Epres Attila: "El tudom felejteni, hogy a saját hangomat hallom"

2016. október 16. - Jasinka Ádám

 Epres Attilát azt hiszem, hogy nem igazán kell bemutatnom senkinek sem, hiszen megszámolni is nehéz, hány darab színházi előadás, televíziós és filmes, valamint szinkronos munka áll a neve mellett. Szinkronszerepeinek jelentős része ráadásul főszerep, hiszen ő többek között Jason Statham, Gary Oldman, Michael Nyqvist vagy éppen Ed Harris állandó magyar hangja, és vele hallhatjuk az utóbbi időben Kevin Spacey-t is.

interju_ea5.jpg

 Az HBO-n magyarul most vasárnap, október 16-án induló új sci-fi/western sorozat, a Westworld egyik központi figuráját, a rejtélyes fekete ruhást férfit Ed Harris alakítja, így talán nem is volt kérdés, hogy a magyar változatban őt Epres Attila fogja megszólaltatni. A tévéadó jóvoltából volt szerencsém és lehetőségem a Mafilm Audioba, a sorozat első részeinek szinkronfelvételére kilátogatni, ahol Lengyel László rendezésében készül az új Trónok harcának kikiáltott Westworld, amely szinkronját tekintve is utódja lehet a népszerű fantasynek.

 Epres Attilával a stúdióban többek között arról is beszélgettünk, milyen elkezdeni egy új szinkronmunkát és zavarja-e, ha nem ismeri előre a történetet, valamint hogy tudja-e kívülről szemlélni saját hangjátékát. Ezek mellett elmesélte, hogyan is indult szinkronos pályafutása, milyen volt a régi idők szinkronja és milyen érzés volt a nagynevű színészek mögött állni a mikrofonnál. Szóba került még a beszélgetés során az, hogy van-e jó rutin, mennyire hiányzik a televíziózásból a tévéjáték, a színházi közvetítés, és milyen állapotban is van most a magyar szinkron. Epres Attila elárult még néhány dolgot a színházzal, a színészettel kapcsolatban, amelyek alapján azt hiszem elég mély és színes képet kaphatunk arról, milyen értékes alakja ő a hazai színművészetnek. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.

Nehéz elkezdeni egy új sorozatot, megtalálni a karakter hangját?

 Amikor belevágunk egy munkába, akkor nem gondolunk arra, hogy ez sorozat lesz, hanem elkezdjük csinálni és azt figyeljük, hogy mit játszik az adott színész. Jelen esetben Ed Harris egy olyan színész, akiben lehet bízni. Ha az anyag közepén csapunk bele, mert ott mond egy mondatot, akkor igyekszem azt úgy megcsinálni, ahogyan ő és igyekszem hozzásimulni ahhoz, amit kitalált, mert ő sokkal többet tud erről a figuráról, mint én.

Nem zavar, hogy nem ismered előre a történetet?

 Olyannyira nem, hogy szoktam is kérni, ne mondják el (nevet). Hogy ha egy olyan kerek történettel foglalkozunk, amihez kell tudni, miért viselkedik az elején pont úgy a szereplő ahogy, akkor a szinkronrendező úgyis elmeséli. Ha viszont valami krimiszerű, vagy olyan, mint a Westworld, és nem lehet tudni, mire fut majd ki a történet, akkor nagyon izgalmassá teszi a munkát, hogy nem tudok semmit. Ezért is kell bízni a rendezőben, és Lengyel Laci instrukcióiban lehet, mert érzékeny lelkületű ember, és amit ő mond, azt bátran lehet követni.

Máshogyan játszol, ha tudod, mi lesz a vége?

 Egyszer Hernádi Gyulát – az írót – megkérdeztem az egyik próba során, hogy miért írta meg így az előadás történetét. Rám nézett a vastag szemüvege mögül és ezt kérdezte; „Ha elmondom, attól jobban fogsz játszani?”. Ezek jó titkok.

interju_ea2.jpg

Ed Harrist számtalanszor szinkronizáltad már. Mit látsz rajta, miben más most a korábbi munkáihoz képest?

 Mindig titokzatos az arckifejezése, ezért szeretik és nyilván azért is kap ilyen szerepeket, mert nem lehet tudni az általa játszott figurákról, hogy mit is fognak tenni a következő pillanatban. A hangjában mindig benne van a lebegtetés, soha nem zárja le rendesen a hangsúlyokat és mindig van egy kis vészjósló éle annak, amit beszél. Ezt már ismerem tőle, de szó sincs arról, hogy kaptafára dolgozna. Egy jó kis kaméleon, és ugyanúgy, mint például Gary Oldman vagy John Malkovich esetében, nála is lehet azt tudni, hogy ki fog találni valami újat.

Szoktad követni, hogy miket csinál? Nem tudom, van-e időd erre a színház mellett.

 A szabadidőmben inkább színházba járok, a feleségemmel viszont el szoktunk menni moziba, és akkor ott látom azokat a színészeket, akiknek én vagyok a hangja, de tévét ritkán nézek. Bár mostanában előfordult, hogy sorozatokat néztem, mert volt egy nehéz évem és otthon lábadoztam. A sorozatokra nagyon rá lehet szokni.

 Azt viszont mindig örömmel tapasztalom, hogy aki jó színész, nem csinálja sosem ugyanazt. A gesztusaik, a jellegzetességeik felismerhetőek, de egy igazi színész mindig hozzá változik a figurához és nem magára húzza. Azt a fajta színészetet kevésbé szeretem, amiben az illető mindent olyanra alakít, amilyen ő maga.

Ezt nézőként lehet jobban észrevenni, vagy munka közben?

 Nem vagyok jó néző, mert szakmai szemmel nézek mindent. A szinkront érdekes, de nem mindig, ugyanis ha nagyon jó, akkor elfelejtem, hogy szinkron. Ha viszont rossz a dramaturg vagy a lektor, és hallok egy magyartalan mondatot vagy ócska tükörfordítást, azért nagyon haragszom. Munka közben kijavítjuk ezeket, nem hagyjuk átmenni. Még véletlenül sem mondok el olyat, hogy „Hová lett mindenki?”, vagy hogy „a nejem”. Rögtön azt mondom helyette, hogy „a feleségem”. De kijavítjuk, ha az van írva, hogy „tartotta karban”. A Magyar Rádióban évek óta az hangzik el, hogy „működött közre”, és ettől majd megőrülök, hiszen ezt egy intelligens ember írta és egy intelligens mondta el.

Akkor is el tudod felejteni, hogy szinkront hallasz, ha benne vagy?

 Néha kell olyat is néznem, amiben szinkronizálok. A feleségem például most nézi a Kaliforgiát, amiben én vagyok a főszereplő magyar hangja, és annyira jó a története, hogy amikor leülök mellé a kanapéra, és nézem vele, akkor el tudom felejteni, hogy a saját hangomat hallom. Az igazi film behúz, de azért ott van a kis agyamban a kontroll, és ha valami nem stimmel, akkor azonnal fölgyullad a piros lámpa a fejemben és szívesen újravenném.

interju_ea3.jpg(Takács Nóra, Epres Attila és Pogány Judit - Tóték)

A főiskolán, Vas tanár úrnál kezdtél szinkronizálni, ha jól tudom. Milyen volt elkezdeni a szinkront?

 Azoknál, akik nem gyerekszínészként kezdték a szinkront, hanem a Színművészeti Főiskolán, szerintem mindenkinél nagy volt az önbizalomhiány és sokat is bénáztunk az első munkáknál. Ha viszont az ember ráérez, akkor ez nem tart olyan sokáig. A főiskolán, a szinkrongyakorlat mellett pedig már elkezdtünk szinkronizálni is, és az első főszerepemre nagyon jól emlékszem.

 A sziget lovasai (Elpidio Valdes), egy kubai egészestés rajzfilm volt, amit a forgatás előtt megnéztünk előre, és akkor magyarázta el a rendező, Rehorovszky Béla, hogy mit kell majd csinálnom. Rehorovszky nagyon szigorú volt, rengeteg instrukciót adott és állandóan javítgattuk a filmet. Nagy tanulság volt ez a munka. Nagyon szerettem a kezdeti éveket, a nagy forgótárcsás magnókat meg rögzítőket, és az egész világát, mert akkor még emelkedett, művészi hangulatban folyt a szinkronizálás.

Lassabban is dolgoztatok.

 Egyrészt mert a technika miatt sem tudtunk volna gyorsabban haladni, másrészt nem is folyt akkora tömegtermelés, mint ma, és emiatt sokkal nagyobb volt az odafigyelés, a szöszölés is. Harmadrészt pedig nagyrészt színpadi színészekkel dolgoztak, még az egymondatos szerepeket is színészek csinálták.

És régen, a Pannóniában sokkal nagyobb közösségi élet volt, mint ami ma jellemző.

 De azzal együtt, hogy nagyobb volt az élet, benne volt azért a görcs, hiszen működött a hierarchia, és nem lehetett szemtelenkedni, vagy lazán viselkedni a nagyok jelenlétében. Színészóriások alá kerültünk be a stúdióba, akik teledohányozták a műtermet és fantasztikus életet éltek, miközben mentek a slejfnik, a végtelenített fekete-fehér tekercsek. Ámulattal figyeltük a legendákat, és mivel nem volt fülhallgató nagyon nagy atmoszférájuk volt a csodálatos színházi színészeknek.

 Ma már nem ez a jellemző, de régen jóval nagyobb puvoárja is volt egy színésznek. Ha belépett valahova Bessenyei Ferenc, Avar István vagy Sinkovits Imre, akkor ott megállt a levegő és mindenki tisztelettel viselkedett. Ez megszűnt, de egyébként nem is bánom, biztosan nem csípném, ha ilyen hangulat venne körül.

interju_ea1.jpg

Jobb munkák készültek régen, mint most? Vagy ezt nem lehet összehasonlítani?

 Nem lehet. A legnagyobb butaságnak azt tartom, amikor valaki kijelenti, hogy a magyar szinkron világhírű volt. Egyrészt a múlt idő sem jó, mert ki tudja ezt ennyi év távlatából megítélni? Másrészt pedig azt, hogy világhírű-e a szinkron csak egy nyelvzseni tudná felmérni, aki több helyen is anyanyelvű.

 Ez inkább abból a szempontból érdekes, hogy régen a nézők Magyarországon a tévéjátékokból és a szinkronból ismerték a színészeket, de miután 1990-ben megszűnt a tévédrámai főosztály – és soha nem alakult újra – így 26 éve nem készül magyar tévéfilm. A színészeket emiatt nem lehet a televízióból megismerni, csak kétes értékű sorozatokból.

És a Szabadság – Különjárat? Abban pont szerepeltél is.

 Azt nem tévéfilmnek, hanem mozira forgattuk, csak készült belőle egy változat televízióforgalmazásra. Tévéfilm alatt én azokra az alkotásokra gondolok, amik drámai alapanyagokból, elsősorban magyar irodalmi művekből készültek. Annak idején ötven-hatvan tévéjáték is készült, és minden néző megismerte a saját országának színészeit, utána pedig látta őket színházban, színpadon.

Nem csak tévéjáték nincs, hanem színházi előadást is nagyon ritkán adnak már tévében.

 Pont a minap beszélgettünk arról a kollégáimmal, Tenki Rékával és Gálffi Lacival, hogy milyen súlyosan hiányzik a színházi közvetítés, de valami pici remény van arra, hogy talán lesz újra.

Amikor tudjátok, hogy rögzítik az előadást, akkor máshogyan játszotok?

 A rendes színész nem, a rendetlen viszont bizony másképp játszik. Elkezd a kamera felé forogni, híresebb arcot vág, nagyobb poént mond, kicsit züfecel, így szoktuk mondani. Rátesz még egy lapáttal, és ez nem ildomos. Ez a színészbetegség fesztiválokon is előfordul, és nagyon rühellem, szoktam is mondani, hogy ne csináld a fesztivált, játssz úgy, ahogy eddig. Ha egy előadás tíz perccel hosszabb, akkor azért gyanús, hogy ott valami máshogyan történt a színpadon.

 Én minden előadást úgy képzelek el, mint egy operát. Akármilyen stílusú, műfajú dologról van szó, azt mindig szerkezetben kell tartani, mint egy konstrukciót, amin dolgoztunk két hónapig és azt megbontani csak közös megegyezéssel szabad. Természetesen apró színeltolódások előfordulnak, ahogyan változik a környezet, a hangulat és maga az ember is, de nem illik a konstrukciót megbontani.

Ugyanazt a darabot játsszátok, de mégsem ugyanolyan lesz minden előadás, nem?

 Tulajdonképpen egy előadásnak egy rendezésben, ha tíz évig megy, akkor is ugyanannak kell lennie. Annyit változik csak, hogy érik, így szoktuk mondani. Azt nem szabad engedni, hogy a közönség nagyon átalakítsa, tartanunk kell magunkat az eredeti elképzeléshez, de ha érnek benne, finoman változnak bizonyos dolgok, akkor azt a rendező, aki rajta tartja a szemét, úgy is észreveszi és megbeszéli velünk.

interju_ea4.jpg(Takács Nóra, Csuja Imre, Epres Attila és Pogány Judit - Tóték)

A felújító próbák alatt azért bele szoktatok picit nyúlni.

 Igen, most ennek az időszakát éljük szeptemberben és októberben. Ezek a felfrissítő, felújító próbák nem csak arról szólnak, hogy megpróbáljuk fölidézni és újra visszatenni a színpadra, hanem gyakran arról is, hogy ha az ambiciózus rendező egy-egy jelenetet átgondolt, már esetleg másképpen látja, akkor egy egészen picit belenyúl.

A színház és a szinkron kapcsán is felmerül, hogy biztosan van, ami már rutinból megy. Tud ez rossz lenni, például amikor másfele vinne és ellene kell dolgoznod?

 Van jó rutin és azt szeretem is. Ed Harrisnél is pontosan ez fordul elő, hogy a lelki füleimmel már hallom előre, hogy nagyjából mi lesz, és emiatt olyan, mintha az ismerősöm lenne. A tehetséges ember mindig spektrumot mutat, tehát nem csak bizonyos színekből áll, hanem sokféle színből építkezik és élvezet nézni. Aki csak szakmányban dolgozik és nincs mögötte ízlés vagy tálentum, azt látva nagyon gyakran előfordul, hogy följajgatok és ilyenkor kiszólok a szinkronrendezőnek, hogy ez nagyon nem jó. De valamiért most fölkapták Hollywoodban.

A szinkronban is szoktad ezt figyelni?

 Mindenki tudja, hogy van egy úgynevezett szinkronhangsúly, amitől meg lehet bolondulni és előfordul, hogy emiatt elkapcsolom a tévéadást, mert nem bírom elviselni, hogy rutinos, magyartalan, hullámzó hangsúlyokat használnak csak azért, hogy érdekes legyen a hangjuk. Ez egyfajta elfásulás, a digitális technika hozta magával.

Nem lehet a fordítás hibája?

 Egészséges magyar mondat van a papírra írva és az illető elhangsúlyozza úgy, ahogy szokta, mert szerinte úgy érdekes, de semmi értelme az egésznek. A tömegtermelés, az hogy fönt van rajta a füles és nem ismétli el, hanem egyből megy a színész után mind ezt eredményezi, de sokszor nem is várják el, hogy valamit többször is elmondjanak. Lengyel Laci is megtehette volna most, hogy rám hagyja, azt mondja, hogy nagyjából jó, amit csináltam, de nem ezt tette, mert azt szeretné, hogy finomabb legyen a végeredmény.

Ez nem csak az időn múlik?

 Azért nem csattog az ember hátán az ostor. A gyártásvezető megtanulja, hogy a színész hány tekercset tud megcsinálni egy óra alatt és ennek fényében írja ki a gyártási tervet. Ha megnő valamire a kereslet, akkor sajnos romlik a minőség, de ez a jelenség nem csak a szinkronban üti fel a fejét. Nem siránkoznék azért, nincs arról szó, hogy temetnünk kellene a szakmát, mert a kvalitásai, vagy inkább kvantitásai megvannak, és nem lehet azt mondani, hogy teljesen elromlott, de ez fájó pont.

Mióta érzed ezt?

 Az érzés mindig is megvolt, csak mivel régen több idő volt rá, és egyáltalán nem kellett ekkora mennyiségű munkát végezni, és nem is volt száznál is több magyar nyelvű tévécsatorna, ezért nem volt az a kényszer, hogy esetleg sietni kellene és olyan sem volt, hogy gyorsan elő kellene kapni egy hangot, legyen az bármilyen is. Régen mindig pontosan lehetett tudni, hogy melyik szerepre melyik színészt fogják hívni, és ők nagyrészt tehetséges, színpadi színészek voltak.

 De velük, az egókkal viszont vívni kellett. Nem egyszer megtörtént, hogy valaki azt mondta a szinkronrendezőnek, hogy majd ő megcsinálja úgy, ahogy akarja, mert jobban tudja. De ettől függetlenül élvezet volt mögöttük állni, csodálatos hangok voltak és ezt szívesen őrzöm a szívemben. Amikor egy beérkezett, tehetséges emberrel vagy egy stúdióban, az nagy élmény, és akkor nagyon jó dolgozni. Ma már ilyen ritkán van, mert általában külön sávon vagyunk.

interju_ea6.jpg

Nem hiányzik az, hogy többen álljatok a mikrofonnál?

 Az hiányzik, hogy mellettem álltak nagyon komoly, nagy kvalitású színészek, akiknek a mozdulatait leste az ember, és élvezettel hallgatta őket. Azokkal a színészekkel, akiket a nézőtérről láttam, sokszor csak a mikrofon előtt találkoztam, és mindig nagy élmény volt akár a nagy öregekkel, akár csak a főiskolán felettem járó nagy tehetségű emberekkel együtt dolgozni a szinkronstúdióban. Fantasztikus érzés mágneses színésznők mellett állni a mikrofon előtt, és ha esetleg úgy alakul, hogy például Kovács Nórával dolgozom együtt, akkor örül a szívem, hogy egy ilyen tehetség velem egy stúdióban van.

 Óriási élmény volt például az is, amikor Kristóf Tiborral (Gene Hackman magyar hangja – a szerk.) együtt csináltam A közellenséget, ahol Will Smithnek voltam a magyar hangja. Ennél a filmnél szinkronizáltam szerintem először színesbőrű színészt és állatira élveztem. Ma viszont már ritka, ha párban vagyunk, de így is jó csinálni, mivel kifejezetten élvezem a digitális technikát, azt hogy már nincs a befűzések miatt annyi szünet, annyi leállás, amik alatt csak kopott az ember lelke. Régen volt, hogy napi négy-öt órákat dolgoztunk egy filmen, ma viszont egy nap alatt meg lehet csinálni, ennyire felgyorsult a tempó.

Ha már a szüneteknél tartunk, ami beugrott az a Kártyavár című sorozat, amit pár éves kihagyás után folytattatok.

 Most csináljuk az újabb évadait, és csodálatos a sorozat. Nagyon koncentratív munka, sokat beszél és nagyon értelmesen, le kell követni. Remélem, nem fog hallatszani, hogy eltelt pár év az első kettő és a harmadik szinkronjának felvétele között, mivel Kevin Spacey hangban és tehetségben ugyanott van, szeretném én is ugyanazon a szinten csinálni, ahol abbahagytuk. Annyit változott a helyzet, hogy egy másik stúdióban egy másik rendezővel forgatjuk. Sajnálom, hogy kikerült az eredeti környezetéből. Orosz Ildikóval csináltuk és fantasztikusan élveztük, kicsit most olyan, mintha elszakadt volna ezzel egy baráti meló, de majd megszeretjük egymást az új stúdióban az új stábbal is.

A Westworld szinkronos verziója október 16-tól megtekinthető az HBO-n és az HBO GO-n.

Fotó: HBO, bagossylevente.blogspot.hu, kultucca.hu, csokonaiszinhaz.hu, MTVA

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Jasinka Ádám 2016.10.18. 20:57:56

@desmondwallace: Örülök :). Ez most sokkal hosszabb lett, mint az átlag, úgy 7-8 ezer karakter az "ideális", azaz könnyen befogadható és olvasható, ez pedig 12 ezer fölött van úgy, hogy ahogy egyik ismerősöm rávilágított, nincs benne Jason Statham, ami ugye picit megkerülhetetlen Epres Attila szinkronos munkásságában.

saks 2016.10.19. 10:04:30

Akkor ezek szerint felépült hál' Istennek?

Jasinka Ádám 2016.10.19. 15:13:52

@saks: Igen, nagy szerencsére már újra játszik az Örkényben és szinkronizál is :).