A magyar szinkronnal mostanában egyre többet és egyre több helyen foglalkoznak, a háttérben dolgozó emberek viszont még mindig nem kapnak elég figyelmet, pedig a hangmérnökök, a vágók, a dramaturgok, a szinkronrendezők és a többi stábtag nélkül nem élvezhetnénk magyarul kedvenc sorozatainkat, filmjeinket. A MűsorVízió és Puliwood összefogott és közös interjúsorozatot készít, melyben megismerteti az olvasókkal ezeket az embereket, legelső körben a szinkronrendezőket.

 Kertész Andrea szereposztásaiért már akkor odavoltam, és már akkor rajongással telve hallgattam az általa koordinált színészek játékát, amikor még nem is tudtam, mi is pontosan a szinkron. Az elveszett ereklyék fosztogatóinak mesteri magyar változata, és Radó Denise valamint Széles László kettőse hosszú időre meghatározó lett számomra és talán nekik is köszönhetően szerettem bele a magyar változatokba. Emiatt is volt külön öröm, hogy most azzal a szinkronrendezővel készíthettem interjút, aki ezt a szinkront megálmodta.

 Kertész Andrea azonban nem csak régen, hanem most is tud okot adni arra, hogy beleszeressek az általa kitalált szereposztásokba. Az idei munkái közül számomra eddig egyértelműen a 11.22.63 visz mindent, tövestől a pálmát és továbbra is tartom azt az állításomat, hogy Balsai Móni és Schmied Zoltán is kellett ahhoz, hogy a sorozat végén, az utolsó jelenetek látva így zokogjak. A rendezőnő azonban nem pihen, és idén ősszel is jó pár újdonságnak ő találta ki magyar szereposztását. A hamarosan bemutatkozó A szultána című sorozat, és a tegnap este debütáló Gotham, amelynek szinkronjára a fantasztikus sem elég kifejező szó, mind az ő rendezésében forog.

 A Kertész Andreával készült interjú első felében (jövő héten érkezik a második) elolvashatjátok azt, hogyan is indult a szinkronos pályafutása és hogyan lett belőle rendező. Kertész Andrea ezen felül mesélt arról, miért is nehéz elképesztő módon a szinkronrendezés, mikre kell a forgatásnál figyelni, valamint hogy milyen szempontokat vizsgál meg és miknek jár utána a szereposztáskor. Az interjút a TOVÁBB-ra kattintva tudjátok elolvasni.

Hogyan kerültél bele a szinkron szakmába?

 Közgazdasági iskolába jártam, és miután elvégeztem, a Magyar Tudományos Akadémia egyik épületébe kerültem irodai munkára. Ebben az épületben volt az Akadémiának egy filmstúdiója, ahol kutatófilmeket csináltak. Azt tudni kell, hogy a Pannóniában régen monopolhelyzet volt, a rendszerváltás után viszont sokan kiléptek és az egyik stáb pont ebbe a kutató-filmstúdióba került és itt készítettek szinkronokat.

 A munkám nagyon laza volt, imádtam egyébként azt a helyet, a tenyerükön hordtak, csak állandóan besunnyogtam a stúdióba, ott ültem és tátott szájjal néztem, ami történik. Egy csoda volt és imádtam. Annyit ültem bent az asszisztens mellett, hogy ha valami miatt kerestek és nem voltam a helyemen, akkor tudták hol találnak meg.

Beleszerettél a szinkronba.

 Amikor viszont úgy döntöttem, hogy eljövök arról a munkahelyről, és az utolsó nap szembetalálkoztam a folyosón Nagy Zolival, a stúdióvezetővel, akkor megfagyott a levegő. Ő ugyanis megkérdezte, miért megyek el, én pedig elmondtam neki az okát, valamint hogy nagyon szerettem volna bekerülni a stúdióba. „Miért nem mondtad?” kérdezte. Miért is mondtam volna?

 Elbúcsúztunk egymástól, és aztán megfordultam jó pár helyen, külkereskedtem is például, de volt ahol csak egy napot dolgoztam. Amikor úgy alakult, hogy nem volt épp semmi munkám, akkor megkerestem Zoliékat, akik pont akkor csinálták az Átrium Szinkronstúdiót, és megkérdeztem, hogy kipróbálhatom-e? Azt mondta, hogy szól ha aktuális lesz, és kis idő múlva érkezett is egy távirat a postaládámba, hogy jelenjek meg a besoroláson. Kezem-lábam remegett.

Besoroláson? Az pontosan micsoda?

 A besorolás az, amikor egy nagyfilmnél a dramaturg, a rendező, az asszisztens, a gyártásvezető és a főszereplő színész leülnek és végignézik a filmet. Elmentem a besorolásra, és így kerültem bele a szinkronba. Elég sokáig az asszisztens mellett üldögéltem, majd önállóan kezdtem asszisztálni. Viszont nagyon hamar rendező lett belőlem. Az volt ennek az oka, hogy akiknél asszisztensként dolgoztam, Vas János - az egyik legnagyobb szinkronrendező, tanított is a főiskolán -, valamint Dr. Márkus Éva már nem voltak szegények fiatalok akkor, amikor én kezdtem.

 Egyik reggel a tanár úr telefonált, hogy már nem tudja vállalni, nem tud bejönni a stúdióba. Mondtam, hogy semmi gond. Odamentem a stúdióvezetőhöz, Nagy Zolihoz és megkérdeztem, hogy ki fogja rendezni a filmet? Ő erre azt felelte, hogy én. Mondtam, biztos hogy nem. „De Andi, csak te láttad a filmet.” Kiültem a stúdióból a hangmérnök mellé, egyik pillanatról a másikra, és még

a mai napig úgy élem meg, hogy én nem rendező vagyok, hanem csak az asszisztens, aki kiült a hangmérnök mellé.

 Még asszisztensként nagyon vágytam arra, hogy ha egyszer rendező leszek, akkor csak a művészi munkával foglalkozom majd, hátradőlhetek, és az asszisztens elintézi, amit el kell. Ugyanis az asszisztensek dolgoztak a legtöbbet, viszont abban a pillanatban, hogy én beültem a rendezői székbe, az asszisztencia megszűnt és azóta sincs sehol. Ezt nagyon sajnálom, mert ez kétemberes munka.

Ez akkor a legnagyobb nehézsége a szakmának? Hogy két ember munkáját végzi a rendező?

 A folyamatos koncentráció, a nem ritkán tíz óránál is hosszabb munkanapokon nagyon le tudja szívni az embert. Ha valaki ott ülne mögöttem, akkor nem értené, hogy mitől fáradok el. Csak azt látná, hogy mondom a tekercsszámot, a time code-ot, instruálom a színészt, olvasom a szöveget és kipipálom ami kész. Néha azt érzem egyes forgatások után, mintha kiszívták volna az agyamat. Egyik nap mondtam is a hangmérnökömnek, Schupkégel Sándornak, hogy

úgy érzem magam, mint egy robot, mire ő; „Az is vagy!”.

 A fizikai fáradtságot általában ki tudod pihenni, de a szellemit sokkal nehezebb, főleg úgy, hogy ha hazamegyek, még szerepet osztok, szétszedek és nincsen vége a napnak. Más feláll, leteszi a munkát és utána a saját dolgával foglalkozik. Én nem, sőt, ha pénteken forgatok, akkor vagy aznap este, vagy szombaton készítem elő a következő heti munkát.

 Mivel nincs asszisztens, így ha megfeszülök is marad benne hiba. Egyszerűen annyifelé kell koncentrálni, hogy nem veszed néha észre, ha becsusszan valami. Hatalmas mennyiségű szöveget hallasz és olvasol nap mint nap, figyelned kell, hogy jót mond-e a színész, szép-e a kiejtés, szájon van-e és még a krumplilistával is nekünk, rendezőknek kell foglalkoznunk. Régen ez az asszisztens dolga volt. De gondold el, hogy egy-egy baki még a színésznek sem tűnik fel. Ha egy pillanatra nem figyelsz oda, bemondja hogy „megette a kaktuszt”, ahelyett hogy „megette a kuszkuszt”.

Van beleszólásod abba, hogy melyik sorozatok kerüljenek hozzád?

 Nincs, ez nem kívánságműsor, nem én választom ki, hogy mit szeretnék csinálni, de volt olyan, hogy a megrendelő ragaszkodott hozzám, és engem szeretett volna rendezőnek. A munkákat a vezetőség osztja ki, ugyanis ők látják át, hogy kinek mennyi futó sorozata van, mi fér be az egyes rendezőknek és mi nem. Jelenleg pedig csak a Masterfilm Digitalnál dolgozom szinkronrendezőként.

Követed az amerikai sorozatokat, azt hogy milyen újdonságok készülnek?

 Sajnos nem. Ez a gyengeségem, viszont ha megkapok egy új sorozatot vagy filmet, akkor annak azonnal nekifekszem és nagy előkészületi munkát végzek egészen addig, amíg az első mondatot fel nem vesszük. Napokat töltök azzal, hogy utánajárok, kik voltak már a főszereplők magyar hangjai, én kit tudnék rájuk elképzelni. Nagyon sokat molyolok és sokszor szenvedek is ezzel.

 Képes vagyok saját magamat is elbizonytalanítani a szereposztásnál, és ilyenkor szoktam egyeztetni a megrendelővel és segítséget kérni a szakmabeli és szakmán kívüli barátaimtól. Ha valakinek már adott a hangja, akkor azzal nincs mit foglalkoznom, de persze előfordult, hogy úgy gondoltam, nem biztos, hogy szerencsés lenne megtartani ezt vagy azt a párosítást. Nem mindig értek egyet minden megrendelői kéréssel, és én az a típus vagyok, aki kiáll magáért és a saját igazáért, ha azt alá tudja támasztani.

A szereposztás hogyan történik nálad, mit nézel? A színész arcát, és hogy ki ugrik be róla? Vagy a hangját figyeled, esetleg magát a karaktert?

 Az arcot. A szereposztáskor látom magam előtt azt, aki esetleg csinálhatná, és elképzelem, hogy jó lehet-e rá. De rugaszkodtam már el teljesen tőle, és nem a kinézet, hanem a hang dominált a választásnál, de mégis úgy gondolom, hogy az a jó, amikor a hang belesimul a képbe. Azt szoktam mondani, hogy a néző nem feltétlenül tudja, hogy az, akinek a hangját hallja, hogyan is néz ki.

 A szinkronhangnál pedig egy nagyon lényeges dolog van szerintem, mégpedig hogy a fülnek kellemes legyen. A szereposztáskor azt is figyelembe kell venni, hogy hogyan szólnak egymás mellett a magyar színészek. Ugyanis ez nagyon nem mindegy. Ha két hasonló hangszínű színész beszél egy jelenetben, akkor nehéz lehet esetleg a néző számára megkülönböztetni őket egymástól.

Ez a nőknél vagy a férfiaknál gyakoribb?

 A nőknél, és vannak speciális, úgynevezett gumihangok, akiket mindenre tudsz használni és nem is annyira elcsépeltek. De van, akit nem tudsz másra osztani, csak olyan karakterre, akit eddig is csinált. A mély hangú csajokkal vagyunk bajban, mert nem tudod őket minden figurára rátenni, és ezt szoktam is nekik mondani, ha már megint a korábbiakhoz hasonló szerepet kapnak tőlem.

Az állandó párosításokkal mi a helyzet?

 Ha már nagyon sokszor egy adott színész szinkronizálta az illetőt, akkor nálam is ő fogja. De nincs annyi színész Magyarországon, hogy mindenkinek más legyen a hangja, ezért nyilván egy színész több embert is fog szinkronizálni. Sokan vannak, de mégis kevesen. Azt nem tudjuk megoldani, hogy például Kőszegi Ákos csak egy embernek legyen a hangja. Ákos rengeteget szinkronizál, és az a legnagyobb probléma, hogy belőle is csak egy van.

 Ha a megrendelő kér három nevet egy szereplőre, akkor az a helyzet, hogy nem tudok három ugyanolyan jót mondani. Valahol meg kell alkudnom. Először mindig a legjobb jut eszembe, de utána vagy korban kell lejjebb mennem pár évet, vagy minőségben, vagy hangban.

Nagyon nem szeretem, amikor az első szereposztásom nem jön össze valami miatt.

Gyakori?

 Ennyi sorozatnál előfordul, persze. Olyan nincs, hogy minden mindig mindenkinek megfelelő legyen. Egy fontos dolgot szeretnék kiemelni; a szinkronban nincs objektivitás. Nincs olyan, hogy valami mindenkinek tessen. Esélytelen, nem tudok mindenkinek megfelelni. Szoktam is kérdezni, hogy most kinek a fülével hallgassam, kinek a szemével nézzem? Ilyenkor pedig mindig meggyőzőm magam, hogy a saját szememmel és a saját fülemmel, mert ki legyen a mérvadó?

 Szoktam más szinkronrendezőkkel is értekezni, és van hogy megmutatom nekik a figurát, és olyan hangokat mondanak hozzá, ami nekem nem tetszik. Ugyanis ők azt gondolják zseniálisnak és ebből is látszik, hogy a szinkronban nem csak egy igazság van.

Az interjú folytatása, benne további szereposztással és magyar szöveggel kapcsolatos érdekességekkel, a jövő héten érkezik.