Básti Juli: "Ez egy őrülten édes marhaság volt"

2017. április 06. - Jasinka Ádám

A tegnap megjelent nagy, szinkronos cikk után a Básti Julival készített interjúval zárjuk a most harminc éves Egy rém rendes család köré épített tematikus hetünket. A művésznővel múlt héten, az akkor 200. alkalommal játszott Pletykafészek című előadás alatt, a Centrál Színházban volt alkalmam beszélgetni. Básti Juli elmesélte, hogyan szinkronizálták az Egy rém rendes családot, mennyire volt nehéz megtalálnia Peggy hangját és visszatekintett kicsit a Pannóniás időkre is.

bastijuli1.jpg

Milyen érzés volt az Egy rém rendes családon dolgozni?

Nagyon élveztem és szerettem is a szerepem benne. Rehorovszky Bélával kezdtük el, nagy kedvvel csinálta és csak utólag, jó pár évvel később tudtam meg tőle, hogy nem bízott abban, hogy elvállalom. De persze hogy elvállaltam, hiszen ez egy őrülten édes marhaság volt.

Csuja Imrével például imádtam együtt dolgozni, istenien csinálta. Nem volt szokás, de ez alatt a munka alatt rengeteget röhögtünk és úgy gondoltam, hogy ha ennyi örömöt okoz nekünk, mialatt készítjük, akkor biztosan a nézőknek is tetszeni fog. De azt sosem sejtettük, hogy évtizedeken keresztül nem lesz olyan nap, amikor nincs képernyőn. Egészen döbbenetes.

Amikor találkozunk Imivel, akkor még mindig jót nevetünk azon, hogy mi lett volna, ha akár csak egy forintot is kapunk az ismétlésekért… De a viccet félretéve, nagy öröm volt ezen dolgozni, és jó tudni, hogy ilyen sokáig meghatározó pontja a tévézésnek ez a sorozat. Az már kevésbé örömteli, hogy van, aki csak ebből ismer.

Mennyire lett emblematikus, ismert szinkronmunkája ez a sorozat?

Aki nem tud eljutni Budapesten színházba, vagy nem tudott anno Kaposvárra, annak biztos, hogy sokat jelent az, hogy én szinkronizáltam Peggyt. Ezen kívül persze rengeteg mást is, nagy filmeket is szinkronizáltam, de tény és való, hogy amikor vidéken járok, néha emiatt a sorozat miatt ismerik meg a hangom.

bastijuli4.jpg

Manapság nem készül tévéjáték és így a színészeket zömében a szinkronból ismerik az emberek.

Amikor gyerek voltam, akkor évente 90 tévéjáték készült. Amikor pedig főiskolára mentem, akkor már csak hatvanat forgattak évente, és mindenki rémüldözött, hogy mi lesz, hogy lesz tovább. Régen voltak rendszeres színházi közvetítések is a tévében, mára mondhatni ez is eltűnt.

Nehéz volt megtalálni Peggy hangját? Ránézett a képre, meghallotta a hangját és egyből megvolt az elképzelés, hogyan fogja megszólaltatni?

Annyira helyesen csinálta a színésznő és annyira speciális hangja volt, hogy igazából csak utánozni próbáltam, és szerintem sikerült is. Az elején próbálgattuk a hangokat, de hamar belejöttem. Nem pont olyan lett magyarul, mint eredetiben, de azt például nyugodt szívvel állíthatom, hogy Csuja Imi sokkal jobban csinálta Al hangját, mint a külföldi színész.

Jó volt, hogy közösen álltak a mikrofonnál?

Nagyon sokáig így dolgoztunk, és főként a szomszédokat szinkronizáló színészekkel, Götz Annával és Kálid Artúrral vettek minket egyszerre. Rengeteget csacsogtunk, röhögtünk, jókedvű, de közben kemény meló is volt. Bementünk reggel nyolcra és estig ott voltunk. Több száz tekercset vettünk fel akkor, és a végére már ki voltunk facsarva, borzasztóan elfáradtunk, de a hangulat mindig jó volt.

bastijuli3.jpgBásti Juli a Nem félünk a farkastól c. előadásban (fotó: Horváth Judit)

Amerikában tíz év alatt 11 évad készült a sorozatból, idehaza viszont fele ennyi idő alatt csinálták meg hozzá a magyar szinkront.

Nagyon feszített volt a tempó, rengeteg időt töltöttünk a stúdióban. Amikor már nagyon éreztük a figurákat, akkor megpróbáltuk előnézés nélkül megcsinálni a tekercseket. Addig minden jelenetet megnéztünk és meghallgattunk a felvétel előtt, hogy megismerjük a szituációt, a szereplő jellemét. Egy idő után viszont attól lett gyorsabb a munka, hogy egyből eljátszottuk a jelenetet. A fülhallgató akkortájt jött divatba és nagy segítség volt.

Tudták, sejtették hogyan reagálnak majd a szereplők?

Igen. Persze, ha rontottunk, akkor újravettük, de így a legelső meghallgatást ki tudtuk hagyni. Ha összeadjuk a több száz tekercset, és hogy mennyi időbe telt ezeket mind előnézni, akkor akár egy órát is spórolhattunk, és ez a nap végén nagyon sokat jelentett. Egy héten három napig vettük egyébként a részeket.

Régen előfordult, hogy megküldték előre a színésznek a szövegkönyvet a szinkronhoz. Ennél a munkánál is így történt?

Dehogyis. Volt persze olyan időszak, amikor ez volt a szokás, de az nagyon régi történet. Amikor végeztem a főiskolán, akkor még elvétve kiküldték a szöveget, de csak a nagy filmeknél.

Ez úgy működött, hogy a postaládába bedobták éjszakánként a rózsaszín papírokat, amikre rá volt írva, hogy aznap hány darab tekercsünk van, melyik műtermekbe és milyen filmekre kell mennünk. Sajnálatos módon aztán felszámolták a szinkront a Hűvösvölgyi úton. A Pannónia egy gyönyörű épület volt.

bastijuli2.jpg

Szinte mindenki azt mondja, hogy nagyon jó korszak volt.

Ez nem kérdés. Persze, azért is mondjuk ezt, mert akkor voltunk fiatalok, és pezsgő élet volt a Pannóniában. Bármikor, amikor bementem a büfébe mindig nagy beszélgetések zajlottak, elképesztően jókat nevettek és mindenkinek fülig ért a szája. Megkockáztatom, hogy jobb hangulat volt ott, mint a Magyar Rádió Pagodájában, ahol szintén nagy élet volt, de talán kicsit feszültebb légkörrel. A szinkronban – legalábbis nekem ez volt az érzésem – a színészek sokkal fesztelenebbül viselkedtek.

Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat az Egy rém rendes család forgatása közben?

Halasi Dani, aki a kissrác hangja volt, utólag mesélte, hogy volt olyan pillanat, amikor alig kapott levegőt attól, hogy ő még próbálja a tekercset, dolgozik, de sehol nem tart a szövegével, miközben én már rég készen vagyok mellette. Nagyon hálás volt azért, hogy türelmesek voltunk vele. Danival egyébként nagyon jóban lettem, mert a fiamnak lett az egyik legjobb barátja, majd a Nemzetiben, ahol én is játszottam, ott volt stúdiós, most pedig már kész rendező.

Volt egy rövid időszak, amikor nem Ön szinkronizálta Peggyt.

Tényleg! Két terhességemet is felöleli ez a munka (nevet). Amikor már nagy volt a hasam, akkor a többiektől külön vettek engem, és egyedül dolgozhattam. A szülés előtt és utána egy-két hétre viszont ágyba kényszerültem, de nem lehetett ez több mint egy hónap. Mondtam is a gyártásnak, hogy amint tudok, sietek vissza. Dávid három hetes lehetett, amikor már újra szinkronizáltam. Nem akartam lemaradni, szerettem, fontos munka volt.

Volt szó arról, hogy újraveszik azokat a részeket, amelyek nem az Ön hangjával mentek?

Nem, azok akkor már adásba kerültek és akkortájt nem volt divat, hogy utólag változtassanak bármin is akár videokazettára, akár máshova. Kovács Nóri, aki átvette tőlem a szerepet, remek színésznő, csodálatosan szinkronizál. Miért is kellett volna az ő részeit újra megcsinálni?

Fotó: ridikulmagazin.hu, mediaklikk.hu, Horváth Judit, Centrál Színház, kateysagal.net

A bejegyzés trackback címe:

http://musorvizio.blog.hu/api/trackback/id/tr4512406517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.