A Person of Interest is elérte nálam azt, hogy szeressem, rajongjak érte is innen már nem tudok nem elfogulatlanul írni róla. Ez a sorozat is azon kedvenceim közé tartozik, amiknél minden klappol. Egyszerűen a történet, a szereplők, a rendezés és a színészek, minden tökéletes. Az első kilenc rész se volt kutya, és voltak olyan jelenetek, amiken csak csodálkozni tudtam, hogy miért nem vettem észre, hogy az írók játszanak velem, mint nézővel? Az első évad tizedik részének története pedig olyan érzelmeket adott, libabőrös lettem tőle.

 Az első rész alatt is nagyon sokat tett hozzá az egyik főszereplő, Jim Caviezel hangja a sorozathoz, és az első tíz rész alapján mondom, hogy ezt magyar szinkronnal nem lehet visszaadni, bármennyire tisztelem, Széles Tamást és szeretem a hangját, egyszerűen ezeket a plusz dolgokat nem lehet szinkronnal érzékeltetni. Nem hiába mondják, hogy a színészeknek, akik televíziós sorozatokban, vagy filmekben szerepelnek kevesebb eszközük van a nézőkre hatni, mint mondjuk a színházi színészeknek, és ezért fontos a hangjáték, vagy éppen a megjelenés. A tizedik részben pedig jó volt látni, hogy zavarba lehet hozni John Reese-t.

 Eddig Jack Bauer volt az abszolút akcióhős nálam, a Person of Interest-tel viszont John Reese is a kedvencek között van, hiszen semmivel se kevesebb szerepileg, és színészileg, mint a 24 főszereplője. A Lost-ból ismert Michael Emerson pedig jobban tetszik ebben a szerepben, az okos, zárkózott milliárdos szerepében, aki nem csak azért szerethető karakter, mert a balesete miatt, amit még nem tudunk, hogyan s miért, mind a járása, mind a mozgása miatt kissé bohókás, hanem azért mert próbál rideg és távolságtartó lenni, de ennek ellenére könnyes lesz a szeme a tizedik részben, mikor barátját megtámadják. Ezek a szerep jellemzők mellé pedig hiteles színészi játék jár, amiért dicséret annak, aki őket gondolta a főszerepekre.

 Azt, hogy a sorozat kitalálója, Jonathan Nolan mennyire szól bele egy-egy rész megírásába, vagy a sorozat történetének irányába nem tudom, de hogy van olyan tehetséges, mint a testvére az biztos. A sorozat epizódjainak nézése közben nem érzem azt, hogy az írók elengedik a nézőket, terelgetik, vezetik, de mégis, mégis képesek belevinni néha úgy az egészbe, hogy otthagynak valami közepén és átérzed az egész jelenetet, a szereplők érzéseit. Ezeket csinálják meg amellett, hogy olyan epizodikus történeteket írnak, amik tartják az előző részek minőségi színvonalát, sőt.

 Nem akarom szaporítani a szót, mivel csak dicsérni tudnám a tizedik rész miatt a sorozatot, de a 24 óta ez az első sorozat, ami játszik velem, mikor nézem. Egyszerűen érzelmeket vált ki belőlem, a 24-nél az izgulás, az aggodalom nem csak a főszereplőért, hanem az aktuális történésért, és idegesség, hogy megint sikerült elszökniük a terroristáknak. A Person of Interest pedig úgy dolgoztatja az ember érzéseit, és olyan cliffhangereket használ, amik miatt értem, miért szeretik sokan ezt a sorozatot. Egy jó, akciós és összeesküvés-elméletes sorozat kellett a sorozatrajongóknak.

Értékelés: Az első kilenc rész csak előjáték volt. El kell gondolkodnom azon, hogy mi történt, mert az írók annyi kérdést adtak ezen részek alatt, amin nem lehet túllendülni. Az összefüggő, csavaros epizodikus nyomozások, és a nem egy átívelő történetszállal rendelkező történet egyszerűen elképesztő író munka. A sorozat dicséréséhez még annyit, hogy a hosszabb főcímek alatt szoktam kényelmesen leülni, és mikor kezdődik a rész figyelek, a Person of Interest-nél viszont nem, ahogy az egész sorozat, a főcím remek.

9/10