Mauchner József: Azt a munkát kompletten végig kellett vezényelnem

2017. május 25. - Jasinka Ádám

Elég nagy szünet után folytatjuk cikksorozatunkat, mellyel kicsit közelebb szeretnénk hozni az olvasókhoz a szinkronszereposztások megálmodóit, a rendezőket.

A hét mesterlövész, a West Side Story, a Napfivér, Holdnővér, a Steve Martin és Eddie Murphy főszereplésével készült Fergeteges forgatás, a Dokik, az Egyszer volt, hol nem volt, az Aladdin és a Doc Martin. Csak néhány film és sorozat címe, melynek szinkronmunkálatait Mauchner József irányította. Azt pedig talán kevesen tudják, hogy az ő rendezésében készült a Die Hard első magyar változata, amiben Bruce Willis még nem Dörner György, hanem Vass Gábor hangján szólt a nézőkhöz.

mauchner1.jpg

Mauchner József nevét több mint 50 éve hallhatjuk filmek és sorozatok magyar változatainak munkatársai között. Először rendezőasszisztens volt, majd később rendező lett, de mivel a Magyar Televíziónál dolgozott, élő adást is rendezett. Elmesélte, hogyan indult a szinkron a Televízióban és miért szóltak néha még a zajok és zörejek is "magyarul". Anekdotázott egy kicsit Básti Lajosról és Ráday Imréről, valamint bevezetett egy kicsit a galambok világába is.

Mióta dolgozik filmek, sorozatok magyar változatain?

1963-ban kerültem a Magyar Televízióhoz. Az első pár évemben Sipos Varga Éva mellett asszisztáltam, és csak később lett belőlem szinkronrendező. Mivel a Televíziónál nem volt olyan munkaköri besorolás, hogy szinkronrendező, ezért papíron mi adásrendezők voltunk. Volt rendező, asszisztens és adásrendező. Minket ez utóbbiba soroltak és én ennek köszönhetően élő adást is rendeztem.

Még úgy sem volt szinkronrendezői besorolás, hogy a Pannóniában akkor már javában folyt a munka?

A Pannóniától függetlenül dolgoztunk és teljesen más volt a szervezeti felépítés. A Magyar Televízióban az 1960-as években indult a szinkrongyártás. Ennek az egyik oka az volt, hogy a Pannónia Stúdió sem bírt el végtelen mennyiségű munkát, másfelől ezzel akartak konkurenciát teremteni. De talán ami ennél is lényegesebb volt, hogy akkortájt láttak neki a kettes számú tévéadó előkészítésének.

Ehhez pedig rengeteg szinkronizált filmre és sorozatra volt szükség.

De persze nem csak szinkronokat, hanem bizony hangalámondásokat is készítettünk. Az egyik első ilyen, amit rendeztem egy spanyol film volt, sajnos a címére már nem emlékszem, de Bozai József volt a narrátora, aki a mai napig aktívan dolgozik.

Milyen volt a szinkronrendezők megítélése? A színházi vagy tévés rendezők feljebb álltak a képzeletbeli ranglétrán? Nem nézték le őket, mondván hogy „csak szinkronrendezők”?

Nem, a kollégák, színészek legalábbis nem. Elismerték a munkánkat, és olyan színész nem volt, aki ne fogadta volna el az instrukciókat, a tanácsokat. Nem rendeztünk mozgást, ez igaz, de a szinkronizálás ugyanolyan művészet, mint rádiójátékot készíteni. A könnyedség az, hogy nem kell kitalálni a figurát, mivel azt a külföldi kolléga már eljátszotta. A szituáció is adva van.

mauchner6_ahetmesterlovesz.jpg(Pillanatkép A hét mesterlövész című filmből)

A nehézsége viszont abban áll, hogy a hangot úgy kell megcsinálni, ahogy azt a képen látható színész arca, játéka és maga a jelenet megköveteli. Egy rádiójátékban úgy beszél Rózsa Sándor, ahogy a rendező és a színész elképzeli. A szinkronban viszont Rózsa Sándort úgy kell megcsinálni, ahogy a képen van. Ehhez pedig mindig alkalmazkodni kell, különben elválik tőle a hang.

Hány stúdióban dolgoztak a Televízióban?

Kettőben. Ezeket megépítették és az indulás előtt megszervezték hozzájuk a csapatot. Szép időszak volt, nagyon sok jó filmet csináltunk, nem volt olyan hajsza, mint néha manapság. És bizony azt éreztük, hogy mi is hozzátettünk valamit a filmekhez. Viszont nem egyszer előfordult, hogy

amikor a Televíziónak nem volt pénze a nemzetközi hangsávra (a zajokra és zörejekre), vagy a zenékre, akkor azokat nekünk kellett elkészíteni.

Minden munkának volt egy zenei szerkesztője, ő felelt a dalokért, zörejekért. Nánási Katalin volt az, akivel mi sokat dolgoztunk. A hét mesterlövész című film jut most hirtelen példaként az eszembe. Ha meghallgatod a filmet eredeti és a magyar hanggal, akkor észreveheted, hogy teljesen mások a zörejek, mivel azokat a Televízióban készítették el.

Visszatérve egy kicsit a kezdeti időszakra. Így utólag belegondolva, mennyit segített az, hogy a szinkronrendezést asszisztensként kezdte?

Nagyon sokat! A ranglétrát végig kellett járni. És végső soron ez nem is volt baj, mert rengeteg nagy művésszel dolgozhattam együtt már fiatalon. Megismertem őket, és legfőképpen megtanultam azt, hogyan kell bánni a színészekkel, hogyan kell vezetni őket. Erre pedig csak asszisztensként volt lehetőséged. Nagyon jó tanulópénz volt, már csak azért is, mert ez idő alatt szembesült az ember azzal, hogy a stúdióban nem minden magától értetődő.

A szinkronrendezőnek nagyon sokszor kell instrukciót adnia, és ezt mindig a lehető legnagyobb figyelemmel kell megtennie. Egy Kossuth-díjas színésznek nem mondhatsz akárhogyan instrukciót. Azért is volt jó ez az időszak, mert egy légtérben lehettem a színészekkel, és félig a rendező oldalán, félig a színészek pártján álltam. A legfontosabb dolog, amit asszisztensként tanultam, hogy a színészekkel mindig türelmesnek kell lenni.

Ön hogyan tapasztalta, a rendezők mennyi beleszólást engedtek az asszisztensnek a munkába?

Ez mindig azon múlt, hogy milyen volt a rendező habitusa. Nem illett minden áron beleszólni a munkába, mivel a rendező mégis csak azért rendező, hogy ő adja az instrukciókat. Az asszisztens készítette elő a munkát és ő volt a karmester, diktálta a felvétel során a tempót és segítette a színészeket.

mauchner2_bastilajos.jpg(Básti Lajos)

Básti Lajossal például nagyon szerettem együtt dolgozni. Csodálatos hangú férfi volt. A felvételek előtt mindig megkért, hogy segítsünk neki és jelezzünk akkor, amikor indulnia kell a szinkronnal. Nekem az volt a dolgom, hogy megnyomjam a vállát, amikor kezdenie kell. A legelső alkalommal nagyon óvatosan értem hozzá, és persze, nem reagált rá. Kis idő múlva hátrafordult, lehajtotta a fejét, a szemüvege az orrán ült, a szemembe nézett és azt mondta:

„Nem tudsz bökni? Akkor rúgj belém!”. (nevet)

Én ettől egyből elpirultam. Nem mondhattam azt, hogy művészúr, de hiszen én nyomtam. Nagyon jó emlékeim vannak abból az időből, amikor asszisztensként dolgoztam. Azt éreztem, hogy a színészek szerettek velem együtt dolgozni, és nem tagadom, én is szerettem köztük lenni.

Később Önnek is lettek asszisztensei.

Igen, akikből szintén rendezők lettek. Aprics Laci, Andor Péter és Ambrus Zsuzsa.

Az is a rendezőn múlt, hogy mennyire tekintette a szinkronizálást csapatmunkának?

A rendezőnek, az asszisztensnek, a gyártásvezetőnek, a dramaturgnak és a hangmérnöknek mindig együtt, és mindig össze kellett dolgoznia. Ha ez nem így történt, akkor az bizony a végeredményen is meglátszott. Erre sajnos már egyre ritkábban van lehetőség, de arra a mai napig oda kell figyelni, hogy ne legyen izzadós, görcsös a munka, mert az sem tesz jót a szinkronnak.

Volt jó néhány régi nagy színész, főként az idősebbek, akik szegények görcsösen dolgoztak. Előfordult, hogy az egyik színész a munka után félrehívott, és elmondta, hogy ha nem én vagyok az asszisztens, akkor nem jött volna. Ez nagy dicséret volt.

Mitől féltek?

A türelmetlen rendezőtől. Amikor belekerültem a szinkronba, akkor még nem használtunk fülhallgatót. A színész megnézte és meghallgatta a tekercset kétszer-háromszor, ahányszor igényelte, és ez idő alatt kellett a szerep ritmusának a fülébe kerülnie. Ez persze maradéktalanul nem sikerült, ezért is volt ott az asszisztens, hogy segítsen.

mauchner3_radayimre.jpg(Ráday Imre)

Az egyik sorozatnál, azt hiszem, hogy az első asszisztálásom egyikénél Ráday Imre bácsival dolgoztunk és azt a munkát kompletten végig kellett vezényelnem. Ez azt jelentette, hogy beálltam a vetítővászon és a mikrofon közé, hogy engem és a képet is egyszerre lásson, és közben kézmozdulatokkal instruáltam.

Ez egy majdnem 30 részes sorozat volt, és én mint egy karmester, amikor lassítania kellett a színésznek, akkor azt mutattam, amikor pedig gyorsabban kellett beszélnie, akkor azt jeleztem neki. A munka után nem sokkal készült Ráday Imrével egy interjú a Rádióújságba és ott úgy nevezett engem, hogy a „kis Stokowski” (nevet) (Leopold Stokowski, neves angol karmester - a szerk.).  Manapság viszont már sokkal könnyebb szinkronizálni. Ott van a füles, az nagy segítség.

A rendezőnek viszont sokkal több mindenre kell figyelnie.

Ez igaz, de régen is sokfelé kellett figyelni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hozzászoktunk már ehhez a felgyorsult tempóhoz. A színészek pedig sokkalta könnyedebben szinkronizálnak, mint régen.

Most viszont nincsenek olyan üresjáratok, mint anno, amit az okozott, hogy fűzni kellett a filmet.

Valóban. Akkor végtelenítve is ment az adott tekercs, de persze nem volt szorosan befűzve, hagytak közte szünetet. Ez a pauza arra is szolgált, hogy a rendező vagy az asszisztens elmondja, mit kell esetlegesen másképpen csinálnia a színésznek.

A Televízióban két vetítőgéppel dolgoztunk, és ha jóban volt az ember a technikai személyzettel, akkor időt tudtunk spórolni. Ha például az egyik színésznek nagyon sietnie kellett, akkor mind a két gépet beüzemelték és előre befűzték a tekercseket. Amikor végeztünk az egyikkel, akkor azonnal indították is a másikat, közben pedig már fűzték a következőt.

Általában több műszakban dolgoztunk, mivel a színészekhez, a próbákhoz és az előadásokhoz igazodtunk. Az egyik műszak délelőtt volt, 8-tól 10-ig, a másik pedig délután 2 órától. Ha a munkaórát kiszámolnánk, lehet hogy az jönne ki, hogy nem dolgoztunk sokkal többet, mint manapság, csak nyugodtabb volt a tempó.

Mára minden felgyorsult, rengeteg tévécsatorna van, amik sokkal többet kívánnak, mint régen,

és eszik a filmeket, sorozatokat. Ne feledjük, hogy régen egy, aztán kettő tévéadót kellett csak ellátnia a Pannóniának és a Televíziónak, és nem is minden nap volt adás.

mauchner4_napfiverholdnover.jpg(Pillanatkép a Napfivér, Holdnővér című filmből)

A szinkronrendezőknek mennyire dolga, hogy atyáskodjon a színészek felett? Mennyire kell figyelnie arra, hogy éppen milyen hangulatban vannak?

Nagyon nem mindegy, hogyan szólok a színészhez. Amikor még fiatal voltam és mondjuk egy baki miatt kellett szólnom, akkor nem a beszélőbe adtam az instrukciót, hanem bementem a stúdióba. Ott pedig nem azt mondtam, hogy rosszul ejtette ki a szót, hanem „Művészúr, ezt véletlenül rosszul mondta”.

Nem minden film megy simán, van amikor sokat kell segíteni a színészt, hogy megtalálja a hangszínt, a stílust. De azt mondhatom, hogy a színészeinkre nem lehet panasz, nagyon jók és gyakorlottak. Kevés az olyan, aki ne szinkronizálna elképesztően sokat. Akinek esetleg mégis nehezebben megy, annak pedig több időt kell hagyni. Ezért is fontos, hogy ismerjük a színészeinket.

Több mint ötven éve dolgozik a szinkronszakmában. Ki lehet emelni a megannyi film és sorozat közül egyet, amire jó érzéssel gondol vissza?

Szeretem a munkámat, és

akár egy jó, akár egy rossz filmről van szó, mindig szeretettel ülök neki,

mert különben nagyon nehéz lenne ezt csinálni. A filmszinkronjaim közül a West Side Story kapcsán az akkori kritikusi újság, a Film Színház Muzsika azt írta, hogy „a magyar színészek angolul énekeltek”. Annyira összejött egymással a magyar és az eredeti hang. Ez a dicséret akkor felért egy díjjal. Amire pedig még büszke vagyok az a Napfivér, Holdnővér, A nagy balhé és a Hupikék törpikék. Jelenleg pedig az Egyszer volt, hol nem volt és a The Originals - A sötétség kora című sorozatokon dolgozom.

mauchner5_westsidestory.jpg(Pillanatkép a West Side Storyból)

A szinkron mellett Önnel kapcsolatban egy érdekességre bukkantam. Jól olvastam, hogy galambászattal foglalkozik?

Igen! Azt hiszem, ötödikes korom, azaz gyerekkorom óta vannak galambjaink, postagalambjaink. Állandóan versenyekre jártunk velük, sajnos azonban az utóbbi években, ahogy egyre idősebb lettem, már kevesebb alkalmam volt rá. Ha pedig sokat dolgoztam, akkor elég időt sem tudtam velük foglalkozni.

A galambokkal való törődés annyira az életem része lett, hogy ha nem csinálhatnám, szerintem nem bírnám ennyire jól a munkát.

Legyek ugyanis bármilyen fáradt, ha fölmegyek hozzájuk, foglalkozom velük és utána lejövök, akkor teljesen fittnek érzem magam. Komolyan mondom, tele vagyok utána energiával.

Lehet őket házi kedvencként kezelni?

Úgy mint egy kutyát vagy macskát nem, de rendkívül értelmesek, és amikor beszélek hozzájuk, akkor figyelnek rám. Felülnek a vállamra és nem a párjuknak, hanem nekem turbékolnak. (nevet)

Mennyi ideig él egy galamb?

Ez attól függ, milyen szerencséjük van. Ha versenyre járnak, és ott ragadozókkal találkoznak, akkor nem mindig ússzák meg épségben. Előfordult, hogy nem tért vissza galambom. Most a legidősebb egyébként 19 éves. Szegénykém nagyon öreg, de tiszteletből még megvan, nincs szívem elaltatni.

Tényleg igaz az, amit a filmekben is mutatnak, hogy elengedik a galambot és visszatalál?

A galamb csak visszatalál. Olyan nincs, hogy a fülébe súgom, hogy hova menjen és aztán odamegy. Valamikor a postakocsik is úgy működtek, hogy elvitték például a budapesti galambokat Debrecenben, a debrecenieket Budapestre és ha egyik helyről üzenni szerettek volna, akkor elengedték a galambot, ami hazatalált, a saját helyére.

Arra pedig, hogy hogyan képesek rá, sok feltételezés van. Kipróbálták, hogy mi történik akkor, ha leragasztják a galamb szemét. A galamb visszatalált a dúcba. Leragasztották az egyik fülét, de a szemét szabadon hagyták. A galamb a kert végéből alig talált vissza a dúcba. Egy hét múlva leragasztották mindkét fülét, a szemét ismét szabadon hagyták, és a galamb elveszett. Mivel meg volt jelölve mint kísérleti madár, ezért nagy szerencsével rátaláltak, szegény teljesen ki volt merülve és visszajuttatták.

Ebből a kísérletből arra következtetnek, hogy a galamb a fülén keresztül a Föld mágneses kisugárzását használja tájékozódásra. Megfigyelték azt is, hogy miközben a galambok hazarepülnek, a fejük jár egyik oldalról a másikra és folyamatosan keresik a megfelelő hullámokat. Illetve az is érdekes, hogy rossz idő esetén, mondjuk ha vihar van, ami zavarja a rádióhullámokat, akkor a galambok is nehezebben tájékozódnak.

A fejléchez használt fotó: Németh Kriszta
Többi fotó: mozi24.hu, monstoppi.it, mandarchiv.hu, deadline.com

A bejegyzés trackback címe:

http://musorvizio.blog.hu/api/trackback/id/tr8312533401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.