minden korábbinál jobban elszomorított, hogy két ember viszályát mennyire nem is az igazi ellentétek, hanem a környezet, a "barátaik", a jegypénztárak elvárása szította. És ez életeket tett tönkre. Susan Sarandon és Jessica Lange mesteriek voltak, csakúgy mint magyar hangjaik, Menszátor Magdolna és Kocsis Judit.

A fehér hercegnő (a sorozat)
De szeretem, amikor egy sorozat a semmiből bukkan elő. Nem láttam az ajánlóit, és bár ismertem a történetét, egyáltalán nem vártam tűkön ülve. És az ilyen sorozatok, filmek tudnak igazán meglepni. Az ifjú hercegnő nyolc részét nagyon gyorsan, pár nap alatt megnéztem és mondhatom, nem okozott csalódást. Nem lett túl lassú, túl hű a történelemhez, de nem is esett át a szappanos ló túloldalára. Megtalálták az egyensúlyt és a vezető karakterek bizony elvitték a hátukon a történetet. A szinkronért pedig külön jár a dicséret, mivel Börcsök Enikő és Détár Enikő nagyszerűek voltak.

Film:

Atomszőke
Az előzetes alapján eléggé kíváncsi voltam a női John Wick-filmnek kikiáltott Atomszőkére, bár, egyik John Wick-filmet sem láttam. Még. Ugyanis ez után igencsak kedvet kaptam hozzá. Az Atomszőke megidézte az egész látványvilágával, és a benne felcsendülő zenékkel a tavalyi év egyik legjobb sorozatát, a Volt egyszer két Németországot. A hasonló helyszín, hidegháborús vonulat nagyon tetszett, csak a történet sántított egy picit.

A közepén leült a film, de amit az utolsó fél órában műveltek az elmondhatatlanul király volt. Az a minimálisan megvágott, de perceken át tartó, lépcsőházon, folyosókon és szobákon keresztül törő verekedés, az egészet hihetővé tevő elemekkel és az apró poénokkal az utóbbi évek legizgalmasabb, néző arcára mosolyt csaló jelenetsora volt. Megérdemelte volna a tapsot. Az Atomszőke ennek köszönhetően kellemes csalódás lett.

A majmok bolygója - Forradalom
Az előző folytatása, kvázi mintha egy sorozatévadot néztem volna. Lassan építkezett és valahogy hiányzott belőle valami, de ahhoz képest, hogy mennyire nem szerettem volna korábban befogadni semmilyen képkockát sem ezekből a filmekből, most igencsak rákaptam. Bár a játékidő nyugodtan lehetett volna rövidebb, a csata (jobban mondva csatácska) így is izgalmas volt. Azt gyanítom, hogy a nagy katarzisra a záró filmben kerül sor.

A majmok bolygója - Lázadás
Megint egy olyan film, amitől évek óta elzárkóztam. Ebben hathatós szerepe volt James Franconak, akit a 11.22.63. előtt nagyon nem kedveltem, illetve a Tim Burton rendezte feldolgozásnak, amitől a mai napig a frász kerülget. Ez a Majmok bolygója viszont friss, mai szemmel nyúlt az alapanyaghoz és az előzménytörténet elmesélésével fogyaszthatóvá tette a történetet. Remek felvezetés, alapozás volt.

Dunkirk
Nem is emlékszem arra, volt-e valaha ehhez fogható moziélményem. Christopher Nolan legújabb filmje lényegében nem is film, hanem egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie, mert minimális történettel, szinte elhanyagolható mennyiségű párbeszéddel olyan feszült tempójú, igazán hatni tudó filmet készített, amilyet nagyon kevesen - vagy talán még senki sem.

A Dunkirk a második világháború egy nagyon - mind időben, mind térben - kis részét emeli ki, és nem kapjuk meg az ilyen "háborús" filmektől megszokott kliséket, tipikus karakterépítéseket, és szépelgő, romantikus történeteket. A Dunkirk betekintést enged abba az egy hétbe, ami a második világégés egyik kulcsmomentuma. Mindezt úgy, hogy nézőként belecsöppenünk az eseményekbe, majd ahogy jöttünk, úgy távozunk, nem ismertük meg a szereplőket, és csak vendégek voltunk.

És emiatt van egy kis hiányérzetem, hiszen a film nem egy megszokott történetet mesélt el, nem építkezett, hanem mutatott, hatott és lenyűgözött. Ha megnézed, akkor teljesen át tudod élni, min is mentek keresztül a katonák, a civilek, és a mozis hanghatásoknak köszönhetően feláll a szőr a karodon, amikor elsüvít éktelen hangosan feletted a német harci repülőgép. A Dunkirk élmény mozi, és szerencsére nem akar több lenni, nem akar minket megríkatni, nem akar erőszakosan elgondolkodtatni, csak mutat és mutat.

Azt pedig még külön ki kell emelnem, hogy mennyire zseniálisan keverte Nolan egybe a három idősávot. A tengerpartra szorult katonáknak egy hetét, a civil hajósok egy napját, míg a légierő egy óráját nézzük. Három különböző szemszög, tét és sorsábrázolás. Az elején elkülönülő szálak a végén egybe fonódnak és az élmény Hans Zimmer folyamatos órakattogást hozó zenéjével válik teljessé.

Amerika Kapitány - Polgárháború
Bár a cím nem fedi pontosan a történéseket, ez volt az az epikus mozi, amit a második Bosszúállók filmtől vártam. Kicsit meg kellett hasonlanom, mivel az első számú kedvencemet picit a negatívabb oldalra akarták lökni, és a régi-új szerelmem, a Pókember pedig vele ellentétes oldalra került, de szerencsére nagyon jól oldották meg a film ívét, történetét és a végső, tényleg hatásos, izzasztó téttel bíró csatát.

A Hangya jelenléte fergeteges volt, és Pókember feltűnését is úgy csinálták, ahogyan kellett. A film főgonosza nagyon jól működött és elhangzott tőle egy igazán jó mondat, ami a későbbiekben is érvényes lehet, hogy a Bosszúállók csakis egymást győzhetik le. Nem tudom, a Marvel megjátssza-e még egyszer azt, hogy egymásnak eresztik őket, de ha az újabb, nagyobb főgonosz, Thanos sem tud szétcsapni közöttük, akkor tényleg csak saját magukra lesznek veszélyesek.

A Hangya
Ismét egy olyan film, ami elé elvárások nélkül ültem le, és ami a végén hatalmas meglepetéssé vált. Bár a tipikus jegyekből építkezett és sejthető volt, hogy a gonosz most is elesik, a főszereplő miatt megérte megnézni. A Hangya ugyanis pont az a kvázi civil mint Pókember. Bár Pókival ellentétben neki nincs szuperképessége, az esetlenség, a naivitás és a jóra törekvés miatt roppant szimpatikus és humoros volt. Kellemes film.

Bosszúállók - Ultron kora
Ezzel kezdtem a pótlást és picit csalódtam. Sokkal epikusabb, sokkal pörgősebb filmet vártam. Nem mondom, hogy nagyon rossz volt, hogy a mellékszereplőket árnyalták, de egy Bosszúállók-filmben nem arra lennék kíváncsi, hogy a néha egyébként is a sorból kilógó csapattagoknak milyen is a háttere. Ultron jól nyitott, de egy lapos gonosz lett belőle, akinek már az ötlete se volt túl félelmetes. Kár érte.

Pókember - Hazatérés
Ez az. Nagyon jó kontrasztot állítottam magam számára, hogy "egymás után" néztem meg a Wonder Womant és a legújabb Pókember-filmet. Bár nem kétség, hogy ezt a mozit a Wonder Woman okozta csalódás nélkül is bitang mód élveztem volna, de csak azt tudom írni, hogy a Marvel tudja, hogyan kell még a szükségszerű kliséket is remekül eladni.

Nem tudok belekötni a Pókember - Hazatérésbe. Lendületes, izgalmas, vicces, szórakoztató, a székbe szegez, és az egész filmről süt a kedvesség, a szerethetőség és egy ilyen főszereplővel, Tom Hollanddel tényleg nem lehet nem imádni. Nem akarták a készítők újra megalkotni Pókembert, nem akarták az egész világát nulláról megismertetni, és pont ez állt piszkosul jól a filmnek. A cameok is annyira rendben voltak, hogy megyek, bepótolom az elmaradt Bosszúállók-filmeket.

Wonder Woman
A dicsőítő kritikák, a rajongói visszajelzések miatt nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. Nem kellett volna. Vagy nagy elvárásokat támasztani, vagy megnézni. Erős kijelentés, de most úgy érzem, hogy nekem erre a Wonder Woman filmre nem igazán volt szükségem. Nagyon hosszúnak éreztem, és zömében azért, mert úgy féltáv után sem a történettel, sem a karakterekkel nem tudtak az írók mit kezdeni.

A karakterizáció, az érzelmek számomra addig működtek, míg a szigeten voltak, utána fokozatosan épült le minden és lankadt az én figyelmem is. A főszereplőnő egy-két kitörést leszámítva nem csinált semmit, csak harcolt és felhívta a figyelmünket az embertelenségekre, arra, hogy mennyire nem figyelünk másokra. Ez egyszer, kétszer még hat, de a sokadik szajkózásra már csak a fejemet fogtam, hogy szegénynek nem tudtak más mondatokat írni.

Nagyon hiányzott a rendes történet, mert így csak megismételték az Amerika Kapitány első részét, csak több klisével és felskiccelt főgonoszokkal. Komolyan, csak egy ennyire tét nélküli, adok-kapok összecsapásra futotta a végén? Semmi katarzis, semmi meglepetés. Legalább a magyar szinkron jó volt. Horváth Lili csodálatos, Zámbori Soma pedig zseniális volt. Azok a kis hangok, a játszott bizonytalanságok. Imádtam mindet.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.